Kelet-Magyarország, 1997. március (54. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-14 / 62. szám
Kőben, bronzban Kossuth Lajos Petőfi Sándor Vasvári Pál Martyn Péter felvételei T aláló módon jellemezte Juhász Gyula, a halkszavú költő a nagy politikust, Kossuth Lajost. „Ő áll fölötte minden változásnak, s az évek adnak patinát neki” — vélekedett. Nincs ez másképp a márciusi if jakkal, a szabadságharc tisztjeivel, közkatonáival sem. Alakjuk kikezdhetetlen. Fényesen élték át a birodalmak és rendszerek összeomlását, legendás tisztelettel adózunk emlékük előtt. Az évtizedek során a nemzeti függetlenség és a társadalmi haladás jelképeivé váltak. Kossuth, Petőfi, Masván és a többiek ma is köztünk élnek. Kőbe faragva, ércbe öntve ott állnak a köztereken, az intézmények szomszédságában. Vigyázó szemekkel strázsálnak minket. Szúrós szemük előtt rettegnek a diktátorok, ám meghajtják fejüket a kései utódok. Tisztelettel néznek fel idealizált alakjukra a gyermekek, és megsüvegelik őket a idősebbek. Ilyenkor, március táján mintha megelevenednének. Látogatókat fogadnak: zászlót lobogtató csöppségeket, szavaló diákokat és fényes szemű öregeket. Tisztában vannak azzal, hogy a köszöntés nemcsak nekik szól, hanem a szabadság lobogó eszményének is. Tisztelegjünk emlékük előtt! Bodnár István „Ha a haza újra hív majd...” Részlet Krasznay Péter 948-as honvédtiszt naplójából Az 1848-as forradalom és szabadságharc megyei emlékei közül kiemelkedik Krasznay Péter naplója, amelyet a Megyei Levéltár őriz. Az eredetileg öt vaskos füzetből álló írás végigkíséri az egykori honvédhadnagy életét 1848-tól, amikor 18 évesen önkéntesnek állt, haláláig, 1916-ig. Az első füzet sajnos nem került a levéltárba, de létezése bizonyított. Abban reménykedünk, hogy egy gyűjtő kezében van és tartalma így majd megismerhető. A levéltár úgy tervezi, hogy a szabadságharc 150. évfordulójára, 1998-ra a naplót könyv formájában megjelenteti. Az alábbiakban részleteket adunk közre Krasznay Péter naplójából. „Még azon hó közepe táján (1849 októberében) megjelent nálunk Rakovszky Sámuel volt ezredesünk és kijelentette, hogy ő azért jött, hogy velünk együtt elmenjen Nyírbaktára. Mégpedig avégett, hogy a magával hozott zászlónkat az első őrnagyunknak a zászlószentelés alkalmával elmondott ígéretéhez képest megkoszorúzva vissza adja a zászlóanyának gr. Dégenfeld Imrénének. Ide hívta még Böszörményi László századost és Szentmiklóssy András volt segédtisztet, hogy az átadás kellő ünnepélyességgel történhessen. Estefelé meg is érkezett Böszörményi Tatár József főhadnagy kíséretében. Vacsora után a felső házunkba bevonulva az ügyet megbeszéltük, minek eredménye az lett, hogy a zászlót titokban kell odajuttatni a grófnénak, nehogy odamenetelünk a működésben lévő zsidó spicliknek feltűnjön és azzal a különben is üldözésben álló grófi család zaklatásnak tétessen ki. így aztán Gábor testvérem indítványára elhatároztatott, hogy én pár nap elteltével gazdálkodás ürügye alatt Ököritóra utazzak és Nyírbaktán és Mátészalkán tartsak pihenőt. A baktai pihenő alatt vigyem be a zászlót a grófnőnek magának kézbesítvén, mit én akként hajtottam végre, hogy jó késő délután indultam el Kemecséről, úgyhogy mire Nyírbaktára érkeztem, már esteledett. Ott aztán az állásban kifogattam az alatt az ürügy alatt, hogy bevárom a hold feljöttét és azzal indulok tovább. Ezen egyórai időközt felhasználtam arra, hogy mintegy belopózva a kastélyba, ott az előcsarnokban a grófné komornájá- val találkoztam aki egyenesen a grófnőhöz vezetett. Mikor bemutatkoztam és azt is megmondtam, hogy a 48-ik zászlóaljból való vagyok, azonnal arról kérdezgetett, hogy hol hagytuk a zászlót, melyet ő ajándékozott a zászlóaljnak? Mire kértem, hogy a komornát küldené ki, előtte nem felelhetek erre a kérdésre. De ő arra bátorított, hogy a komornája