Kelet-Magyarország, 1997. január (54. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-29 / 24. szám
1W. január 29., szerda Nem fizetik Tisztelt Szerkesztőség! Gondolom, hogy nemcsak én, de nagyon sokan tudják, az ország egyik legszerencsétlenebb megyéje Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. Itt van a legtöbb munkanélküli, itt nyomorog a legtöbb család, itt nem tudják egyre többen fizetni a közüzemi díjakat, és sorolhatnám még a rosszakat, ami ezt a megyét jellemzi. Egy valamiben azért igyekszik élen járni. Éspedig a közműdíjak sorozatos, drasztikus emelésében, az élelmiszer- árak állandó növekedésében. Mit gondolnak az arra illetékes vezetők, miből fogja az itt élő lakosság fizetni azt, amit eddig már sokan így sem tudtak? Mikor értik meg, mikor próbálják beleélni magukat azok sanyarú sorsába, akiknél már kikapcsolták a villanyt, s nem jut egy liter tejre sem pénz? Meddig lehet még ezt fokozni? Napról napra nehezebb az élet. Azok, akik a meleg irodákban meghozzák a döntéseket, azokat otthon is barátságos, egyes esetekben fényűzőn berendezett otthon várja, s kalács is kerül az asztalra. Van jó fizetésük, biztosan van a takarékban pénzük, nem gond a holnap, de még a holnapután sem. Vegyék már észre, és jusson el a tudatukig. hogy mit csinálnak. Budapesten most lesznek csak megemelve a közműdíjak, itt már régen többet fizetünk. S még ezt is emelni akarják. Miért? Itt minden veszteséges, semmi nem hoz hasznot. Régebben miért nem volt így? Ne mondják, az adósságokat most kell törleszteni. Ez nem igaz. Miért kellett a régi útburkolatot feltörni a városi tanács előtt, s a drága követ lerakni? Jobb helyekre is el tudtam volna képzelni azt a pénzt, mint amire költötték. Miért hagyják az üres laktanyákat teljesen lerobbanni? Miért nem lehet azok egy részét az otthontalan embereknek berendezni, hogy a 15-20 fokos hidegben ne kelljen megfagyniuk az utcán? A napi ; egy szelet kenyérrel és teával nincsenek megoldva problémáik. Baracsi Jenőné, Nyíregyháza Pontosítás A január 15-i Főszerkesztő Postájában megjelent A papírok a vagonból című írásom. A 2. bekezdés félreértésre adhat okot. Helyesen: 1953-tól 1986-ig voltam Nyírbogdány állomásfőnöke. Tisztelettel: Kovács Sándor, Nyírbogdány A szerkesztőség fenntartja magának azt a jogot, hogy a beküldött leveleket rövidítve közölje. A főszerkesztő postája az olvasók fóruma, a közölt levelek tartalmával a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet. A FŐSZERKESZTŐ POSTÁJA Nehéz tél, fekete kenyér Itt voltunk három alkalommal öt-öt napon át kihelyezésen Archív felvétel Nehéz volt a katonaélet a Horthy hadseregben. Először is a tényleges szolgálati idő három kemény év volt, szigorú volt a katonai fegyelem, talán túl szigorú is. A II. bécsi döntés visszaadta Magyarországnak — többek között — Kárpátalját magas hegyeivel, havasaival. A visszacsatolás után hihetetlen rövid időn belül megalakították a hegyi és hegyivadász dandárokat és hét fegyvernemből álló zászlóaljakat. A kárpátok közé beékelődött kis településeken megkezdték a több tízezer katona elhelyezésére való deszkaba- rakok építését az istállókkal és egyéb kiszolgáló építményekkel. E zászlóaljakhoz a létszámot főleg Szabolcs, Szatmár megyebeliekkel töltötték fel. Nekünk síkvidékieknek furcsa és szokatlan volt e magas, sziklás hegyvidék. Hiszen mi Kántorjános szülöttei csak a szél által összehordott homokbuckákat neveztük hegynek. Ruházatunk silány és hiányos volt, meleg alsóruhát télen sem kaptunk. Egy szobában 48-an aludtunk. A kosztunk gyenge minőségű és kevés volt. Egy napra 45 deka fekete kenyér járt. A reggeli 3 deci feketekávé vagy zupa (rántottleves). Ebéd 6 deci leves és 3 deci második fogás. A vacsora valamilyen levesféle. Ilyen koszttal, nehéz felszereléssel