Kelet-Magyarország, 1997. március (54. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-14 / 62. szám
1997. március 14., péntek ___________ Napkelet • A KM ünnepi melléklete Nemeseink egy nemes ügyért A negyvennyolcas forradalom a közép-európai polgárosodás modellje volt A király 1847. november 12-én nyitotta meg azt az országgyűlést, amely már az első hetekben feszültséggel, várakozással volt telve, látni lehetett, hogy történelmi feladatok megoldása vár rá. Ezt nem a nyugati országok polgárosodása okozta csupán, hanem az elmúlt évek reformkísérletei összekovácsolták a magyar ellenzékiséget, amelynek a fő kérdése, hogy miképpen szolgálhatják legjobban a haza és a haladás ügyét? Ez az országgyűlés is úgy indult mint a korábbiak. Ott voltak a megyék követei, hogy régi szokás szerint megyéjük útmutatásai alapján megvitassák azokat a sérelmeket, amelyeknek megváltoztatását az udvartól, a királytól várták. Ehhez nem is kellett volna őket összehívni, hiszen a problémák anélkül is köztudottak voltak. A magyar nemesség nagy része jogban, legalábbis a feudális kiváltságok ismeretében jártas lévén a megyegyűléseken is hangoztatta véleményét. A megyék, mint megannyi kis köztársaság, úgy viselkedtek mindaddig, míg az udvar a saját embereit a főispánok helyett adminisztrátorként oda nem helyezte. Az eljárás mindenkit felháborított, különösen azzal, hogy az adminisztrátorok módszerei gyakran az önkényeskedést jelentették. Ez volt az első olyan terület, ahol az érdekek összeütközLónyay Menyhért tek, de lehetett látni, hogy nem ez lesz az egyetlen. Kossuth már csokorba szedte azokat a sérelmeket, amelyeket feliratban a király elé kívánt tárni. Az országgyűlés különböző érdekcsoportjai mind egyetértettek abban, hogy az adminisztrátorokat az udvar által vissza kell hívatni, de az egyeztetést végül Lónyay Menyhért „beregi indítványa” tette meg. Lónyay mindkét Szacsvay Imre táborban ismert lévén, közvetíteni tudott, és ezzel megszerezte azt a politikai gyakorlatot, amivel majd későbbi életében oly nagyszerűen látta el a miniszterséget is. Kossuth az egyre forradalmasodó helyzetben sem ragadtatta el magát, semmit nem felejtett ki az alsó- és felsőtábla addigi követeléseiből, semmit nem vett le a programról, de nem is tett hozzá olyanokat, amelyekre az utcai forrongások hangulati hatása alatt módja nyílott volna. Pontosan kidolgozta azt a két irányt, amit a haza számára hasznosnak ítélt, amit legjobb hazafiaknak tartott barátaival egyeztetett: a nemzeti függetlenséget, a polgári átalakulást. Ezekkel indult el 1848. március 13-án Bécsbe. A pesti ifjúság viszont hajlandó volt arra, hogy másoktól, főleg a franciáktól tanuljon. Pozsonyba küldték Irányi Dánielt, aki Kossuthtal egyeztette a közelgő napok programját, és visszatérve Pestre az Ellenzéki Kör vacsoráján március 9-én szólt arról, hogy az időhúzásra berendezkedő főrendeket kényszeríteni kellene a felirati javaslat megvitatására. Petíciót kellene megfogalmazni, és azt országos vitára bocsátani, ami az országgyűlési ellenzék támogatására szolgálna. Ennek megfogalmazásával megbízták Irinyi Józsefet, aki a gyufa felfedezőjének a testvére volt. A felkérésnek már március 11-re eleget tett, és 12-én ki is tűzte az Ellenzéki Körben megrendelőinek. Ez volt a később híressé vált 12 Pont, de annál bővebb. Irinyi még bevezetőjében a Karokhoz és a Rendekhez, vagyis az országgyűlés két táblájához szól, miszerint egész Európa mozgásba jött, és a régi rend tovább nem tartható fenn, majd „Egész alkotmányunkat kívánjuk ezúttal tisztába hozatni.” A szintén a mi vidékünkről származó Vasvári azt javasolta, hogy a 12 Pontot a városban köröztessék, gyűjtsenek aláírásokat, és amikor már több ezresre nő a lista, küldjék el Pozsonyba. A fentieket olvasva — hogy a kor szellemében szóljunk — duzzadhat keblünk a büszkeségtől, hiszen a haza nagy sorsfordító eseményeinél nem csupán a hivatalos küldötteink voltak ott, hanem ifjaink, a ma gyakran elmaradottsággal jellemzett vidék fiai, és mint a koruk haladó gondolkodású, bátor hazafiai mutatkoznak előttünk. Valamennyiket nem is említettük. Irinyi József A jobbágyfelszabadítás radikális javaslatával előálló Bónist, a Szatmári adózó népről korábban oly megrázóan szóló Kölcseyt, a világpolitikai kitekintést nyújtó Dessewffyt. Am ha valamennyiük életrajzát idecsatolnánk, akkor is ugyanúgy feltehetnénk a kérdést, mit akartak tulajdonképpen? Miféle polgár ideálja lebegett a szemük előtt? Nem a gillotine-t szabadalmaztató franciáké, nem a királyt akasztó angoloké, hanem valami egészen más elképzelésük van. Mindazt, amit tőlük jónak tartanak, át szeretnék venni, de itt senki nem akar a nemességgel leszámolni, sőt épp ellenkezőleg, mintha a nemességet kívánnák kiterjeszteni. A jobbágyokat