Kelet-Magyarország, 1997. január (54. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-25 / 21. szám
1997■ JANUÁR 25., SZOMBAT f 3 A boldog család A szerző felvétele retni sem, mintha nem lennének érzelmei. Mindenre meg kellett tanítani. Puszit sem tudott adni, arra az iskolában tanították meg. — Sokszor éreztem úgy, hogy már nem bitóm tovább. Amikor viszont négyéves kora után robbanásszerűen fejlődésnek indult, biztosan tudtam: érdemes tovább folytatni. Azt ön is tudja, hogy mindketten súlyos látássérültek vagyunk. Én megtanultam eredményesen használni a látásmaradványomat, s most Hajnalkát is erre tanítom. Lassan, de biztosan fejlődik: önállóan ír, olvas. Sőt, már szétnéz, mielőtt átmenne az úttesten. — Rágni csak hatéves korában kezdett, rengeteg tanítás után. Az állkapcsát saját kezemmel mozgattam, így vezettem rá. * * * Hajnalka verset mond: értelmesen, hangsúlyosan. Az utolsó versszaknál, amely tulajdonképpen ismétlődik, megáll. Nem íudA jég hízott, öblösebb lett a reccsenés, és mindig szélesebb barázdák nyújtóztak a parttól partig a sötétségben. Néha felrebbentek a vadludak, panaszos gágogásuk betöltött mindent. Meregettem a szememet, de már nem láttam a távoli alakot. Mozognom kellett, fáztam. Egy húszméteres körben szaladgáltam, aztán figyeltem egy kicsit, és újra kezdtem. Talán félóráig mehetett ez így, lehet, hogy tovább. Akkor nagy rianás hasított végig a jégen. Nyomban utána káromkodás hallatszott. — A nádvágó isten döglessze meg! Elmerülök!... Segítség!... Lassan a hang felé indultam. Úgy ötven méter után elértem a rianás szélét. Félméteres híg víz volt. — Segítség! — hallatszott újra. A rianás mentén tapogatóztam. Egyszer csak egy fejet láttam magam előtt a jégni miért, hiszen tudja. Tőlem jött volna zavarba, akit jó ismerősként fogadott? Biztatnám, hogy jó volt, szép volt. De ő ragaszkodik hozzá, hogy befejezze. Csak egy szó kell neki. — Kislányom! A tizenöt versszakos költeménybe nem sültél bele, itt meg elakadtál! — korholja gyengéden az anyuka. — Pedig, higgye el, olyan feje van, hogy bámulatos. Három nap alatt megtanul egy akármilyen hosszú verset. — Csodálatos érzés volt, amikor egy zsűrielnök, aki irodalmi szakember, azt mondta az autista gyerekről: beszéddel kapcsolatos pályára kell orientálni. így, ezekkel a szavakkal. Mivel memóriája kitűnő, nyelvet fog tanulni.’ Örülök, hogy a Bárczi Gusztáv Általános Iskola speciális csoportjába jár, most harmadikos, mert igen lelkiismeretes gyógypedagógusok foglalkoznak vele. Egy oklevél kerül elő, amely arról szól, ben. Gyufát gyújtottam. Péntek kapaszkodott a rianás szélén. A kezéből folyt a vér. Rimánkodva a szemembe nézett és nyöszörgőit. Az első gondolatom az volt, hogy belerúgom. Nem tettem meg. Lehajoltam hozzá, éreztem a leheletét az arcomon. S amikor a kezemet nyújtottam, valami furcsa, elmosódott röhögés hallatszott. Hirtelen hátranéztem, de csak sötétség tornyosodott mögöttem és némaság. „Hallucinálok” — gondoltam, és visszafordultam a rianáshoz. De ekkor újra hallatszott a röhögés. Belőlem bukkant fel. Görcsösen és rekedten bukdácsolt azt agyamban. Péntek nevetése volt. Szinte láttam, hogy előmászik a nádból és megszólal. Hirtelen minden sérelmem belém nyilallott. Az arcomat eltorzította a düh. Kegyetlen vigyorral a rianáshoz hajoltam. — Na! Halászgatunk?! hogy Hajnalka a Magyar Vakok és Gyen- génlátók Országos Szövetségének 1996- os versmondó versenyén különdíjat nyert. — Együtt szoktunk fellépni a Vakok Szövetségének