Kelet-Magyarország, 1997. február (54. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-08 / 33. szám
Hűségesen Apáczai szelleméhez A német tanszéken mint főiskolai tanár fogok tanítani továbbra is Kállai János BsS Swaroi BBHflBSHSBBHB 8® sí •• ■ Nehéz vele időpontot egyeztetni. No, nem azért, mintha kitérőket keresne a beszélgetés elől. Egyszerűen: minden percét nagyon akkurátusán be kell osztania, ha bokros teendői végére akar érni. Székely Gábor, a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola főigazgatója rendkívül elfoglalt ember. Az ország egyik legnagyobb hallgatói létszámú felsőoktatási intézményét vezeti, tanára a német tanszéknek, bizottságok, tanácsok, egyesületek felelősségteljes munkát végző tagja, konferenciák szervezője, előadója, tudományos kutató, szakíró... Sorolhatnánk még, de a feladatok teljes listáját nehéz lenne végigmondani. Szerény, higgadt, minden kimondott gondolatában megfontolt ember, s ha az előbbi, mi tagadás tiszteletet és csodálatot ébresztő teendőáradattól eltekintünk, talán nincs is benne semmi különös. Teszi a dolgát legjobb tudása szerint, ott és akkor, ahol és amikor szükség van rá. Vélhetően igen sokirányú, hosszú éveken át végzett eredményes munkálkodása elismeréseként „hullt rá” nemrég a pedagógusoknak adományozható rangos elismerés: az Apáczai Csere János-díj. — Közelmúltbeli kitüntetésem, melyről jómagam csupán az átadási ünnepségre invitáló levélből értesültem, jelentősége számomra megtöbbszöröződik azáltal, hogy időpontja egybeesik más, az életemben, pályámon meghatározó szerepet betöltött momentumokkal. Tanárképzőnk névadója, Bessenyei György születésének 250. évfordulójáról idén emlékezünk meg. Másik jeles dátum: százötven éve kezdődött el Nyíregyházán a tanítóképzés. A főiskola 1997 szeptemberében nyitja meg harminc- ötödik tanévét. A végére hagytam, bár velem szorosan kapcsolatos kis jubileum: három évtizede, 1967-ben kezdtem tanári pályafutásomat. □ Ha picit utánaszámolok, nekünk — tekintve ötvenes évjáratunkat — találkoznunk kellett a debreceni tudományegyetemen... — Nem titok, ötvenhárom éve láttam meg a napvilágot Heves megye székhelyén, Egerben. Ott jártam középiskolába, a Dobó István Gimnáziumba. Onnan vezetett az út a Kossuth Lajos Tudományegyetem orosz-német nyelv- és irodalom szakára. Középiskolai tanári diplomámat 1967-ben vehettem át. Szép, emlékezetes idők voltak. Olyan kiváló professzorok egyengették, segítették szakmai fejlődésemet, mint Papp Ferenc akadémikus. Nála doktoráltam, majd ő volt a kandidátusi aspirantűrám vezetője is. Az orosz és magyar összehasonlító nyelvészetre specializálódtam; dolgozatom címéből, jóllehet laikus számára nem sokat mond, ez kisila- bizálható: A denominális névszóképzővel alkotott magyar szavak és orosz nyelvi megfelelőik. Kandidástusi disszertációmat 1982-ben védtem meg. Maradva még picit a példaképeimnél! Gárdonyi Sándor professzor úr... A KLTE német tanszékének nagyon felkészült tudósa; a szakdolgozatomat nála írtam. Aztán Némedi Lajos, a rendkívüli tudású (világ)irodalmár, Bessenyei életművének egyik legkövetkezetesebb kutatója. Lám, hogy visszatérnek bizonyos motívumok az ember életében! Némedi tanár úr, Bessenyei-kutatás, főiskolánk névadójának szellemisége; Némediné pedig, most villan az eszembe, az egri Dobóban tanárom volt... □ És mikor lép be a képbe Nyíregyháza? — Rögtön a diplomázás után. Első munkahelyem ugyanis a Vasvári Pál Gimnázium lett 1967-ben. Két év múlva kerültem a főiskola orosz tanszékére mint tanársegéd. Később az intézményi hivatali és szakmai hierarchia különj böző posztjain tevékeny’ kedtem. A német tanszék ------------ -----------vezetője 1983-ban lettem, egyidejűleg oktatói munkámat is ott folytattam. Amikor főigazgató-helyettesi megbízást kaptam, a tanulmányi ügyek és a külkapcsolatok tartoztak a kompetenciámba. A főigazgatói székbe 1989-ben ülhettem be; azóta letelt két ciklus; madátumom idén, június 30-án lejár. A posztra, ezt törvény szabályozza, többször nem pályázhatok. 