kellett nap mint nap a hegyeken gyakorlatozni. Támadni a feltételezett ellenséges állásokat, ami soha nem a völgyben, hanem mindig valamelyik magaslaton volt. A tél már novemberben beköszöntött és márciusig tartott. Szobánk hideg volt. Decemberben a belső falak bederesedtek, úgyszintén a szimpla deszkaplafon. Délután adtak -egy darab ölfa hasábot, ez volt a napi tüzelőnk. A mi alosztályunk, a tüzér üteg táborhelyét a Rahó környéki 1940 méter magas Pop Iván hegy oldalán jelölte ki a zászlóalj-parancsnokság. Egy darab szétszerelt lövegűnket, két géppuskát, egy-egy rádió és távbeszélő-felszerelést a hegy lábánál lévő turista menedékházig málhás állatok vitték. Innen a nagy hó miatt nem voltak képesek tovább menni. Ekkor az anyagot kis szánokra kellett átrakni és emberi erővel a táborhelyig felvonszolni. Azonnal hozzá kellett fogni a 2-3 méteres hóban szálláshelyünk elkészítéséhez. Négy ember fogott össze kiásni a hógödröt. Tetejét fenyőfaágakkal fedtük le és erre havat raktunk. Fekhelyünket fenyőlombbal béleltük. Éjszakára ketten bújtunk össze és így két pokróccal és két köpennyel takarózhattunk. Sícipőnket éjjelre a fejünk alá raktuk, hogy csonttá ne fagyjon. Hét órakor fújta a kürtös az ébresztőt és félmeztelenül kellett sorakozni és derékig a porhóval magunkat és egymás hátát be-- dprzsölni. A reggeli három deci--feketekávé elfogyasztása után megkezdődött a szakmánkénti kiképzés, gyakorlat. Délután szabad síelés volt. Három ilyen kihelyezésünk volt. Egy 1943 január végén, a második február második felében, a harmadik pedig 1944 február derekán. Egy hónap múlva kivitték az egész 13. hegyizászlóaljat a frontra. Április 27-én estünk át a tűzkeresztségen, ami tragikusan végződött. A rossz hadvezetés miatt a pechenicei erdőben körkörös védelmi állásra rendezkedett be a zászlóalj. Az oroszok heves aknavetőtűz előkészítése után bekerítették a zászlóaljat és részben a bekerítés alkalmával, részben a gyűrűből való kitörésünkkor súlyos veszteségeink voltak emberben és anyagban egyaránt. Zászlóaljunk több mint egyharmadát vesztettük el. A harcképtelenség miatt ki is vontak bennünket az első vonalból. A hátországi pótkeretből való feltöltés után újabb bevetésre kerültünk. A harcot megszakítás nélkül folytattuk Magyarország és Szlovákia hegyeiben 1945. május-7-ig, amikor orosz hadifogságba estünk maradék létszámunkkal. Nagy Miklós Nyíregyháza, Dobó I u. alatti lakos Piaci „örömök" Nyíregyházán Bizonyára sokan tudják, hogy a nyíregyházi KGST-piac Magyarország egyik legnagyobb — talán a legnagyobb — piaca. Nagyságából fakad, hogy itt igen sokan, havonta több tíz, sőt százezer ember jelenik meg és folytatnak itt különböző tevékenységeket. Tapasztalható itt legális és illegális, vagyis törvényes és törvényellenes, engedélyezett és tiltott kereskedelem, áruforgalom. Jogos és jogtalan pénz, illetve haszonszerzés, letelepedés, táborozás, víkendezés, lakhatás; engedély nélküli munkaadás és munkavállalás, ellenőrzés nélküli árubeszerzés és vi- szonteladás. Fertőzést előidéző (különösen nyáron) és ízlést romboló nappalozás, éjszakázás, „tisztálkodás”, főzés, mosás. A külföldiek (ukrán, román, lengyel) egy része — különösen az úgynevezett gépkocsisorokon — hónapok, sőt évek óta egyfolytában itt laknak, itt élnek a piac területén. Nyári időszakban az egész család, csecsemőkkel együtt. A piac területén parkolt gépkocsikban élnek télen, nyáron és ott is alszanak. A gépkocsik mellett főznek, tisztálkodnak tábori körülmények között, szabálytalanul. Szemetelnek, terjesztik a szennyt. A gépkocsik köré ön- tik a mosdó, mosó és a mosogató vizeiket. Ott szárítják ruháikat, még az alsó fehérneműiket is. Vannak olyan külföldiek, akik a közelükben lévő pavilonokból tűz- és áramveszélyes módon, szabálytalanul és engedély nélkül