Kelet-Magyarország, 1997. február (54. évfolyam, 27-50. szám)
1997-02-22 / 45. szám
1997• FEBRUÁR 22., SZOMBAT Harasztosi Pál felvétele Berceli házak ölelésében a boltíves tornácú Bessenyei-kúria nősebben foglalkozna a dologgal. A műveltebb rész — a pedagógusok, az agrár- és műszaki diplomások — lokálpatriotizmusa inkább esemény-évforduló-akció centrikus. Az igazság: a legtöbben — képzettségüktől függetlenül — a megélhetésért, a talpon maradásért küzdenek. Jól, rosszul? Nehéz válaszolni. Az biztos: a falunak megvan a magához való esze. A beosztás tudománya, mármint: a megtermelt (-szerzett) javak okosabb, tervezett beosztása — ezen bizony sok-sok korrigálni való akad. Pedig a kevésből is lehetne jobban élni. A jobbágyok érdekében gyakorta szót emelő Bessenyei felvilágosult eszméi szintén az alul levők tudatának átformálásával, értelmük gazdagításával kívántak hatni. Én ma úgy látom: az emberekért végezhető lelki munka nincs kellőképpen kihasználva. Addig „világosságot” igen nehéz feltételezni, amíg egy ilyen, viszonylag kis községben tucatnyi italmérés működik teljes kapacitással. Az ital! Rengeteg a miatta bekövetkezett haláleset; sokan az ötven év alatti korosztályból hullnak ki — értelmetlenül. Amíg ez így megy, addig nem lesz igazi felemelkedés az élet egyetlen területén sem. Néha úgy érzem, az ige fénye elől elhúzódnak az emberek, álfények vonzzák őket. A világosság és sötétség — ez volt a felvilágosodás korának metaforisztikus ellentétpárja — küzdenek napjainkban is. Az iskola sokat tesz, mi több: rengeteget, hogy tudásban, szellemiekben minél többet adhasson a gyerekeknek. A szülők odafigyelése azonban sokszor hiányzik. Ezt mint a hit oktatója is érzékelem. (Az általános iskolában február 24-én kezdődik a Bessenyei-hét. Az előtérben, a folyosók falán a „nagy ember”-től vett citátumok irányítják okosságra, tisztességre, hazaszeretetre az ifjúságot; tablók, összeállítások mutatják a költő-filozófus életének állomásait, főbb műveinek néhány „ki- vonantát”. Az ünnepi programsorban — tudjuk meg Zsíros Antalné igazgatónőtől — lesz Ki mit tud Bessenyeiről? vetélkedő, a műveltségi verseny rétközi döntőjének is ők a házigazdái. A gyerekek? Készülnek, tanulnak, búvárkodnak. A hetedikesek közül Borbély Zsuzsanna, Csáki Anita, Andrikó Katalin, Andrikó János a beszélgető partnereim.) — Minden évben megemlékezünk Bessenyeiről — kezdi Zsuzsa. — Szerintem — teszi hozzá — ő nagyon sokat tett a magyar nyelvért, szívügye volt anyanyelvűnk jobbítása. — Azért is küzdött, hogy becsüljék meg a parasztot, javítani akart a szegények sorsán — fogalmazza meg Katalin. — Bécsben láthatta a magasabb kultúrát; haza akarta hozni onnan azt, ami nekünk, magyaroknak hasznunkra lehetett — egészíti ki Anita. (Az életrajzi adalékok ismeretében a gyerekek meglepően jártasak; annyira, hogy vitába keveredünk: a múzeumi feliratnak — mely szerint György a kilencedik gyermek volt a családban — van-e igaza, avagy nekik, akik állítják — a kis Gyuri biza csak a nyolcadik volt... Persze — azt hiszem — kamaszodó, önmagukat kereső értelmükkel, érzelmükkel „tapintják”: a lényeg nem ez. Az valahol ott rejtezik, abban a gyökérvilágban, melyről Zsuzsa „vallomása” hoz üzenetet.) — Szeretek itt élni Tiszabercelen. Tudom, városon más a világ. Nekem, nekünk itt jó. És azért is, mert büszkék lehetünk: Bessenyeit a mi falunk adta a magyarságnak, az emberiségnek. (Közben — igaz, a délidőn már átlépett a nap — egészen kivilágosodott...) — Az jó. — Meg nyáron cseresznye, eper meg szilva... Húsz üveggel is el lehet tenni... Az ember csak előszedi, aztán eszik... — Ha pénze van — koccintott a lány. Ittak. — Az ember tud spórolni... — Igyunk még — csillant a lány szeme. — Maga nagyon rendes ember... És gyengéden megsimította a férfi széles kezét. A pincér, mikor letette a féldeciket, elmosolyodott az esetlen kézcsókon. — Van valakid? — Égen, földön senkim. Csak lötyögök a világban — szólt halkan a lány, és fölemelte a poharát. — Egészségünkre! — Két ember az nincs egyedül. Az Isten mindig tudja, hogy mit akar... — Ä lakás, az nagyon nehéz — sóhajtott a