Kelet-Magyarország, 1997. február (54. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-22 / 45. szám
12 Napkelet • A KM hétvégi melléklete TÁRLAT Balogh Malvina képei Ararát H arminc évet élt Balogh Malvina ungvári születésű magyar festőnő egy távoli szép vidéken, Örményországban. Természetes, hogy a képfestőt megihlette a hegyekkel és szurdokokkal ékes, gyönyörű táj. Bármelyik képét nézzük is „az érzések végtelen mélysége ” hatja át festményeit. Balogh Malvina képeitől nem tud elszakadni a tekintet. Egyedi, a kékek és zöldek túlsúlyával és az érzelmek erejével telített művészi stílusa. A képek szemlélése közben a tárlatlátogatónak az az érzése támad, hogy már látta ezeket a tájakat, barangolt ezeken a vidékeken. Balogh Malvina több magyarországi kiállításon is bemutatkozott már. Moszkvában egy festészeti kiállításon Nagy Aranyérmet nyert. Képei megtalálhatók múzeumokban, képtárakban. Tátrai táj Naplemente a tavon Víztároló Latorcai táj Elek Emil reprodukciói Fények Bessenyei földjén Kallai Janos Negyed évezrednyi időtávolból közeledni valakihez, akinek — legyen bár a magyar művelődés vitathatatlan tekintélyű szellemóriása — még a születése pontos dátumát sem tudhatja az ember — biz’ nem könnyű dolog. Próbálkozni persze mégis kell; keresni-kutatni az elődök hagyta nyomokat a ma emberében: életvitelében, abban, ahogyan alakítja maga körül a világot, ahogy tudást szerez (vagy nem), ahogy utódaiba igyekszik átplántálni az értékest, a továbbviendőt. Tiszabercelre, a magyar felvilágosodás elindítója, Bessenyei György szülőfalujába éppen a 250. évforduló tiszteletet parancsoló „kereksége”, valamint a természetes kíváncsiság vitt el bennünket. Február havában, még igencsak télidőn, de egyszersmind olyankor, amidőn a közelben hömpölygő jeges Tisza „reggeli gyönyörűségében” már megvillannak a tavaszelőkészítő napsugárszilánkok. ^ Szükséges keresni-kutatni az elődök hagyta nyomokat a ma emberében. A ma 2091 lelkes községet 1371-ben még kettőnek jegyzik, úgymint Egyházas Bércéit és Istvánba Bércéit. Az első település rangot adó kőtemploma miatt kapta a nevét, a mindkettejüket karakterizáló bercelek pedig hajdani lakóik, foglalkozásukra nézve zsoldos katonák, várőrzők voltak. De mára se kőtemplom (1945-ben a németek robbantották fel), se zsoldosok, se várak. Az 1988-ban megszűnt téglagyár utolsó termékét — egy CTB betű jeles téglát — a polgármester, Hajnal András őrzi vitrines szekrényében... — Isten háta mögöttinek is tituláltak már bennünket — jegyzi meg epésen a község első embere. Pedig hát: a gazdálkodásunk stabil, csaknem teljes az infrastrukturális hálózat; az idén és jövőre a legnagyobb beruházásunk a szennyvízhálózat kiépítése lesz. Víz, gáz, telefon, szilárd burkolat még a mellékutcákban is... Van közép- és általános iskolánk, óvoda a kicsiknek. Sajnos, egyre kevesebb gyerek születik mostanság. Tavaly pl. mindössze 35 berceli apróságot anyakönyvezhettünk. A halottaink száma csaknem ugyanennyi volt, úgyhogy a népességalakulást a stagnálás jellemzi. — Berceli lokálpatrióta vagyok — folytatja mondandóját a polgármester —, szívügyem minden, ami itt, ezért a községért történik. Büszke vagyok a hetvenfős polgárőrségünkre — tagjaként magam is válSajnos, egyre kevesebb gyerek születik ezekben az években Tiszabercelen. lalok éjszakai szolgálatot —, de a tűzoltóegyesületünk