Kelet-Magyarország, 1997. március (54. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-01 / 51. szám
12 Napkelet • A KM HÉTVÉGI MELLÉKLETE r TÁRLAT Petkes József akvarelljei Téli etűd I. A Nyíregyházán élő és alkotó akvarellista művész a közelmúltban Szerbiában töltött néhány ihletteljes napot. Szabadka mellett Bucka-Gányón 1991 óta működik képzőművészeti alkotótelep, ahová Petkes Józsefet—egy debreceni és egy szombathelyi kollégája társaságában — meghívták. Az alkotóház nyugalmas légköre, a téli színeit, formáit mutató szabadkai táj a munkálkodni kívánó festőket, grafikusokat a megszületett művek örömével ajándékozta meg. A látszólag halott, jobbára hóval borított terek, a lombtalan fák, a lepusztultságában is fantáziát mozgató növényzet, az egyszerű építmények a gyorsan illanó pillanatokban rejtező állandóságot sejtetik. Örökifjú festőnk a hótakaró alól kivillanó reményekkel üzen a tavasznak. Petkes képeinek gyűjteményes tárlata legközelebb április 25-én nyílik Esztergomban, majd május 25-én a hajdú főváros, Debrecen lesz a házigazdája kiállításának. Téli etűd II. Szabadkai tél I. Szabadkai tél II. Harasztosi Pál reprodukciói 6-os számú kórterem A Csehov-mű helyszínével természetesen véletlen az egyebeesés, meg különben is, ki merne konkurálni a nagy íróval? A 6-os egyszerűen, teljesen profán módon az ajtóra volt írva az ideggyógyászati osztályon. Éppúgy, mint az ötös, meg a négyes, meg a többi. A déli fekvésű, a késő téli, kora tavaszi, mindenfelé egyformán szerteszikrázó napsütésben fürdőző sokat látott, de közömbös fehér falak adtak ugyan némi bátorítást és derűlátást és mégis... Ha rajtam állna, a kórházi pszichológusokat hálóingben (inkognitóban) befektetném a betegek közé — micsoda anam- nézis-kiegészítéseket tehetnének, micsoda szakmai publikációkat hozhatnának össze (évekig élhetnének ezekből)! Persze, az újságíró is kaphatott egy kis ízelítőt néplélektanból... No meg tapasztalhatta, ami eddig csak a feltevése lehetett: a betegségek zöme lelki eredetű, vagy legalábbis kell és elengedhetetlenül fontos a gyógyuláshoz a mentális erő. Mert, ugye, vannak egyszer az idegek — de van ám nekik tulajdonosuk is. ^ L. néni fájó lábai, felnyögős éjszakái ellenére maga volt a megtestesült emberszeretet. A tibeti buddhisták szerint a betegségek-1 nek három oka van: a tudatlanság, a gyűlölet és a vágy. Persze, mit tud a keleti szerzetesek filozófiájáról a tündéri L. néni, aki faluról került valami isiászfélével a hospi- talba?! Olyan volt, mint egykoron nagymamám, mint általában a nagyik: kicsit testes, puha, harapnivaló arcú, őszes haja tarkóján kontyba csavarva. „Öreg néne őzikéje” erdő és hegyek nélkül... Az ember legszívesebben össszecsókolná az ilyen mamákat. Hát még amilyen istenadta humora volt, amilyen jóízű döcögősen nevetett! Egy-egy jó mondásán még a Parkinson-kó- ros Kovács néni is elmosolyodott. (Belőle pedig — eleinte legalábbis — igen nehéz volt kicsalni bármiféle reakciót.) Mert az értelmes munka mellett a nevetés a legjobb terápia. Már amilyen képet vágna a patikus, ha megpillantaná a recepten: naponta háromszor kiadós jókedv étkezés előtt, közben és után. De ilyesmit nem szokás vényre rendelni és a társadalombiztosítás sem igen fedezi — pedig nem is lenne mit finanszíroznia, hiszen ez olcsóbb minden medicinánál. L. néni megfáradt, fájó lábai, felnyögős éjszakái ellenére maga volt a megtestesült élet- és emberszeretet. Gyémántaranynak nevezte az egyébként valóban lelkiismeretes főorvosnőt, a tényleg kedves nővéreket egytől egyig, s különösen hálás, kitüntető figyelemben