irodalmi rendezvényein — teszi hozzá édesanyja, aki elárulja: ő pedig prózát szokott mondani. Meg azt is mondja: ír is. Néhány novellája megjelent a Vakok Világa című lapban. Sőt, nem egy pályázatot is nyert. — Nagyon sokat tudnék írni, ha lenne hol publikálni. Kevés szó esett eddig a család harmadik tagjáról, Neuzer Ferencről. Három éve, a házassájgkötés előtt, Ferencet igen kemény válaszút elé állította a sors: döntenie kellett, hogy Hajnalkáékat választja-e, vagy családját. A döntést ismerjük. A kérdés csak az, nem bánta-e meg. — Nem — mondja röviden és határozottan. Péntek dermedten hallgatott. — Felelj, mert belerúglak! — ordítottam. Péntek is kiabálni kezdett: — Segítség!... — Segítség??! Hát te segítettél rajtam, mocsok patkány? Amikor fuldokoltam, víz alá nyomtál egészen. Nesze, itt a segítség — üvöltöttem, és teljes erőből belerúgtam a fejébe. A korcsolyám furcsán roszogott, aztán elestem. Csend lett. Nagy ólmok ereszkedtek a vállamra. Szürke tompaság hullt a jégre, és belém szivárgott. A félelem állított talpra. Gyorsan lemostam a korcsolyámat, átugrottam a rianáson, és rohantam a part felé. A nád szélénél egy kucsmás emberbe ütköztem. Elkapta a karomat, és az arcomba nézett. Péntek cimborája volt. — Maga kiabált? — kérdezte. — Én! — mondtam dühösen, aztán kitéptem magamat és elrohantam. Másnap este bekopogott hozzám a kucsmás ember. A havat leverte a csizmájáról, és az asztalomhoz ült. — Délelőtt kifogták Péntek hulláját, egészen keményre fagyott — mondta, és lassan tömni kezdte a pipáját. Rámeredtem, és leültem vele szemben a másik székre. O meg folytatta: — Azt mondják, maga okos ember. Ahogy látom, még egészen fiatal. Szóval ha akar, megegyezhetünk. — Lehajolt, egy hálót dobott az asztalra. Később meggyújtotta a pipáját, lassan elszortyogtatta és hazament. Ettől kezdve hajnaltól késő estig kellett halásznom. Veszélyes vizeken jártam. Sokat éheztem. Többször kerültem a törvény elé... Az első télen elfagyott a kezem, később a lábam is. (Bertha Bulcsu 1935-ben született Nagykanizsán. A novelláiról, regényeiről, kiváló publicisztikájáról ismert, méltán népszerű író 1997. január 19-én hunyt el. Emléke és munkássága előtt tisztelgünk egyik korai — 1958-ban megjelent — elbeszélésével.) MÚZSA Kányádi Sándor versei Nóta sültgalambra ha vártál volna ébredj testvér a nyers valóra hát kaparj kurta s neked is lesz mert hoppon maradsz ha nem nyüsletsz aki szegény volt még szegényebb lesz a tehetős tehetősebb fürkészheted mit hoz a holnap lesz a becsapott becsapottabb aki huzatja meg azt mondja mindig így volt hogy mi a nóta s a magamfajta hegedősnek vérét veszik a tehetősek Hargitafürdő, 1994. november 3. Távolodóban távolra még ellát a szem de a közeli apróságok már a betűk is megkívánnak félkarnyújtásnyi távolságot és ködösül a távol is heggyel az ég egybemosódik és kezded el-elhagyogatni fontosnak vélt vinnivalóid süllyedőben-emelkedőben látod a foszló láthatárt is osztogasd szét amid maradt és ne számigálj és ne számíts s hátra ne nézz kiket szeretsz a maguk útján nem utánad mendegélnek akaszd a fára üresen maradt tarisznyádat Hargitafürdő, 1994. pünkösd nagyhetében (Kányádi Sándor, Kossuth-díjas erdélyi költő a Kölcsey Társaság 1997. évi Kölcsey-emlékplakettjét vehette át poétái munkássága elismeréseként Szatmárcsekén, a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett ünnepségen. Két szemelvényünket a lírikus eddig publikálatlan terméséből választottuk.) Balázs Attila illusztrációja