hetven önkéntese is sokat mutat az összefogás erejéből. Szerencsére a vörös kakassal keveset kellett ez idáig birkózniuk. A közbiztonság? Jó. A polgárőrségnek ebben okvetlenül szerepe van. Akik netán rosszban sántikálnának, egyszersmind tudják: kint vagyunk az éjszakában, rajta a szemünk mindenen. Tavaly csupán egy betörést regisztráltunk. (Töprengek. A szociális helyzet itt sem jobb, mint másutt. A téesz 1994-beni megszűnése óta átrendeződtek, karcsúsodtak a munkalehetőségek. Az R-KO-N Sertéstelep harminc embert foglalkoztat, az Arany Parmen Bt. kb. ugyanennyit; az önkormányzatnak, intézményeinek hetvenöt alkalmazottja van; a Bessenyei nevét felvett mezőgazdasági szakmunkásképző (megyei fenntartású) mintegy hatvan dolgozójával látja el a rászabott feladatokat. A százhatvan „jövedelempótlós” munkanélküli, az ötszázharminc nyugdíjas korú helyzetét aligha szükséges kommentálni. Az ön- kormányzat frissiben elkészült szociális rendelete — Hajnal úr így fogalmazott — „nagy terheket hord magában”, pontosabban: helyez az aktív, munkahellyel, keresettel rendelkező berceli polgárok (számuk nem éri el a félezret!) vállaira. Miben hát a titok? Mármint az a „furfang”, hogy a szűkös helyzet ellenére a berceliek többszáz milliós fejlesztésbe (szennyvízcsatornázás) kezdenek, iskolabővítésen törik a fejüket? Bessenyei szellemiségének, a szegénység, a tudatlanság visszahúzásai elleni örök fenekedésének lenne ez valamiféle áttételes hatása? Nosza, fogjuk vallatóra a kúriaszerű házat, ahol a költő-filozófus 1747-ben meglátta a napvilágot. A ház ma múzeum. Az eredeti 1668-ban épült, a meglevő kúria ennek a helyén áll. A falu legmagasabb pontján fekszik, a templom közelében, kis dombon. 1720 táján létesülhetett, 1780-ban renoválták. Működött benne iskola, könyvtár, orvosi rendelő. Jelenleg szépen rendbe téve emlékhelyül szolgál, megidézve-őrizve a Bécset járt testőríró, nyelvpallérozó, természetbúvár művekben, dokumentumokban, tárgyakban manifesztálódott géniuszát.) — Főleg nyáron van itt forgalom — mondja Kocsis József né házgondnok, teremőr. (Megértem, mert belépve meglehetősen dermesztő hideg fogad bennünket.) — Mihelyt picit virul az idő, jönnek a diákok, a turisták, szétnéznek, érdeklődnek. De az, hogy Bessenyei-kultusz lenne? Nem hinném. Vannak többen, innen a faluból, akik biztos, hogy azóta nem jártak erre, mióta a múzeumot berendeztük. (A kálvinista Bessenyei portájához tényleg egy ugrásnyira találjuk a tavaly szentelt — átadott — református parókiát. A fiatal, harminc körüli lelkész vár bennünket; készségesen tájékoztat mindenről, legyen az hitoktatás, iskolaügy, Bessenyei- hagyomány, vagy éppen a berceliek mindennapjai, az emberek hitélete.) — Segédlelkésznek helyeztek ide — mondja Papp Tibor lelkipásztor —, majd a gyülekezet meghívott papjának, meg is választott. Mátészalkai vagyok, de 1992- től már Tiszabercelhez köt majdnem minden. A lakosság mintegy hatvan százaléka református, a minimális egyházfenntartói hozzájárulást hétszázan fizetik. Az általános iskolában mint hitoktató tevékenykedem; jó kapcsolatban vagyok a pedagógusokkal, akik — így látom — a legtöbbet teszik a Bessenyei-kultusz gazdagításáért, megtartásáért. — Hogy a hagyományőrzés a berceli emberekben milyen mélységű? Nos, bevallom, a többségnél nemigen tapasztalom, hogy a tudomásul vételen kívül — mármint, hogy