Kelet-Magyarország, 1997. január (54. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-25 / 21. szám
Napkelet • A KM hétvégi melléklete íz TÁRLAT Vajda László vasmunkái 5 zára bírni az anyagot, felmutatni a magukat nehezen megadó matériákban rejlő szépségeket: ez minden alkotó kimondott-kimondatlan vágya — legyen akár szobrász, festő, üvegműves, keramikus, fafaragó, vagy éppen Hephaisztosz, az istenek kovácsa késői leszármazottja. A tiszaeszlári illetőségű mester, Vajda László a szakmai tudás fényes bizonyítékát adja vasmunkáinak nemrég közszemlére tett kollekciójával. A nagy- kálién városi művelődési központ kamaratermében a népi iparművész első önálló kiállításával jelentkezett. A Király Zsiga-díjas kovács száznál több produktumát—a kapatisztítótól, a díszes kandallóajtón át a csillárokig, zsanérokig, egyéb használati tárgyakig— ajánlja a látogatók figyelmébe a kuriózumnak számító bemutatón. A nehéz pörölyök, üllők és fújtatok hozzáértő kezelőjében a Kovácsműves Céh alapítóját tisztelhetjük, aki a nemzetközi kovács találkozókon két ízben szerzett ezüstérmet. Nem mellékes tudni róla azt sem: ha éppen nem a vassal birkózik, megpróbálja a harangöntést. Nem titok: sikerül neki az is. Elek Emil felvételei Küzdelem a gyermekért Sokszor éreztem úgy: nem bírom tovább — vallja az édesanya _ _ ..................... Gvorke László Hajnalka szépen, tisztán beszél, csupán az s hangot — sok tévé-, rádióriporterhez és édesanyjához hasonlóan — ejti az átlagosnál susogósabban. A kislány erős szemüveget visel. Közelebb jön hozzám, kinyújtja kezét, megérinti arcomat. Mint laikus, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy ez a feltétlen bizalom jele-e, vagy egyszerűen nemcsak gyengén látó szemével, valamint fülével akarja érzékelni az idegent, hanem ujjaival is. (Búcsúzáskor megoldódik a talány, mert miután ugyanezt megteszi még egyszer, utána puszit is ad.) File Hajnalka Noémi az idén tölti be tizedik életévét. Igazolványában ez áll: „vak”. Ilyen egyszerűen és ridegen. — Hajnalka autista — mondja édesanyja. Jó ismerősként fogad nyíregyházi lakásukban. Mint akit felkészítettek erre a találkozásra. Bár, mint később megtudom, a felnőttekkel általában barátságosabb, mint a vele egykorúakkal. ^ Nem tudom eldönteni, ez a feltétlen bizalom jele-e, vagy ujjaival is érzékelni akarja az idegent, yy A riporter egy életszakasz végét, ha úgy tetszik eredményét látja csupán. Azt, hogy tulajdonképpen egy melegszívű, barátságos, őszinte és érdeklődő gyermekkel találkozik, aki rögtön elárulja: imádja a „szerkentyűket”. A legfőbb gondja — többször megkérdezi —, hogyan lehetne egy fénymásolót kikölcsönözni. Azt nem mondja, mit akar fénymásolni. Lehet, hogy ez esetben is inkább maga a szerkentyű érdekli? Azt viszont elárulja, hogy jobb szeretne fiú lenni, mert azok igazán „szerken- tyűsek”. Hajnalka ma igazi családban él: három éve már van apukája is. Egy papírt tesz elém, s hozzáteszi: — Ez szeretnék lenni! A lapon hatalmas betűkkel egy név áll: Neuzer Hajnalka. Ezt nekem adja. Persze csak akkor, ha kap tőlem valami szerkentyűfélét. Mi tagadás, erre nem készültem, odaadom hát munkaeszközömet, cégjelzéses toliamat. Végtére, az is egy szerkentyű. * * * A hosszú és rögös útról az édesanya, Ne- uzerné Papp Erika beszél. Hol lelkesen, hol elcsukló hangon. ^ Mikor Hajnalka már megszületett, többször próbáltam neki megmutatni gyermekét. yy — Azzal kezdődött, hogy vér szerinti édesapja egy percig sem vállalt közösséget velünk. El sem vett feleségül, csak