1993-ban kineveztek a német tanszék főiskolai tanárává; a jövőben ott szándékozom dolgozni. A váltás egyáltalán nem ért meglepetésként, hiszen ismerem a törvényt. Ügy gondolom, becsülettel végigcsináltam a két ciklust, nem hagyok rendezetlenségeket magam után. □ Nem sokkal túl az ötvenen, alkotói, pedagógusi energiáinak teljében, vagyis semmiképp sem valami teljesség, lezártság elismeréseként kapta az Apáczai-díjat. Mit érzett, milyen gondolatok, érzések kavarogtak Önben, amikor átvette a kitüntetéstf — Említettem: csupán a hivatalos meghívó ébresztett rá, kitüntetnek. Tudom, az Apáczai-díj nem akármi! Évente mindössze harminc pedagógus kapja. Az idén — szerencsés évjárat — a díjak egytizede ide jutott, ebbe a megyébe. Engem a főiskolai tanács terjesztett fel, a kitüntetést pedig a szaktárca minisztere adományozta. Hogy miért kaptam? Nehéz kiragadni bármit is. Mindenesetre az embernek egy ilyen jutalom kiérdemléséhez szüksége van olyan munkahelyre, ahol lehetőséget kap: olyan pedagógiai munkát folytathasson — szisztematikusan, hosszabb távon —, mellyel igazolhatja elkötelezettségét az ügy iránt, megmutathatja kvalitásait, ahol az eredmények mérhetők. Számomra az Apáczai nevét viselő gyakorló általános iskola — mint főiskolánk pedagógusfelkészítő helye — ilyen terep volt, ilyen ma is. Mint főigazgató, abból az irányból kaptam a legkonkrétabb visszaigazolásokat felsőfokú intézményünk munkájáról. A hivatalos, miniszteri indoklás pediglen valahogy így szólt: A felsőoktatásban és a közoktatásban hosszú időn át folytatott eredményes tevékenységéért... □ Főigazgatói regnálásának időszakában valamennyiünk számára meghatározó politikai, társadalmi, gazdasági változások zajlottak le. Mozgalmas volta nyolc év... — A rendszerváltás... Igen. Megéltük, átéltük, átvezettük rajta a főiskolát. Nem én, egyedül, dehogy! Közösen, az oktatói karral, a hallgatókkal, valamennyi érintettel. Németh Miklós miniszterelnöksége idején Glatz Ferenc művelődési minisztertől kaptam az első kinevezésemet. Aztán az Antall-kormány következett; majd Boross Péter miniszterelnöksége. A második ciklusra ők bíztak meg. Most pedig, a Horn-kabinet volt minisztere, Fodor Gábor, és a szaktárca jelenlegi gazdája, Magyar Bálint közvetlen irányításával végeztem, végzem a munkámat. — Főiskolánk, mint intézmény önálló. Ide összpontosul minden felelősség, itt gyülekeznek a konkrét feladatok, itt kell megoldani a problémákat. Az utóbbi években mind az autonómiában, mind a feltételeinkben megerősödtünk. Néhány mozzanatot kiemelek. Megszilárdultak idegen nyelvi tanszékeink; megalakult a környezettudományi tanszék; kiépült rendkívül korszerű számítógép-hálózatunk; kaktuszházzal gazdagodott a botanikus kert; kiépítettük a könyvtár számító- gépes nyilvántartási rendszerét. A testnevelés szakos tanárképzésünk az országps rangsorban a 2-3. helyre rukkolt elő. És nem udvariassági körnek szánom: mindez a megye, a város vezetőinek, testületéinek, különböző szervezeteinek, s nem utolsósorban polgárainak hathatós támogatása, segítő közreműködése nélkül nem születhetett volna meg. □ Néhány gondolat erejéig térjünk még vissza az Ön személyes sorsalakulásához, jövőbeni terveihez! — A német tanszéken mint főiskolai tanár fogok tanítani továbbra is. A ma- gyar-német-orosz összehasonlító nyelvészet, mint kutatási területem, szintén megmarad. Foglalkoztat — többek között — az abszolút szuperlatívuszok (fokozó értelmű szók) vizsgálata a német és a magyar nyelvben. Egyébként a német lexikológiát fogom vallatni; vannak elképzeléseim... Országos kihatású feladataim közül említem: tagja vagyok a felsőoktatási akkredi- tációs bizottságnak; dolgozom abban a team-ben, mely kimunkálja a bölcsészképzés követelményrendszerét. — Családos ember vagyok. Feleségem gimnáziumi tanár, nagyfiam a villamos- mérnöki pályát választotta. Jómagam, ha jut időm, marad erőm a föntebb előszámlált penzumok teljesítése után, történész- kedem. Kizárólag hobbiszinten. Az őskor és a középkor dolgai foglalkoztatnak. Magvas szépirodalmat viszonylag ritkán