Kelet-Magyarország, 1997. március (54. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-01 / 51. szám
1997. MÁRCIUS 1., SZOMBAT MÚZSA Szőke Kálmán versei Hajnali Kérdezgetik tőled: élhetnek-e a fények arcod borultával? Elfordul a fal is, mondod, szívem is fordul a fallal, fával. Arcod ha szárnyra, ösvényre tízre, százra testeden az ujjak, szemed állásához, szíved szaladtához igazítom a Holdat. Apokalipszis Ha vénásan adhatóvá válna a szeretet, de jó lenne! KM-illusztráció kerültük egymást, én jöttem, ő még néhány napig maradt, majd hazaengedték. Erős olvasószemüvegét folyton hordta, mert tanult, negyedéves vizsgára készült. Ha már megunta a tudományt, vicceket olvasott fel. Néha nem lehetett érteni, mit mond, mert fuldoklott a nevetéstől. Ez azonban ritkaságszámba ment, többnyire naphosszat feküdt, feje búbjáig húzta a takarót. Volt, hogy egész nap sírt. L. néni és M.-né felváltva ölelgette, vígasztalgatta. Az volt az érzésem, nem ismeretlen számára az öngyilkosság sziréndala... A pszichiátriai vizsgálatot végigkuncogta. Amikor a doki megkérdezte, min röhög, azt válaszolta: magán. Anyja, nem volt egy slampos nő, egyszer látogatta meg, úgy tűnt, csak azért, mert úgy szokás, úgy illik. Egy jeges csókot lehellt a lánya arcára, majd leült az ágya mellé — nem hozott semmit. De nem is igen beszélgettek. Néhány perc múlva, ahogy jött, kisuhant az ajtón. Fátyolos lett a hangja a lánykának, megpirosodott a szeme, eltorzult az arca, aztán gyorsan helyükre rendeződtek az arcvonásai. A szobatársak mindegyike döbbenten hallgatott. Aztán egyszer kibukott a lányból: engem nem szeret az anyám. A sarokba nézett, mintha onnan várt volna magyarázatot: — Utoljára csecsemőkoromban húzott az ölébe. De még egyszer megbánja... * * * Nem kívánok sem pszichologizálni, sem tudálékoskodni. De két dolgot biztosan érzek. Egy: mindenki megértésre vágyik, kettő: egy felnőtt is lehet árva. Épül-szépül az ország, körbevesszük magunkat palotákkal, irodaházakkal, cifra tárgyakkal, fütyülünk mindenre, csak gazdagodjunk. Az okozza a legnagyobb pusztítást, hogy tébolyult módon rákapcsoltunk a szerzésre. Mindeközben pedig érezhető a pszichikai tömegnyomorúság (is), milliók sérültek lelkileg. Érzelmeinket elfojtjuk, agresszióinkat a tudatalattinkba gyömöszöljük, feltartjuk a kezünket a stressz előtt — ne reménykedjünk, ezek egyáltalán nem fosz- lanak semmivé. Az emberek félnek a lelki betegségektől, azt szívesebben elismerik, hogy például idegesek, gyomorfekélyük, keringési zavaraik vannak, szívtáji szorítást éreznek; ezeknek azonban sokszor nincs szervi alapjuk. De azért a futószalagrendeléseken kapott tablettákat megnyugodva bakapkodják. Az ember az egyetlen élőlény, amely hazudni tud önmagának. Az Én tud komé- diázni, a test azonban mindig igazat mond. Sokat segíthetne, ha mindig úgy viselkedhetnénk, ahogy érzünk. Mindez egy laikus talán tudománytalan, szomorkás töprengése volt, melynek mondanivalója csupán annyi: kérem, itt nem munkavállalók, nem járulék- és adófizetők, nem állampolgárok, nem kartotékadatok, hanem (olykor a félelemtől gyöngyösen verítékező, éjszaka hánykolódó, a benső mosoly iránt sóvárgó) emberek élnek. Ki érti a fák halálfélelmét, hangyának