Kelet-Magyarország, 1997. február (54. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-08 / 33. szám

12

Napkelet • A KM hétvégi melléklete

tárhat

Simon György János képei

Talán

A két világháború közötti művészeti élet érdekes alakja az 1894-ben Triesztben született Simon Gy örgy János (Je- an-Georges Simon) festő- és grafikus- művész. Az 1968-ban, Leeds-ben elhunyt alkotó munkássága előtt emlék- kiállítással tisztelegtek 1991-ben az Országos Széchenyi Könyvtárban. Az akkori tárlat kalauzának előszavát írt Matits Ferenc művészettörténész — a nyíregyházi Városi Galéria nemrég kinevezett vezetője—gondolataiból idézünk, hogy Simon György János festői, grafikusi világához közelebb vigyük olvasóinkat. A művész portréit, tájait szemlélve kitűnik lényeglátó és -láttató képessége. Korai művei expresszionista-kubista ihletésűek, majd a 30-as évektől egyre több realista képet fest. Kései alkotásai között számos absztrakt is található. Természetesen érdemes idézni a festőt magát is: „Mindenféle „irányt” gyűlölök. Szeretem a természetet, az életet és az embereket. A technikának nagy fontosságáról meggyőződve, a fősúlyt arra helyezem, ami a technikán túl az érzés kifejezésében rejlik.” A nemzetközi mércével megítélve is jelentős Simon-életmű válogatott anyagából rendeztek nemrég tárlatot megyeszékhelyünk galériájában.

Kisváros Elek Emil reprodukciói

Fasor (részlet)

Szarvasok sziluettje

Máthé Csaba és Galambos Béla

Jégbordák. Olyan dobálós típusúak, amelyeknél nem lehet előre kiszámítani, ha ráhajtok, jobbra, vagy balra perdül a kocsi. Tiszaszalka után már csak ilyennel találkozom. Ahogy a térképre pillantok, lassan fóbiám lesz, úgy érzem, mintha minden bezárulna előttem. Balra a Tisza, hatalmas jégdarabokat úsztat a folyó, jobbról fokozatosan közeledek az országhatárhoz, ahol a több mint két méter magas vaskerítés szab gátat. Ahol szinte a folyó és a kerítés összeér, amikor már azt képzelem, lemegyek a térképről, a tábla (Nyírerdő Rt. lónyai üzemi vadászterülete, magánterület) jobbra irányít. Jobbról feltűnik a lónyai vadászház. A tizenegyezer hektáros üzemi terület központjába érkeztem. A két házigazda, Zám József fővadász és Bácskái Zsolt erdész köszönt, akik beinvitálnak a barátságos nagyterembe, ahol a falakon térképek, mellettük vadtrófeákat ábrázoló fotók.

Valamennyi képen a hatalmas agancsú kárpáti gímszarvas látható. A név hallatán a legtöbb vadász kezében megindul egyfajta bizsergés. Ahogy ez a gondolat átfut rajtam, egy kép előtt állok meg és elmerengek, mekkora szarvas! Német vadász guggol egy kapitális nagy vad előtt, amely99

Lassan ballagunk a terepen, lábunk alatt a megfagyott hó ropog.

99

nek agancsa 13,40 kg. Csettintek, ez már valami. Kaján mosollyal fordulok házigazdáimhoz. Persze a bérvadásztatás — emelem fel a hangom sokat sejtetően.

— Nincs ezzel semmi gond, ha megfelelő keretek között történik a bérvadásztatás — taglalja kettejük közül az idősebbik, Zám József. — De jöjjön, nézzen széjjel a területen, invitál, majd kint beszélgetünk.

A részvénytársaság által egy éve vásárolta Opel terepjáróba ülünk, majd nem sokára kiszállunk az autóból és nekiindulunk az erdő szűk ösvényén. Lassan ballagunk a terepen, lábunk alatt a megfagyott hó ropog. Más hangot nem lehet hallani. — Az ötvenes évek végén teremtettük meg a vad- gazdálkodás feltételeit ezen az állami területen — sorolja házigazdám. — Öt évig egy

szarvast sem ejtettünk el, hanem 120 kilométernyi cserkészutat, etetőket, 80 magaslest építettünk, a vadállomány gyarapítása volt a célunk. A hetvenes években egy 500 hektáros vaddisznóskertet építettünk ki, a nyolcvanas években közel száz dámszarvast és ugyanennyi vaddisznót vásárolt a cégünk. Évente pedig 400-500 mázsa szemestakarmányt adunk a vadaknak.