kivezetik az áramot, amit éjjel-nappal használnak. Független attól, hogy a piac területén mosdó és WC is van, az ott élő és az ott megforduló emberek egy része, és elég nagy része, a piac környékén, a szabadban végzik el a természeti szükségleteiket, ami miatt a piac környéke bűzlik és szüli a fertőző gócokat. A piacon szinte gombamódra szaporodnak az engedély nélküli árusok, különösen a külföldiek körében, akik a helyszínen szerzik be áruikat és a kereskedők, vállalkozók alá menve tesznek szert engedély nélküli haszonra. Az így szerzett haszon, jövedelem után sem adót, sem társadalombiztosítást, sem egészség- ügyi biztosítást, illetve baleseti járulékot nem fizetnek. Ami pedig a piac működésének törvényeit, szabályait, előírásainak betartását és ellenőrzését illeti, arra csak egy jelzőt lehet használni: nulla. Ezekből csak egy tapasztalható a piac főbejáratánál: ahol több nyelven, nagy betűkkel van kiírva, hogy „...a piacon csak azok árusíthatnak, akik a devizaszabályok szerint belföldinek minősülnek...” Hát úgy tűnik, hogy a piacot üzemeltetőnek (ő felel mindenért) az egészből elég tenni ennyit. No de még ezt sem ellenőrzik! Nem tartják és nem tarttat- ják be még ezt sem. De a piac területére nagyon ritkán kifutó ellenőrök (APEH, Vám- és Pénzügyőrség, rendőrség, igazgatásrendészet, KÖJÁL, közterület-felügyelőség, munkaügyi központ stb.) ellenőrzési szempontjai, az ellenőrzés tartalma, hatékonysága is nagyon alacsony szintű. Az ellenőrök is csak részfeladatokat hajtanak végre. A nyitva talált üzletet leellenőrzik, de az üzlet mögött vagy az udvar területén pár méterre lévő raktárakhoz már nem nyúlnak, pedig ők is tudják, hogy ott kamion, vámolatlan vagy adózatlan árukészlet van. Ami pedig a piac közbiztonságát illeti: elmondható, hogy ezen a téren az utóbbi időkben különösebb gond nincs. Egyetértek Nyíregyháza rendőrkapitány tapasztalataival és véleményeivel, amit a napokban tettek közé a Kelet-Magyaror- szág hasábjain. Csupán egy kérdést firtatnék, mégpedig a zsebesek és a tolvajok működését. A tapasztalatok szerint ezeket a személyeket már nagyon sokan ismerik, még a rendőrök is, és mégsem tiltják ki őket a piac területéről és környékéről. Éppen ebből fakad, hogy tettenéréskor az eladók és a sértettek önbíráskodnak, de ők sem verekednek, csak vernek összefogott erővel. Mindezek ellenére nem a piac felszámolásán kell gondolkodni, inkább a rend helyreállításán. K. L., nyíregyházi lakos (Pontos név és cím a szerkesztőségben) Különbségtétel Hazánk közgondolkodásának és valóságának egyre jobban elanyagiasodó világában köztisztviselőként és egyszerű állampolgárként is vegyes érzésekkel figyelem a magyar közigazgatás mostoha gyermekeinek, első vonalában szolgáló „végvári vitézeinek”, az önkormányzati köztisztviselőknek a bérharcával kapcsolatos megnyilvánulásokat. Amelyek talán egyszer belátható időn belül segítenek megszüntetni azt a megalázó, diszkriminatív semmilyen elfogadható indokkal nem magyarázható helyzetet, amely az állammi és az önkormányzati köztisztviselők díjazásának elvei, szabályai és gyakorlata között található. Ezért is fogadtam érdeklődéssel többek között a Kelet-Ma- gyarországban Györke László írásában megjelent Megcsalatott köztisztviselők (1997. 01. 07.) és Bérharc a közigazgatásban (1997. 01. 