jajszavát a gyászmenetben? Mérgezett vizek mellett flamingók és gulipánok szertartásait? Tigris izzását, az utolsó csörrenést a csönd előtt érted-e sivataglelkű? Rádnéz a bárány mindörökké. (A Debrecenben élő és munkálkodó Szőke Kálmán lírája nem ismeretlen olvasóink előtt. Lapunk korábbi számaiban már közöltük verseit. Szemelvényeinket legfrissebb lírai terméséből választottuk.) Balázs Attila illusztrációja csukta be az ablakot anyám, és a galambok egyszerre mind elrepültek. A nagybátyám újra töltött, tenyerembe fogtam a papírt, feldobtam, hihetetlen, mondta Pityu, várj, becsukom az ablakot. Miért?, riadtam meg. Gyönyörködni akarok bennük, meg hát szeretném látni, hogy mind egyforma-e, igen, bólintottam, mind ugyanolyan, igyál, öcsém, a galamb fölrebbent vállamról, harákoltam. Csak ilyen papír jó?, mutatott a nagybátyám a géppapírokra, igen, bólintottam, bár egyszer sem próbáltam másból hajtogatni, valahogy fontos volt, hogy fehérek legyenek Nagy Tamás illusztrációja ezek a galambok, bár tudtam, nem a papír számít. Holnap veszek neked százat, mit százat, ezret, nem kell, ráztam a fejemet, nem kell annyi, te csak igyál, diktálta belém az újabb felest, mutasd, hogy csinálod, nem kell ezer, csökönyösködtem, van, amit szabad, és van amit nem. Amikor már csak egyetlen lap maradt előttem, mellém telepedett a nagybátyám, újságpapírt tett maga elé, és ő is megpróbált madarat hajtogatni. Azt hiszem, sikerült neki, de nem biztos, kezdtem homályosan látni a pálinkától, mindenesetre a kezemben megmelengettem a galambomat. és a levegőbe dobtam. Talán a hirtelen mozdulat tette, hogy előreestem, talán a fejem volt súlyos, a galambok összevissza verdesnek a szobában, s én nehéz, részeg álomba merültem. Öcskös, rázogatta a vállamat a nagybátyám, hunyorogtam, a nap besütött a szobába, a fejem mintha cirkuszi manézs lett volna, fölszórva fűrészporral, amin előzőleg elefántok táncoltak, hol vagyok?, fájt minden tagom. Hát nálam, vigyorgott a nagybátyám, hoztam neked papírt, rengeteget, nézd, géppapír, amilyet kértél, már föl is bontotta őket, szépen szétrakta a szobában, fehér volt minden, milyen ijesztő is tud lenni a fehér, a szívem meglódult, mintha harang kondult volna a mellemben, a galambok, hangom elcsuklott, nyelnem kellett, fölémelyedtem, hol vannak a galambjaim, furcsán nézett rám, elengedtem őket, mondta végül, és bár éreztem, hogy nem mond igazat, nem mertem megkérdezni, mi is történt valójában. Megmosakodtam, igyál, nyomta a kezembe a kupicát, kutyaharapást szőrével, hidd el, ez a legjobb a másnapra, szólni nem tudtam, csak megráztam a fejem. No, hajtogatsz?, kérdezte, szólni nem tudtam, csak megráztam a fejem, hova mész?!, ordított a nagybátyám, most akkor mi a szarnak vettem ezt a rengeteg papírt?, de én már kint voltam az utcán, a fejem beleremegett minden lépésembe, futni kezdtem, egyre gyorsabban, átugrottam a kerítést, ne lásson senki, nesztelenül beosontam a szobámba. Elővettem egy papírt, csak most az egyszer, fohászkodtam, félbehajtottam és megint félbe, a tenyerembe fogtam, a szívemhez szorítottam, most, zokogtam föl, és földobtam, föl, a levegőbe, de csak egy döglött galamb fordult ki reszkető ujjam közül.