ígérgette. Mikor egy alkalommal kinyögte, hogy nem is annyira én és a születendő gyermek érdekli, hanem a lakás, azonnal kiraktam. Én meg idegösszeomlással kerültem kórházba. Később, mikor Hajnalka már megszületett, többször próbáltam neki megmutatni gyermekét, hátha megszólal benne az apa. De valósággal menekült előlünk. Aztán egyszer megtudtam: megnősült. — Mikor kislányom megszületett, rögtön tudtam, hogy baj van, mert az egyik szeme be volt dagadva. Egyszerűen nem akart szopni sem, csak a cumisúveg kellett neki. Később sem fejlődött semmit a mozgása, egyedül a hangokra reagált. Annyira el voltam keseredve, hogy először arra gondoltam, a gyereket otthagyom a kórházban, én meg öngyilkos leszek. — Három hónapos korában szürkehályogra megműtötték az egyik a szemét. A másik, sajnos, menthetetlen volt. Szemüveget nem viselhetett, a kontaktlencsével meg rengeteget vesződtünk. Gondolhatja, hiszen jómagam is alig látok. Édesanyám, aki maga is beteges, segítségével próbáltuk meg a lehetetlent: az autista gyerekhez — aki ráadásul igen gyengénlátó és rendkívül félénk volt — megtalálni a kulcsot, kizökkenteni rendíthetetlennek tűnő közönyéből. * * * — Az egyértelmű, hogy ez a küzdelem kevésbé lett volna eredményes szakmai segítség nélkül. Soha nem felejtem el azt, amit Tárnái Ottónétól, Zsóka nénitől kaptam, kaptunk. Az ő véleménye igen sokat nyomott a latba, hiszen azt mondta: a gyerek nem értelmi fogyatékos. Ez erőt adott ahhoz, hogy tovább folytassam, amire feltettem az életemet. Kemény harc volt ez a gyermekért, az értelmes életért. Számomra, akinek amúgy sincsenek kötélből az idegei, különösen kemény erőpróbát jelentett ez, hiszen előbb magamat kellett legyőznöm. — Az önkormányzatot, a szociális irodát sem hagyhatom ki, akik megteremtették a lehetőségét ennek az akkor még kilátástalannak tűnő harcnak. — Tessék elgondolni, teljesen érzéketlen volt a gyerek; se ülni, se mozogni nem tudott, holott szervi bajt nem állapítottak meg nála az orvosok. Egyéves korában számomra egyértelművé vált, hogy autista. Sehogyan sem tudtam belenyugodni abba, hogy az én gyermekem ilyen magába forduló, zárkózott és tehetetlen maradjon. Ha visszagondolok azokra, a sokszor drasztikus eszközökre, amelyekkel valósággal rá- kényszerítettem kislányomat a mozgásra, ^ A gyerek se ülni, se mozogni nem tudott, holott szervi bajt nem állapítottak meg nála az orvosok, yy magam is beleborzongok. Volt, hogy a biliről egyszerűen nem volt hajlandó leszáll- ni. Keményen a hóna alá kellett nyúlni, s addig nem hagytam neki békét, míg fel nem áll, meg nem tanult járni. És ezt, az ég tudja hányszor, meg kellett ismételni. Arra is meg kellett tanítani, hogy játsz- szon. Míg más gyerek nyúl a játék után, őt erre is rá kellett vezetni. De még az evés sem ment simán. Nem tudott például szeBERTHA BULCSU: Jégnovella A hálót elrejtettem a nádba, aztán visszamentem a hátizsákomért a lékhez. A széle már meghártyásodott. Amíg a szíjakat becsatoltam, még egyszer körülnéztem. Csendes volt minden. Álkonyodott. A nap fennakadt a gyenesi nádasokon, megduzzadt, aztán vörösen szétfolyt a jégen. Jól előrehajoltam, mert nehéz volt a hátizsák, és nekilendültem. A korcsolyám alatt sercegett a jég. Igyekeztem a part mellett maradni. A szemem előttem pásztázott harminc-negyven méterrel, vigyázni kellett, mert sok volt a rianás és a híg víz. Sorra maradtak el az öblök. Egy görbe jegenyén két varjat láttam, károgtak, aztán az egyik elrepült. Vadludak is jöttek, alacsonyan húztak, szinte érték a