immár a nemzet kebelére emelik, olvashatjuk pár hónappal később, és valóban a nép- képviseleti országgyűlésre az új választójog szerint a módosabb parasztok, az üzemmel, bolttal rendelkező polgárok is leadják voksukat. A Tekintetes Karok és Rendek évszázados megszólítása megszűnik, új arcok is feltűnnek a közéletben, de nem szorítják ki azt a nemességet, amelyik önmaga mond le kizárólagos kiváltságairól. Ne azzal törődjünk egy évforduló alkalmából, mennyire volt ez teljes, elég ha arra a csodára figyelünk fel, hogy akadt egy ország, ahol az önmagukon segíteni kívánók megosztották kiváltságaikat abban a reményben, hogy ezzel a jövőt szolgálják. Másképpen mérlegre téve a forradalom előtti és közvetlenül a győzelmét követő idő eseményeit, észre kell venni, hogy nem követték mindenben a nyugati mintát. Talán volt valami szellemi rokonság a lengyelekkel, ahol nemesi köztársaságot akartak, de nálunk a királyt nem akarták bántani, ezt ő maga kényszerítette ki. A trónfosztást jelentő függetlenségi nyilatkozatot Szacsvay Imre fogalmazta meg, aki szintén a mi vidékünkről származott. A nagy vita, amely a megyerendszerről folyt, talán épp erről szólt, vagyis, hogy a törvényesség keretein belül, reformokkal, minél kisebb vérveszteséggel kell a jobb jövő elé menni. A forradalmunkat, noha a legtovább élt, a túlerő korán elfojtotta. A reakció félelme nem tette alkalmassá a kortársak előtt sem annak a vitának a folytatására, amely tisztázta volna: milyen lehetett volna egy közép-európai típusú polgárosodás, ahol a dzsentri nem a múltból, hanem a jövőnek él. A lehetőség — ha csak a legjobb gondolkodóinkban is —, megvolt és a saját útról ők soha sem mondtak le. Dr. Láczay Magdolna, főiskolai docens A szabadságharc neves személyeinek aláírása Elek Emil reprodukciója fi Kincsek Penyigén Molnár Károly A budapesti Kormány Margitot, a tanítóképző elvégzése után, úgy negyven évvel ezelőtt Penyigére küldték. Akkor maga sem hitte, hogy itt igazi munkatársakra, barátokra, otthonra lel. Ma már nyugdíjas, azonban így is aktívan ténykedik a hagyományok ápolásáért. Ennek konkrét jele a 491. sz. út és a Kömörő felé ágazó útnál, egy régi iskolában kialakított falumúzeum. — Amikor Penyigére kerültem, ha nem is olyan tudatosan, mint később, elkezdtem a régiségek gyűjtését. Ez a falu tálcán kínálta erre a lehetőséget. Kezdődött a Szenkén történt tragédiával, illetve ennek az 1905-ös történet tanúinak megismerésével. Második osztályos gyerekeket tanítottam. Elénekeltek egy dalt, a kilenc kislány halálának körülményeiről. A ballada-minősítést csak később, a hatvanas évek közepén dr. Erdős Sándor révén terjedt el. Egyik kis tanítványom Szödényi Géza, sajnos már nem él, hozta az első szöveget. Ez Toldi Károlyné révén hiteles. O ugyanis abban a csónakban ült, ami a tizenöt utassal felborult. Ő a felborult csónakba kapaszkodott, tizenkét éves volt ekkor, másik hasonló korú társával, Lóránt Zsuzsikával együtt. Nekem még sikerült a valós történetet megismernem, illetve szakköröseimmel emléket állítani. Az elhunytaknak nem maradt családja, hiszen gyerekként haltak meg. El egy néni, 97 éves, Bodnár Bálintné Vilma néni, aki testvére volt a tragédia egyik áldozatának. O, de a penyigei- ek is segítettek, segítenek. □ Csak ebben kapott segítséget? — Nem. Hamar felfedeztem, hogy a paraszti élet számtalan tárgyi emléke még megtalálható. Hosszú időn át működtethettünk honismereti szakkört. Tanítványaimmal gyakran indultunk gyűjtőútra háztáji kisszekér- rel, s megrakodva tértünk vissza. Az árvíz után épült új művelődési házban helyet is kaptunk az elemző munkához, de a kiállításhoz is. A célunk, a célom az volt: sikerüljön egy olyan helyiséget szerezni, ahol az összegyűjtött anyagot úgy tehetjük közkinccsé, hogy akik adták, láthasA szerző felvétele sák, megbecsülöm, amit adtak. Ma ott tartunk, hogy a megüresedett iskolaépület a rendelkezésre áll. Itt először csak egy termet rendeztünk be, de később ezt bővítettük. □ Felettesei értékelték törekvéseit? — A pályámmal kapcsolatos munkáimat, s a hagyományőrzést is támogatták. Értékelték helyben, a járási és megyei művelődési hatóságoknál. Lehetőséget kaptam írásaim publikálására. A penyigei önkormányzat támogatásával gyűjtőmunkám eredményeit könyvalakban is megjelentethettük Hagyományok Penyigén címmel. Engem itt bármikor felkereshetnek a nap bármely órájában, ugyanis ott lakom az iskola szomszédságában. □ Mit jelent ez? — Itt van régi rádió vagy televízió éppúgy, mint a parasztemberek készítette tárgy, de kézimunkák, iratanyagok, valamint régi pénzek, edények egyaránt. Híve vagyok a világ képi megörökítésének, s a szakkörösök munkáinak, kiállítási megjelenítésének. Nyilvántartást vezettem a kapott dolgokról. Remélem még sokáig lesz tennivalóm.
