Kelet-Magyarország, 1997. március (54. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-14 / 62. szám
A KM ünnepi melléklete '97. III. 14. Anyanyelvűnk katedrálisában Szép tavaszi idő van, ahogy ünnep előtt illik. Az ártér öreg nyárfáin már kisujjnyi- ak a rügyek, a bodzán egérfülnyiek a levelek, s a magasban egy holló károg. A párja fészken ül már, mire e sorok megjelennek, tán ki is bújnak a fiókák. Hátamat egy öreg fának vetem, nézem a Tiszát. A legmagyarabb folyót, Petőfi nem e világi szerelmét. Szemben, a túlparton keskeny, gyermekostornyi folyócska simul a Tiszába, a Túr, Petőfi másik kedvese. Harangoznak. Mögöttem Jánd, onnan jön a harangzúgás. Csendes, álmosító ez a harangszó, nem Petőfi félrevert harangjának zúgása, mely akkor száguldott végig a tájon mindig, mikor jött a török, a labanc, amikor háborúk, martalócok, tűzvészek, árvizek dúlták fel a vidéket. Amikor menekülni kellett a népnek. Nagy gyakorlatra tettünk szert ebben az elmúlt századokban. Ezért is halljuk talán annyiszor a mondást, hogy Árpád apánk mehetett volna még pár száz kilométert arrébb, ahol nem kellett volna talán annyit hadakoznunk, ahol most büszkén mutogathatnánk a középkorból ránkmaradt kastélyokat, templomokat, lovagvárakat. Szégyenkeznünk kéne amiatt, hogy nálunk jóval kevesebb a múlt emléke, mint a Lajtán túli országokban? Bizony, megesik néha, hogy egyesek a megmaradt építészeti emlékek alapján ítélnek meg egy egy népet. A Loire menti kastélyok, a Rajna környéki várok, a piemonti, vagy katalán városmagok láttán még mi magunk is hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy minél több katedrálisa van egy vidéknek, annál dicsőbb, annál értékesebb az ott élő nép. Van egy híres izlandi mondás, melynek igazában minden izlandi rendületlenül hisz: a mi katedrálisunk a nyelvünk. Az a kis, északeurópai nép nem sokban hasonlít a magyarhoz, legfeljebb a kicsinységében. Mi, magyarok sokszor hisszük azt, nálunk már nincs is elesettebb nép, minket állandóan üldöz a sors, a mi jövőnk a halál, a csend, — némi Madách-i beütéssel — a néma űr. Talán nem ártana példát vennünk az izlandiaktól, akiket — a vad tengert, a kopár sziklákat — leszámítva nem sok turistalátványossággal áldott meg a sors. Bennük azonban, a ránk oly jellemző kisebb- rendűségű érzésnek a nyomát se találjuk. Az izlandi példából okulva mi nem nevezhetnénk katedrálisunknak a nyelvünket? Dehogynem. Hát nem kész csoda, hogy a Kárpátmedencében annyi eltűnt nép, az avarok, a kelták, a gepidák, a lon- gobárdok, a jászok, a kunok után pontosan a magyar tudott gyökeret verni, s ma is majdnem tizenötmillió ember vallja anyanyelvének? De bizony, kész csoda. Minek köszönhetjük vajon mindezt? Szerencsénknek semmiképp, hiszen az eltelt ezer év alatt Európának egyetlen egy táján se vonult át talán annyi sereg, mint a Duna mentén: végigdörömbölt itt a Szent Földre igyekvő keresztesek serege, nyargalászott Az ősi szilke Balázs Attila felvétele itt Batu kán tatár hada, pusztított Szulej- mán, Basta, Lipót, Caraffa pribékje, és... Haynau, a bresciai hiéna. Báró Julius Jakob Haynau táborszernagy, a Mária Terézia rend lovagja..., a magyar történelem egyik leggyűlöltebb figurája, akit úgy büntetett a történelem, hogy veszett kutyaként él ma is a szatmáriak emlékezetében. Egy kivert, veszett kutya, aki égő szemekkel kóborol a nagygé- ci kastélyát övező mezükön, akit senki be nem fogad, akit kikerül mindenki messzire, akire tengernyi átok szállt. Neki, és kortársainak majdnem sikerült az, ami korábban senkinek sem: Magyarország megsemmisítése. A negyvennyolcas szabadságharc leverését követően az ismert nevek mellett csaknem ezerötszáz honvédtiszt ítélete halál, a birodalom börtönei megtelnek a