Bessenyei György „a falué” — külöFEJES ENDRE: Eljegyzés a cukrászdában Szótlan, zsugori, goromba ember volt, ezt mindenki tudta róla, és így senki sem törődött vele. Napközben szorgalmasan bujkált a kocsik alatt, hajladozott a motorok felett, és ha engedték, túlórázott éjfélig is. Esztendőkön át nem ebédelt. Míg a többiek az apró lábosokból kanalazták az ételt, ő sovány testét végignyújtóztatta a deszkán, és szigorúra vont szemöldökkel töprengett. Csak a normás bírta őt szóra. Ez jó hecc volt, ilyenkor mindenki figyelte, hogyan fut le arcából a vér. — Nesztek! Engem ne raboljatok ki! — szaggatta szét a munkalapot. — Megcsinálom ingyen! Dögvész belétek! — Begerjedt már! — nevettek a szerelők, és felültek a motortetőkre. Kongva táncoltak a szerszámok a betonpadlón, ahogy odacsapta őket, kék szeme villogott, és szitkozódott kegyetlenül. A normás, visszafojtva jókedvét, vitázott, játszott vele, majd megunta, és másik munkalapot adott. Ekkor megnézte a kijavított időt, és mint aki csatát nyert, szélesen elmosolyodott. A télen rigót talált a hóban. Sokáig melengette a fűtőtestnél, kalitkát csinált neki, és hogy a benzingőz ne bántsa, az öltözőben szögezte föl a falra. A madár ott ugrált, és ő munka után bedugta olajos ujját a drótok közé, hogy megcsipkedje. Aztán, mikor a tavaszi napsugár lecsalogatta az udvari munkások vat- tamelényeit, szélnek eresztette. Nézte a madarát, amint lassú csapásokkal emelkedett a kémények fölé az ezüstfelhőkhöz, és így szólt mérgesen. — Menjen a nyavalyába. Egyedül úgyis megdöglött volna... Mindenképpen furcsa ember volt. így teltek az évek. De egy novemberi délután csodálatos dolog történt. A Lehel piacon hurkát vásárolt vacsorára, mikor a bakancsára poty- tyant egy csomag. — Szűzanyám! — kiáltott egy lány, és csak nézte a sárba süppedt szalámit. Ekkor ő zavartan köhintett és azt mondta: — No, nagyobb baj is történt már Mohácsnál... — Az Mohácsnál volt, szakikám — válaszolta bosszúsan a lány. — Lőttek a vacsorámnak! Elindultak a szemerkélő esőben, és nem bírta levenni tekintetét a lányról, mert ő ilyen szépet még sohasem látott, és váratlanul megszólalt. — Meghívnám az Ilkovicshoz... — aztán megijedt a bátorságától és félénken hozzátette —, ha meg nem sérteném... — Mondja, nem nős ember maga? — kérdezte a lány. — Én? — tiltakozott boldogan. — Már mit is gondol rólam. Borjúpörköltet ettek kovászos uborkával, meg linzersüteményt is. Kinyitotta a nadrágján az első gombot, és felkönyökölt az asztalra. — Tudja milyen ember vagyok én? Megkérdezheti. Ha én ráverem a melót, jöhet mindenki a hátamra púpnak! — Mi a mestersége? — mosolygott a lány. Hátradőlt a széken. — Univerzál szerelő. — De, hogy a lány nem szólt semmit, könnyedén hozzátette. — Benzin, Diesel-, istennyila-motorja, nálam nem érdekes. — És a pénz? — A borítékban van! Nálam a normás sem érdekes. A harmadik féldeci után beletúrt a hajába. — Voltál már szerelmes? — Minden héten! — kacagott a lány. Sokáig nem szólalt meg. A pincér megint hozta a rumokat. — A szerelem az nem vicc — mondta aztán szigorúan. — Maga honnan tudja? Megint hallgattak. — Meg a gyerek, a család... az sem... — Igen — hagyta rá a lány. — Mert én megrakom a cserépkályhát, este, mikor hazamegy az ember, meleg minden csempe. Az ember odatámasztja a hátát... □ ^ Kint vagyunk az éjszakában, rajta van a szemünk mindenen. yy