éppen úgy érdeklődik az iránt mint ő, együtt hímezték a zászló szalagját. Akkor felsőmet kigombolván, az alól előhúztam a lobogót és a grófnőnek átadtam, kérve őt az ezredes nevében is, hogy őrizze meg, és ha a haza újra felhív bennünket, újból ajándékozzon meg vele. Nem fogadtam el a grófnő marasztalását, azonnal eltávoztam pár szóval megmagyarázva e szerinti eljárásom okát. Visszamenvén a vendéglőbe, be sem mentem, hanem az állásban befogattam és az éppen kelő holdvilágnál még vacsorára Őrbe hajtottam” „1850 november hó elején mindazok, A tarcali ütközet (1849. január 22.) akik mint tisztek Komáromból kerültünk haza a hatóságok útján fel lettünk szólítva, hogy a Nagyváradi Császári és Királyi hadsereg parancsnokságnál harminc napon belül jelentkezzünk. Itt a komáromi menlevél csendes tartózkodási engedéllyel fog kicseréltetni, mellyel a következő sorozásoknál is igazolhatjuk mentességünket. Mindek folytán Kemecsén a környékbeliekkel együtt ilyenek számosán voltunk, egybegyűlvén hosszas tanácskozás után elhatároztuk, hogy azon hó 10-én estére Balkányban gyűljünk egybe és innen folytassuk utunkat együtt Nagyvárad felé. A rendkívül korán beállott téli időjárásban a kitűzött napon megérkeztünk Bal- kányba és az ott létezett számos úri házakban elszállásoltuk. Én Gábor testvéremmel és Borbély Gáspárral Derzsi Károlyhoz szálltam, akinek neje kemecsei születésű, Kelemen Mária rokonunk volt. Azon éjjel oly óriási vihar kerekedett, amely a folyton szakadó hóval az utcákat eltorlaszolta, hogy reggelre a faluból teljesen lehetetlen volt kimenni. így kénytelenek voltunk a három hónapig tartó vihart a balkányi- ak nyakán kihúzni, ahol azonban nagyon szívesen látott vendégek voltunk. Elek Emil reprodukciói Magunk azért napközben a kerteken utat törve hol egyik, hol másik háznál összegyűltünk, legtöbbször ahol Rakovszky, Mikecz és Böszörményi voltak szállva. Böszörményi, aki országgyűlési képviselő volt, és mint ilyen már jelentkezett a hatóságoknál, további rendeltetésig Balkányban volt köteles tartózkodni. Megtanácskozván a további teendőket, abban állapodtunk meg, hogy amennyiben a rendkívüli hófúvások miatt utunkat tovább nem folytathatjuk, visszatérünk Nyíregyházára és az ott fekvő vasas ezred parancsnokánál jelentkeztünk. Végre két napi vergődés után megérkezvén az ottani parancsnok Gr. Vallstein olyan igen szívélyesen fogadott és a menetleveleinket lát- tamozván neveinket feljegyezte. Megígérte, kieszközli, hogy a nagyváradi utazástól felmentessünk. Elbúcsúzáskor mindannyi- ónkkal kezet szorított, az öreg Rakovszkyt pedig megölelte. Hogy ígéretét csakugyan beváltotta, onnét gyanítható, hogy attól fogva semminemű zaklatás nem ért bennünket ide értvén az általam menetlevelekkel ellátottakat is, úgy mint Borbély Gáspárt, Kriston Lajost, akik Lúgostól, Bodó Ignátzot, aki Pétervá- radról, Batta Ignátzot, Mikecz Sándort és Bodó Jánost, akik Világostól kerültek haza hosszas bujkálás után. Mi kemecseiek mind hazakerültünk, kivéve Bodó Mihályt, aki a csornei csatában esett el és Kriston Menyhértet, akit nagybátyja Rápási Mihály 48-as tábornok még a forradalom előtti években elvitt magával katonának. Az év hátralévő részét a volt bajtársak látogatása, névesték és más házi mulatságok, összejövetelek foglalták el. Ezeken el- dalolgattuk forradalmi dalainkat és a szabadságunk elvesztésén kesergő nótákat. Sokszor még meg is feledkeztünk honfibánatunkról és kivilágos reggelig jártuk a szép falusi lányokkal a csárdásokat. De német táncot, az azelőtt annyira divatozott valtzert vagy polkát soha nem táncoltunk. Városi bálok ugyan ritkán voltak, de azokba egyáltalán nem jelentkeztünk, csak falun éreztük jól magunkat, ahol árulóktól nem tarthattunk.” Dr. Nagy Ferenc a megyei levéltár igazgatója □ J Napkelet • A KM ünnepi melléklete 1997. március 14., pentek