— Azt persze mindenki tudja — folytatja apró mosollyal, miközben az erdő szélén, a fák között próbálunk egy szarvast megpillantani —, hogy a pártidőszakban igen népszerű volt a környék. Jártak nálunk párttitkárok, tanácselnökök, neves politikusok, vadásztattuk őket. De mindig csínján bántunk a vaddal, csak annyit engedtünk kilőni, amennyi nem veszélyez^ A rendszerváltásig éppenhogy összeért a bevétel a kiadással, most az előbbi meghaladja az utóbbit.

tette az állomány megmaradását. A külföldiek bérvadásztatása sem történik másképpen. Évek óta ebből származik jelentős bevétele az rt.-nek. Egy vadkan kilövése például közel 700 ezer forint, a hatalmas agancsért több mint 3 milliót fizetett a német. A rendszerváltásig éppenhogy összeért a bevétel a kiadással, most az előbbi meghaladja az utóbbit.

A fővadász hirtelen felemeli a kezét, int, álljunk meg és mutatja, maradjunk csendben. Lassan fordítom a fejem, a sűrű fák között próbálom kivenni a szarvas sziluettjét. Ahogy „sasolok”, előbb egy suhanó árnyat látok, majd a távolban feltűnik az agancsos. Ott van — mutat fiatalabbik házigazdám. A szarvas egy pillanatra megtorpan, fejét felemelve szimatol, majd könnyedén továbbugrik.

— Nekünk nemcsak a terület fenntartása, hanem a vadkár kifizetése miatt is szükség van a bevételre — folytatja a pénzügyi számvetést Zám József, miközben én még mindig az előbbi jelenetet memorizálom. — Két éve 1,2, tavaly 0,6 millió forint vadkárt fizettünk ki a környékbelieknek, amit joggal követelnek a gazdák, nem lehet őket a bíróságra küldeni, mint ahogy némelyik vadásztársaság teszi. A területbért is fizetjük a tulajdonosoknak, ehhez az rt. megfelelő gazdasági hátteret nyújt.

Kárpáti gímszarvas. ízlelgetem a két szót.

Az átlagos szarvasoknál nagyobb testű állat, kimondottan ezen a vidéken található, Magyarország más területén nem él. A vadszámlálás alapján 40-50-re tehető a területen élő kárpáti szarvasok száma, de ez állandóan változik, hiszen 100 kilométereket is barangolhat az állat. A műszaki zár, vagyis a határ menti magas kerítés meggátolja mozgását, korábban a 1,5 méter magas dróthálót simán átugrotta. Akkoriban még a Kárpátokban élt ez a fajta szarvas, a nevét is innen kapta. A magas hegységben viszont olyan ritkaságnak számít az állat, mint Cipruson a hóesés. Amióta a hetvenes évek elején megépítették a határzárt, azóta kezdte a déli vonulását a kárpáti szarvas. A Tisza sem jelent akadályt számára, ha nincs befagyva a folyó, nincs jégzajlás, akkor könnyedén átúszik a túlpartra. Émiatt nem ritka a Zemplénben, ugyanakkor ilyen állatot már Mándokon és Vásárosnamény környékén is kilőttek. Ez persze a hivatalos adat. A rabsicok, vagyis a vadorzók által elejtett szarvasokat senki nem jegyzi, nem is tudja.

— Orvvadász — csóválja a fejét Bácskái Zsolt, amikor az egyik fa alatt fémhurkot pillant meg. — Szinte minden hónapban egy öllel szedünk össze — mondja, miközben akkurátusán szedi szét a vad elejtésére szolgáló hurkot. — Még azoknak meg is tudnám bocsátani, akik rákényszerülnek az orvvadászatra, mert munkanélküliek, nincs jövedelmük. Ok legalább a kitett hurkokat naponta megnézik, a fennakadt vadat elviszik. De azzal nem is tudom, mit csinálnék, aki felönt a garatra, spiccesen kitesz vagy tíz hurkot, de az életben nem nézi meg, akadt-e bele vad. A másik típus éjszaka lámpával elvakítja a vadat és úgy lövi le.

^ A célunk az, hogy egy génrezervátumot alakítunk ki a kárpáti gímszarvas számára.

Visszamegyünk a kocsihoz, belül, kellemes melegben folytatjuk a beszélgetést.