20) újságcikkeket. Az egyik ellentmondás — meggyőződésem szerint — az állami és önkormányzati tisztségviselők között ott feszül, hogy miközben a települési önkormányzatok köztisztviselői mértékadó vélemények szerint kétharmad részben állami közigazgatási feladatot végeznek, a kormányzat ezt a végzett munka arányában konkrétan nem ismeri el. A másik ellentmondás pedig érzésem szerint abban van. hogy a köztisztviselők jogállásáról szóló tv. (Ktv.) indokolatlan és sértő különbséget tesz (az illetményeket eltérítendő, a kasztosodást elősegítendő), amikor az egyéb jogpraktikai megoldások mellett — egyebek között — az állami igazgatásban központi szinten az alapilletményhez 15 százalékos (a felsőfokú végzettségűeknek 50 százalékos) megyei szinten ugyanez 10 százalékos, illetve 25 százalékos, az ún. körzeti szintű szerveknél 10 százalékos illetménykiegészítést biztosít. Semmilyen cifrázás, sem veszélyességi pótlék, sem területi pótlék, sem illetménykiegészítés senkinek. Az önkormányzati szinten dolgozó egyetemet, főiskolát végzettek (közöttük polgármesterek, jegyzők és más felelős munkakörben dolgozó közszolgák) pedig mintha egy egészen más világ, egy egészen más közigazgatás itt felejtett. mélyen lekezelt, megalázott, ellehetetlenített és elbizonytalanított senkijei lennének. Nem világos, hogy hazánkban egységes magyar közigazgatásról van-e szó? A magam részéről meggyőződéssel és hittel vallom, hogy igen, egységes magyar közigazgatásról van és lehet csak szó. Vagyis nem lehet egy országnak külön állami és külön önkormányzati köz- igazgatása. Meggyőződésem, hogy az önkormányzati igazgatás önmagában nem értelmezhető és nem alkalmazható. Csakis és kizárólag azoknak a közigazgatási feladatoknak az ellátására vonatkozhat, amelyek helyi ügyek és azt helyben kell ellátni. Ennyi és nem több. Ebből is az következik, hogy az ún. központi leosztásé állam- igazgatási feladatokat világosan el kell választani a helyi önkormányzati igazgatási feladatoktól. Ugyanígy világossá, egyértelművé kell tenni az ehhez szükséges munkaerő szükségletet, a feladat ellátáshoz szükséges forrásokat. El lehetne, el kellene kerülni azt a helyzetet, amelyet az „ügyesen” hozott szabályokkal teremtettek. Amikor átlátszó, önmagáért beszélő, sorozatos toldo- zással, foldozással egy bizonyos szűk köztisztviselői réteg érdekében módosít- gatják a Ktv-t. Ennek során például még nem tudtak sort keríteni annak a megalázó helyzetnek a feloldására, amely a jegyzők, főjegyzők alapilletményének szorzószámára, méltó anyagi elismerésének biztosítására és egyáltalán jogállásából eredő fokozottabb védelme érdekében sürgetően szükségesek volnának. A Ktv. legutóbbi (az 1997-es költségvetési törvényben) módosításakor is átléptek törvényhozóink a 45. paragrafus második bekezdésén, mintha nem is lettek volna ígérvények illetékes helyekről az indokolt változtatásra. Mintha ezt a kérdést is a matuzsálemi kort elérőkhöz sorolnák. Hasonlóan pl. a három forintos kilométertérítéshez, vagy a néhány száz forintos napi- díjhoz. Úgy látszik, hogy rakétasebességgel változó korunkban van ami mégis változatlan. Bizony ezt az érintettek keményen a bőrükön érzik. Azt gondolom és hittel vallom, hogy tartósan nem sok támogatásra számíthat az a kormányzat a köz szolgáitól, amelyik nem becsüli meg őket. Dr. Bihari Károly, Encsencs községi önkormányzat jegyzője Vizet fakasztott A Kelet-Magyarország egyik közelmúltban megjelent írásában — nagyon helyesen — foglalkoztak az elfogadhatatlan nyíregyházi vízáremeléssel. Ám az erről tudósító írás így kezdődik: „Ami sikerült Jézusnak, márminthogy egy vessző segítségével a kősziklából vizet fakasztott...”. Bizonyára figyelmetlenség játszott közre a tévedésben, ezért szeretném a szerző (Sz. J.) által elkövetett hibát helyreigazítani. „A Mózes II. könyve a zsidóknak Egyiptomból történő kijöveteléről” a 17. rész 5. és 6. szakasza így szól: „5. És az Úr monda Mózesnek: Eredj el a nép előtt és végy magad mellé Izráel vénei közül; pálczá- dat is, mellyel a folyót meg- sujtottad, vedd kezedbe és indulj el. 6. Imé én oda állok te elődbe a sziklára a Hóreben, és te sújts a sziklára, és víz jő ki abból, hogy igyék a nép. És úgy csele- kedék Mózes Izráel vénei szeme láttára.” Tisztelettel; V. R„ Nyíregyháza