magyar politikai foglyokkal. A külföldre menekülteket távollétükben ítélték halálra, nevüket egy akasztófára függesztették: Kossuth Lajos, Guyon Richárd, Mészáros Lázár, Szemere Bertalan, Táncsics Mihály... Érvénytelenítik még az 1848 előtti alkotmányt is, a magyar nyelvet a magánérintkezésen és néhány felekezeti iskolán kívül úgyszólván betiltják. Leválasztják a korona társországát, Erdélyt elcsatolják, a nemzeti jelképek használata tilos, és besúgó, besúgó hátán. Ám Bécsben nem ismerik a magyar lelket. Kezdetét veszi a passzív ellenállás, a gróftól az iparos emberig ott törnek borsot a császáriak orra alá, ahol csak tudnak. Csak azért is. A szatmáriak, beregiek, máramarosiak is. Néha a legváratlanabb helyeken találunk példát erre. Sok-sok éve kaptam fent, Szatmárban egy szilkét, egy gyönyörű, nagybányai szilkét. Az igazi, ősi nagybányai edények alapszíne bíborban játszó fekete, írókázva fehér mintákat rajzoltak a falára. A gyűjtő szemében igazi kincsek. Az én szilkém azonban még rajtuk is túltesz... Mert azon a magyar szent koronát látja az ember, a sávokkal, a hármas halommal, a kettős kereszttel! „Fiam, vigyázz arra az edényre, mint a szemed világára! A magyar ember élni akarásának a bizonyítéka az!” — hallom ma is a naményi múzeumigazgató, a boldog emlékű Csiszár Árpád szavait, aki egy teljes életet szentelt annak, hogy az Úr szolgálata mellett összegyűjtse, elraktározza, rendszerezze, s bemutassa múltunk emlékeit. Hogy megőrizze a nemzet értékeit. Nézem a Tiszát, e párás, tavaszi színekben játszó folyót, s egy korábbi emlékkép villan fel bennem. Szállodai terasz Görögországban, Korfu szigetén. Előttem a tenger, azon túl halványan felsejlő hegyek, Albánia. Tűz a nap, a kertben milliónyi virág, lívia, oleander, ginestra, angonvilla. Terméstől roskadozó citrom, s narancsfák, bódító illatok..., azt kívánná az ember, bárcsak megállna az idő. Én mégis haza gondolok. Haza, Magyarországra. Ami persze nem úgy jelenik meg az ember előtt, mint a földgolyó egy hatalmas, átláthatatlan, ki- lencvenháromezer négyzetkilométeres darabja, hanem mint városrész, falusi utca, erdei tisztás, folyókanyar, szőlősdomb. Egy messzire világító templomtorony, egy al- konyi harangszó..., s talán éppen egy furcsa ábra valami fekete cserepen. Egy ábra, mely az idegennek nem jelent semmit. Nekünk, magyaroknak annál többet. A múltunkat. Petőfi Sándor: A márciusi ifjak Szolgaságunk idejében Minden ember csak beszélt, Mi valánk a legelsők, kik Tenni mertünk a honért! Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját, Mi riasztók föl zajunkkal Nagy álmából a hazát! A földet, mely koporsó volt s benn egy nemzet a halott, Megillettük, és tizennégy Miljom szív földobogott. Egy szóvá s egy érzelemmé Olvadt össze a haza, Az érzelem „lelkesűlés”, A szó „szabadság” vala. Oh ez ritkaszép látvány volt, S majd ha vénül a világ, Elmondják az unokáknak Ezt a kort a nagyapák. És mi becsben, hírben álltunk, Míg tartott a küzdelem, De becsünknek, de hírünknek Vége lett nagy hirtelen. Kik nem voltak a csatán, a Diadalhoz jöttének, S elszedék a koszorúkat, Mert a szóhoz értenek. E sereg, mely, míg a harc folyt, El volt bújva vagy aludt, így zúgott a diadalnál: Mi viseltünk háborút! Legyen tehát a tiétek, A dicsőség és a bér, Isten neki... nem küzdénk mi Sem dicsőség- sem díjért. És ha újra tenni kell majd, Akkor újra ott leszünk. És magunknak bajt s tinektek Koszorúkat szerezünk. Viseljétek a lopott hírt, A lopott babérokat, Nem fogjuk mi fejetekről Leszaggatni azokat. Abban lelünk mi jutalmat, Megnyugoszunk mi azon: Bárkié is a dicsőség, A hazáé a haszon! Pest, 1848. június Honvéd tüzér Huszárok díszöltözetben Honvéd törzstiszt Elek Emil reprodukciói □ Balogh Géza