— Szeretnénk megőrizni a kárpáti szarvas fennmaradását — mondja a fő vadász. — A célunk az, hogy egy génrezervátumot alakítunk ki a kárpáti gímszarvas számára. Bár márciustól azé a vadászat joga, akié a föld, mi mégis azt szeretnénk, ha ez állami terület maradna és egy génTAMÁSI ÁRON:

Bölcső és Bagoly

Manapság már nemigen van olyan ember, akit régi szokás szerint vándornak lehetne nevezni. De ha mégis volna, mutatóba egy legalább, vándorútjából az az egy sem hagyná ki Erdélyt bizonyosan. S nem is bánná meg, hogy kíváncsi volt oda elmenni, mert ritka földet s nem közönséges lakosságot ismerne meg. Bandukolhatnak olyan országúton, amelyet csoda tartósra még a rómaiak építettek volt; aludhatnék olyan ősízű várhegyek tövében vagy ava- tag és gyűrűs vadhelyeken, amelyek hunokat és avarokat láttak valaha. Megtalálhatná Szent László nyomait és eleven hírét; s elgondolkozva üldögélhetne omladék várfalakon, melyeket szabadságuk védelmére emeltek volt szegény emberek.

Hanem a valóhoz képest, csak mint a pára, olyan lenne csupán a régi múlt és a tegnapi világ. Mert miközben kóborolna, kedvét és figyelmét a föld s a rajta lakók töltenék meg. A föld, mely nemigen nyugszik sehol, hanem változatos hullámokban vonul egészen a Kárpátok faláig, sőt nemegyszer nagy hegyeket viharzik az égre fel. És a föld mellett bizonyosan eszébe s talán a szívébe is venné az embereket, akik ott élnek, azon a változatos erdélyi földön. Különösnek találná, könnyen meglehet, hogy különböző nyelven szólnak az emberek, sőt egymást értik vajmi gyakran. De hamar megtudná, hogy az elmúlt időkben

is ez mindig úgy volt; s mire jóformán észrevenné, már meg is szokná, hogy magyarok és románok, szászok és székelyek együtt laknak azon a nevezetes földön.

S hallván a székelyekről, úgy gondolom, hogy azokhoz különös kedvvel menne el. Csak éppen azt nem tudná elhatározni könnyen, hogy melyik úton közelítse meg őket. De nem azért, mintha sok út vezetne a székelyek földjére, mert éppen kevés vezet. Legtöbb, ha három. Csakhogy mind a hármat egyformán ajánlanák neki; vagyis a csíki ember ama irányba igazítaná a vándort, ahol a Maros feje van; a háromszéki Brassónak küldené; míglen az udvarhelyi azt mondaná, hogy mindenképpen Segesvár felé menjen.

Ügy hiszem, arra is menne a vándor, Segesvár felé.

Amikor pedig elérné Segesvárt, onnét már könnyűszerrel tudna Udvarhely városába jutni, mert régi és igen jó országút vezet arrafelé. Udvarhelyen azonban ismét törhetné a fejét, mert egy vadabb út a Hargita felé ágazik onnét, egy pedig a szelídséget mutató Nyikó-völgy irányába. Nem vadak, hanem inkább szelídek lévén a vándorok is, bizonyosan a Nyikó tájéka felé indulna tovább. Atmenne szépen a Kükül- lő hídján, ahol Szombatfalva kezdődik. De ahogy a hídról lelépnék, már egy bogárfalvi ember, nagy és illő tisztelettel, meghívná egy pohár gyenge italra. Nem tudván a vándor, hogy mi rejlik igazán a szóban, a bogárfalvi emberrel, azon helyben megindulna a korcsma felé, mely ott ül a Kü- küllő partján. Nem pohárból, hanem kicsi, nyakas üvegből, először meginnának valami borókapálinkát, amely úgy égetné a vándor mellét, mint a tűz lángja. Utána falatoznának a szíves atyafi tarisznyájából, majd ismét iváshoz fognának. S amikor végtére kijönnének, csodálkozással látná a vándor, hogy időközben a korcsma félrecsapta zsindelykalapját. Akkor felülnének a bogárfalvi ember rázós szekerére, melyet két sovány lovacska őrzött, amíg ők bent időztek. Azt hinné a vándor, hogy ugyan bajosan fog előremászni, valameddig is, az a két sovány lovacska. De ahogy megindulnak, hát a lovak egyre jobban belékap- nak az útba, akár ők az ivásba az imént; poroznak a paták és a négy indulatos kerék a gondozatlan úton; s rázná a szekér erősen a vándorban az italt és a sok tapasztalatot, s megrostálná torkán a szót. Az ember pedig odavetne egy-egy szót néha neki, hadd ismerje meg a jóravaló vándor ezt a környéket is, ha már ide is elszánta magát. Végigzörögnének Szombatfalván, hol az Ugron-kastélyt is látnák megbújva a fenyők között; utána elporoznának a Szejke mellett, ahol csodás borvíz- forrás bugyog belé ingyen a világba, s ahol