lány. — Hol laksz? — Messze.... nagyon messze — válaszolt bizonytalanul a lány. — Egyedül egy szobában. — Társbérletet azt lehet venni. Azt mondják, kétezer forint. — Kétezer forint! — buggyant ki a lányból a nevetés. — Az van! — ütött a mellére, és szerényen hozzátette. — Az ember tud spórolni... — Jegygyűrű is kell, meg valami bútor, ágynemű... Szédült szemmel nézte a lány nagy, barna szemét. — Van egy kis kápolna, a kölcsönzőből hozunk fehér ruhát meg koszorút is... — És te? — bújt hozzá a lány. — Én a barna ünneplőben... aztán veszünk egy nagy tortát, és otthon megesszük... — Hát így akar majd maga spórolni? Akkor ő nevetett, és hatalmas boldogságában öt forint borravalót adott a pincérnek. Karonfogva egymást, lassan mentek a Lehel utcán. Az Éímunkás hídnál, a gyorsfényképész parányi kőháza mögött, ahol a sápadt lámpa fénye sem tudott kíváncsiskodni, a lány megállt. Két tenyerébe fogta a férfi sovány arcát, nézte sokáig, majd átfogta karjával a nyakát, és hosszasan megcsókolta. Ő reszketve ölelte magához a lányt, az pedig mint fészket talált madár bújt meg a mellén, és gyermekként nevettek. Aztán kibontotta magát az ölelésből, és megsimította a férfi haját. — Menj, késő van már... holnap korán kelünk... Aludj jól, és álmodj szépeket... Ott, a mozinál! — mutatott a túloldalra. — Abban a kis cukrászdában várlak délután... Állt, és nézte a lányt, amint átfutott az úttesten, aztán, hogy a gyümölcsösbódék között a cipő kopogása is elhalt, elindult hazafelé. A Nyugatinál vette csak észre, hogy eltűnt a tárcája. Kapkodott a melléhez, kiforgatta minden zsebét, de már nem lelte sehol. Szennyes, szürke novemberi hajnalon bolyongott az utcákon. Ázott lódenje súlyos volt, mint a sár, gyér haja az arcába lógott, és rémült szemmel kereste a vigasztalan égen meg a pocsolyákban is elvesztett boldogságát. Két héten át, végtelen délutánokon a cukrászdában ült. Aztán többé nem ment el. 13 MÚZSA Bessenyei György: Delfén (részlet) A természet egyszer kebelébe hevült S csudájára Bécsnek egy kedves Delfént szült. Az asszonyi nemből támadt e származás, Kettőztetett benne sok nyájas tapsolás. Egy mesterség ebbe kútfejét csinálta És nemes csudáját testébe formálta. Táncosné volt; felkél Delféni nevével S reátekint Bécsre rendes személyével. A játéknéző hely vagyonaiból élt, S hogy valaki győzze mesterségét, nem félt. Paris Ítéletét Nővér előhozza Bécsnek s Delfént kezén titkon meghordozza. Juno, Pallas, Venus, öszve-keverednek Az arany almáért, melyen vetekednek. Nagy nyereségekre Paris Ítéletét Kérték, ki Venusnak adta feleletét. Minden szív repesett Delfénre e táncba, Ki Nővér szavára rejtezett Venusba, Meghitt győzelmét előre örülte, Játék, tánc, mosolygás, múlattak körülte. A játékpiacnak egyik szegletéből Jő apróságival arany fellegéből, Virágkoszorúkat forgatnak előtte, Cupido, gyermeke, enyeleg mellette. Egyszerre a nézők elébe kiszökik, Megáll egyenesen, ruhája tündöklik, Nemes tekintetén látszik méltósága, Lebeg szemöldökén édes nyájassága. A néki kirendelt nóta elkezdetik, Hangja a fülekbe lassan eresztetik. A gondolkodások érte megtévednek S isteni képére szüntelen esdeknek, Kiki részegen úsz gyönyörűségébe, Nem tudja mit tégyen érzékenységébe, A muzsika hangnak csendes zengésitül Kedves lármáiba a szív fenekre ül, Olimpuson, Tróján fut képzelődése, Istenek, vitézek közt jár lebegése, Csendes tengereken csapkod dobogása, Nyájas szigeteken áll gondolkodása, Szerelem, vitézség ragadja érzését, Harc s mulatság tészi édes tévedését, Gyönyörűségének karján csak úgy nyugszik, Marsnak és Venusnak ölében aluszik, Elbágyadt verése nem tudja mit tégyen S Elizeumába végre hová légyen, Mindent megölelne, mindenre indúlna, Ha lehetne, egész világot feldúlna, Számlálja a régi erős vitézeket, Keresi a mesélt régi isteneket, A hajdani időt járja futásával, Mindent egy tűzzé tesz lankadozásával. (Az új magyar irodalom megalapítója, Bessenyei György Delfén című verse 1772-ben jelent meg. Weöres Sándor így „minősítette” a költeményt: Túlbeszélt, hosszúnak érződő írás, de szinte filmfelvétel az egykori balerináról és forró sikeréről.)