részesítette a fizikoterápiást, aki hozta a rendelésre a „villanygépet” — egy időre enyhültek a gyötrelmek. Felnevelt öt gyereket, nem volt neki eszében, hogy „úri módra” nőgyógyászhoz járkáljon. L. néninek szerető családja volt, minden gyereke, unokája sorra látogatta, ellátták minden jóval. Hoztak neki tusfürdőt is — kényelmesebb és higiénikusabb is azt használni a kórházban, mint a sikamlós szappant. Hogy azzal mosdott-e, nem tudni, de az biztos, mindig kint felejtette a zuhanyzóban, a „tusánál”. Na, a ménkű üssön ebbe a fránya bébidzsonszba — dünnyö- gött ilyenkor, amikor újra vissza kellett mennie a fürdőbe — nem volt nekem ilyesmire sose módom, nem ültem én egész életemben a tükör alatt! Amennyire bírt, jött-ment a kórházban is, éppcsak bekapta az ebédet, s hacsak nem jött látogatója, pedig nem sürgette senki, felállt, mert illetlenül hosszúnak találta az ebéd utáni sziesztát. Végigdolgozta az egész életét, felnevelt öt gyereket, férjét régen elvesztette, nem volt neki eszében az sem, hogy „úri módra” nőgyógyászhoz járkáljon. Úgyhogy itt elküldték. Szorongva ment el, megkönnyebbülve jött vissza. Egy darabig biztos nem veszi rá senki. Ne is legyen rá szüksége, a jóisten tartsa meg sokáig! Megyénk egyik falujában van egy utca — az ottaniak csak az özvegyek és sánták utcájának hívják: 17 magára maradt nő és férfi lakik ott. M-né születésétől fogva csípőficamos — özvegy is, bice-bóca is. Gyönyörűen risel — évek óta a két keze munkájából él, így pótolva meg a juttatásokat. Egyszer rosszul lett, elájult, de nem emlékezett semmire. A látása kifogástalan, muszáj is, hogy az legyen, a hímzés miatt. Ő diagnosztizálta magát, miközben megkopogtatta a halántékát: a fejemben van a hiba. Az ezredvég műszere, a CT azonban nem jelzett semmi nagy bajt, de jobb az óvatosság. Feltűnt igen intelligens beszéde. Kiderült, hivatalnok volt, postán dolgozott. Két fiút hozott a világra, a lányterhességeket nem tudta kihordani. Úgy mondta, mindkétszer megkívánt valamit, ezért el is vetélt. A többi asszony értette a nemigen „a tudomány mai állása” szerinti jelenséget — én, persze, nem. Én összehúztam a szemöldököm, ők bezzeg buzgón bólogattak. Hm... Városból jött L. néni ágyszomszédja, társalkodónője, vicc-partnere, a valamikor energiával teli, kissé rekedtes hangú, jó negyvenes K-né. Férjének elzáródott az egyik fontos agyi ere, életben maradása a csodával határos, később balszerencséjére műteni próbálták... Azóta mindegy lenne, ha koponyája nagyobbik fele újságpapírral lenne kitömve. Most tanul írni, de nehezen megy. Járni tud — szabadsága a kaputól az ajtóig terjed. Egyetlen percre sem lehet felügyelet nélkül hagyni, reggeltől estig merőn nézi a tévét vagy pakol, rakod, rendezkedik. A felesége a betegágya mellett imádkozott, szerinte meghallgatta a jóisten — ő azonban a bánatba, az erőfeszítésekbe belefogyott és belerokkant. Tavaly mindketten bentfeküdtek. Feljárt a nővéreknek segíteni férje ápolásában. Láthatóan végtelen erő és türelem van benne, de miután tanúja volt annak, hogyan lett párjából majdnem élő halott, néha elszakad a cérna. Sokféle baja van, főleg a feje fáj. Nagyharang, amit ritmikusan vernek egy kalapáccsal. Megállapították, valami nyomja a kisagyat... ^ Aztán egyszer kibukott a lányból: engem nem szeret az anyám. Az orvosok és a nővérek is láthatóan tisztelték, hisz már jól ismerték őt. Sürgette a gyógyulást, mert neki haza kellett mennie. Ä rokonok elmondása szerint férje az ő számára is minden reggel szertartásosan kikészítette a kávéscsészét, tele is töltötte kávéval, s folyton azt kérdezte — valami hihetetlen ősi ösztönnek betudhatóan — ugye, visszajön, nem hagy el? Az m-i kislánnyal, aki az ajtónál kapott helyet (lehetett vagy 16 éves), majdnem elDEÁK MÓR: Papírgalambok — Mért engedted el? A nagybátyám hangja kásás volt, mint a márciusi hó, éreztem a földet a hangjában, bár a tavaszt nem, a galamb tett egy kört a szobában, aztán kirepült a nyitott ablakon. — Mért engedted el?! Furcsa módon nem azt kérdezte, hogy került oda az a galamb. Pedig őelőtte hajtogattam. Semmi mást nem kellett tennem, csak elővenni a papírt, galambot hajtogatni belőle, a két kezembe fogni, s ha a levegőbe dobtam, huss, már repültek is, megannyi hófehér, verdeső galamb. — Megehettük volna — mondta szomorúan a nagybátyám, ebben az időszakában már csak szomorú italokat tudott inni, bánatpálinkát, bajbort, búsört, néhány éve még képes volt nevetni, maradt öröm a pohár alján, de mióta Kati, akit háromszor vett feleségül, negyedszer is elhagyta, mintha minden italába könnyet kevertek volna, minél többet ivott, annál több könnyet. Nem mondtam meg neki, hogy bármikor tudok másik galambot hajtogatni, valahogy éreztem, ösztönösen tudtam, hogy nem szabad. Észrevehette volna, ha akarja, adtam neki esélyt, miért mindig csak önmagára figyel, énrám soha. Vittem magammal azért egy pár papírt, elővettem egy másikat, félbehajtottam, megint félbe, madárra még csak-csak hasonlított, amikor kész lett, galambra nem, de ahogy megmelengettem a tenyeremben, és feldobtam a levegőbe, valahogy mégis mindig galamb lett, sose sas, sose ölyv, sose héja. A galamb körözött egyet a levegőben, aztán kirepült a nyitott ablakon. No, erre már fölfigyelt a nagybátyám — Ezt te csináltad? — kérdezte gyanakodva. Éreztem, hogy nem szabad válaszolnom. Bólintottam. — Tudsz még? Bólintottam. A nagybátyám fölállt, erre iszunk, vágott hátba, ezt ünnepelni tettem félre, húzott elő az ágyneműtartóból egy üveg pálinkát, de hát ez ünnep, az öcsikém galambász lett, mit galambász, ő csinálja a galambokat. Nem akarok inni, nyöszörögtem, de a nagybátyám ezt sose hallotta meg, egyszer sem fordult elő, hogy meghallotta volna, könny van a pálinkádban és szenvedés és másnap, benne van a Mamakettő verése, de hogy mondhatnék nemet annak, akinek a szeretete egyedül fontos számomra, visszafojtott lélegzettel és behunyt szemmel lehajtottam a pálinkát. Ember leszel, öcskös, simogatta meg a fejemet a nagybátyám. Olyan volt, mint az első galambom, visszafojtott lélegzettel és behunyt szemmel szorítottam a szívemhez a papírmadarat, apám elment, és erre csak akkor jöttem rá, hetek múlva, nem kellesz te sem, dobtam el magamtól a papírt, valami végigsimította a fejemet, galamb volt, a vállaltira szállt, ültem magányosan, olyan titkaim voltak, amikkel felnőttek sem tudtak volna megbirkózni. — Csinálj még —, vágott hátba a nagybátyám és újra töltött. Még három papírom volt, az üres poharat óvatosan félretoltam, áttöröltem az asztalt, felelősséget éreztem a galambjaim iránt, nehogy foltos legyen bármelyik is, megtépázott vagy nyomorék. Amikor megtudtam, hogy lesz másik apám, az igazi helyett egy pótlék, telehajtogattam a szobámat galambokkal, csupa fehérség és szárnysuhogás volt minden, a fejemre ültek, a vállamra, a kezemre, a lábamra, vigasztaltak és burukkoltak, nem kellett sírnom, vigyáztam rájuk, és mielőtt anyám ránk nyitott volna, hogy megmagyarázza, amit egy gyereknek nem lehet, kiengedtem őket. Mennyi galamb, mondta anyám csodálkozva, mind ott maradt az ablakom előtt, köröztek és leszálltak a porolóra, és mindegyik fehér, szeretnék veled beszélni, ü Téli etűd III.