nádast, a turzáson túl leszálltak a jégre. Szentmi- hály alatt hirtelen úgy éreztem, hogy követ valaki. Megfordultam. És csakugyan. A távolban most bontakozott ki egy alak a part sötét vonalából. „Nádverő lehet — gondoltam. — De nem, hiszen gyorsan közeledik, korcsolya van a lábán. Felém jön. Rendőr lehet. Feljelentett valaki.” — Na, nem baj. Elfáradsz, ha engem meg akarsz fogni — motyogtam magamban és nekilódultam. A rianásokat nem kerülgettem tovább, hanem átugrottam. A hideg belemart az arcomba, és könnyet csikart a szememből, de csak tiportam tovább, nekivadulva. A jég felporzott a nadrágom szárára, és ráfagyott. Szentmihályon túl lassítottam és hátranéztem. A távolság fogyott köztünk. „Hogy a fenébe, ez ilyen gyorsan jön? Fiatal lehet. Persze engem visszahúzott a hátizsák.” Rohamosan közeledett. Egyenesen felém tartott, most már nem volt kétséges, hogy engem üldöz. „De mi a fenét akar? Milyen kacsázva jön. Ez nem rendőr. Hisz’ én ezt ismerem! Éz Péntek, az orgazda!” Megfordultam. A korcsolyám szinte tépte a jeget. Száguldottam. Aztán beljebb mentem, mert kásás jég következett és nagyon fékezte az iramot. Elszakadtam a parttól, nem törődtem vele. Minden erőmet megfeszítettem, hogy növeljem a távolságot. A zsák égette a hátamat, a szíjak a vállamba martak. A fülemben dobolni kezdett a vér. Az idegzetem megfeszült és az agyam lüktetve a tudatomba lökött egy furcsa históriát. Két éve történt. Talán több is lehet. Tél volt, és már hetek óta nem hívtak napszámba. Alig volt kenyerem. Január végén beállt a víz. Léket vágtam Csetény alatt. Amikor a hálóból a jégre öntöttem a halat, valaki felnevetett mögöttem. A nádból alacsony férfi mászott elő, sárga fogai nem fértek el a szájában. Vigyorgott. Két ajka között megnyúlott és elővillant a nyál. Péntek volt. — Na! Halászgatunk, halászgatunk? — Igyekszik az ember — mondtam kelletlenül. — Veszélyes az igyekezete. — Idáig senki sem tudta. — Na... hátiszen megegyezhetünk. Azt mondják, maga okos ember és jobb ma egy veréb, mint holnap a börtön, ugye? — nézett rám és nevetett. Ettől kezdve megkapta a hal felét. De ezzel nem fejeződött be. Egy hét múlva már a hal háromnegyed részét követelte. Ebbe már nem mentem bele. Ekkor följelentett. Két hónapot ültem. Április elején szabadultam. Májusban leégett a háza. A faluban elhíresztelte, hogy én gyújtottam fel bosszúból és úton-útfélen mondogatta, hogy rövidesen megöl. Bántott a dolog, mert semmi közöm nem volt a tűzhöz. Most itt vágtat a nyomomban. Meg akar ölni. Ez a tudat új erőt adott. Előredőltem és még jobban rohantam. Vigyáztam, hogy szabályosan mozgassam a kezemet, kerüljem a felesleges mozdulatokat. Közben az agyam is dolgozott. A megforrósodott idegpályákon összevissza nyargaltak a gondolataim. Végül dühbe gurultam. „Mit akar ez a patkány? Megölni?” Megtapogattam a késemet, aztán lassítottam és megálltam. Péntek nem volt a nyomomban, egészen távol, köztem és a park között ácsorgott. Úgy látszott, mintha a nádas felé menne. De nem lehetett jól látni, mert már erősen szürkült. „Marha vagyok — gondoltam —, lehet, hogy ez nem is Péntek, és én meg itt rohangászom, mint egy őrült. Lehet, hogy nem is utánam jött, csak képzelődöm.” Elindultam feléje. Megállt. „Érdekes, mégis engem vár.” Balra fordultam, néhány pillanat múlva ő is balra fordult. Megpróbáltam jobbra, de erre is követett. Beljebb mentem, és vártam. Lassan közénk ereszkedett a sötétség. Néha pattogás hallatszott, és apró rianások kanyarodtak körém, olyan hangot adva, mint a xilofon.