olvasok; nem is gyakran jutok hozzá... Ki- kapcsolódásnak, pihenésnek, szórakozásnak inkább históriai műveket választok; Bennük még alig csalódtam. Bizottságok, tanácsok, egyesületek felelősségteljes munkát végző tagja, konferenciák szervezője, előadója, tudományos kutató, szakíró... Egy a művei közül A KOLDUSDIÁK (Részlet Szenczei László Apáczai Csere Jánosról írott könyvéből) ...Apáczai Csere Jánost kétszer sem kellett biztatni. Belevetette magát a tudásnak abba a tiszta áradatába, melyet tékozlón ontott magából a nagyhírű utrechti főiskola. Nemcsak a hittudomány és a nyelvészet tanítására voltak itt hírességszámba menő professzorok, de a világi tudományok, a jog, az orvostan, a kémia, a fizika, a matematika is kiváló művelőkkel dicsekedhettek. A szertárak gazdagsága mellett minden eltörpült, amit eddig látott vagy elképzelt. A laboratóriumokban lázasan folyt a tudományos munka s olyan érdekes kísérleteket láthatott, amelyek mellett még Bisterfeld ördöngős mutatványai is eltörpültek. Az egyetem szelleme a hittudományi kart leszámítva, egészen világias volt s akkora volt a türelem, hogy még istentagadók hírébe került professzorok is nyugodtan taníthattak. Most már tudta János, honnan jön az egyetemes tudásra való szép és nemes törekvés, melyet szeretett volt tanárainak, Porcsalmainak és Bisterfeldnek a szellemisége árasztott: innen Hollandiából, a holland akadémiákról, melyek elsőknek szabadultak fel a középkori tudományosság iskolás bilincseiből. Természetesen tanulmányainak a tengelye továbbra is a hittudomány és napkeleti nyelvészet maradt, hiszen nem téveszthette szem elől, miért küldte őt egyháza külföldre. A napkeleti tanulmányokban itt is annyira kitűnt, hogy még az idevaló tudományos társaságok is meghívták vitaestélyeikre s a lángeszű fiatal diák nevét kezdte szájára kapni a hír. Az egyetem nagyhírű tanára, az igazhitűségéről és nagy tudományáról utrechti pápának nevezett Voetius Gisbert barátságába fogadta a kiváló fiatalembert, s gyakran és szívesen elbeszélgetett vele. Ilyenkor módjában volt Jánosnak, hogy nemeslelkű tanára előtt kiöntse szíve minden érzését, elméje minden magasratörő gondolatát. A honvágy keserű édessége olykor szigorú szavakat adott a szájába és hévvel ostorozta a hazájabeli elmaradt állapotokat. Milyen műveletlen is az ő hazája a hollandok országának műveltsége mellett. Az iskolák rosszak, mert bottal verik a gyermekek fejébe a latin nyelvtant s nem bántja a faragatlan tanítókat, értik-e a gyermekek azt, amit tanulnak. A tiszteletreméltó Voetius Gisbert bölcsen megjegyezte: — Amint beszédedből kiveszem, nem abban van nálatok magyaroknál a hiba, hogy nincsen elég iskolátok. Nem vagytok iskola szűkében, sem szegénységben nem tengődnek ezek, hiszen többekről tudom, milyen bőkezű volt irányukban a jó emlékezetű Bethlen Gábriel. A hiba ott van, hogy nincsen nektek szegény magyaroknak saját nemzetetekből való tanárotok, csak csupa idegen, kit csak a jövedelem csábított közétek, ki a ti nyelveteket nem érti s ezért gyermekeitek körül haszonnal forgolódni nem tud. Ha már idegen tanító nélkül nem lehettek el, legalább állítsatok melléje egy magyart is, hogy eltanulja mellette a szükséges tudományt. Egy dolgot soha el ne felejtsetek: a tudományoknak és nyelveknek az elemeit ki-ki csak azon a nyelven tanulhatja meg, melyet anyja tejével együtt szopott. Tanítsatok iskoláitokban a ti anyai nyelveteken válasszatok magatok közül honi nyelvet szerető tanítókat. János figyelemtől kerekre nyílt szemmel hallgatta az ilyen beszédet és mindjobban gyökeret vert benne a hit, hogy ezt a tunya magyar világot csak az iskolán keresztül lehet kiforgatni berozsdásodott sarkaiból. Ezek a beszélgetések érlelték meg benne az eszmét, hogy a honi nyelven való tanítás előmozdítására magyar nyelvre fordítja Alsted tudománytárát, hogyha majd hazakerül Erdélybe, magyar könyvet adhasson tanítványai kezébe. 1997. február 8., szombat ' Napkelet • A KM hétvégi melléklete Dr. Székely Gábor Apáczai-díjas főigazgató Harasztosi Pál felvételei
