Kelet-Magyarország, 1997. január (54. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-25 / 21. szám
1997- JANUÁR 25., SZOMBAT Napkelet • A KM hétvégi melléklete Számon tartanak bennünket Katona Béla irodalomtörténész emlékezik a megyei írócsoport húsz esztendejéről Bodnár István Kedvező légkörben, húsz évvel ezelőtt, 1977. január végén alakult meg a megyei írócsoport. Sokan bábáskodtak indulásánál, és a támogatás sem maradt el: a fiatal, pályakezdő alkotók számára bemutatkozási lehetőség nyílt, útnak indulhattak. Katona Béla irodalomtörténészt, a csoport vezetőjét azért kerestük meg, hogy a húsz év munkájáról, eredményeiről (esetleg gondjairól) beszéljen. — Meg kell mondanom őszintén, húsz évvel ezelőtt nem hittem benne, hogy a csoport ilyen hosszú életű lesz. Már csak azért sem, mert a korábbi példák óvatosságra intettek. Az idősebbek talán tudják, hogy nem ez, a most huszadik évébe lépő írócsoport volt az első a világháború után. Először 1953-ban jött létre egy ilyen egyesület, elsősorban a Kelet-Magyarország elődjének a munkatársaiból. Később, a hatvanas évek elején indult ismét ilyen társaság, amelynek a tagjai között volt példáHOGY A VIRÁG MEGMARADJON Szabofcs-szatmári költők antológiája Az írócsoport első antológiája Egy régi-régi irodalmi találkozó a fiatal Ratkó Józseffel és Katona Bélával Archív felvétel ul Sipkay Barna, Végh Antal és Ratkó József is. Mindkét egyesület elég hamar megszűnt, ám az írók, költők közül többen is sikeres alkotókká váltak. □ Ezután több mint egy évtizedet kellett várni. Szerencsére a körülmények is kedvezőbbek voltak, mint korábban... — 1974-ben jelent meg a Kelet felől című antológia. Váci Mihály ekkor lett volna ötvenéves, és ebből az alkalomból Sóstón volt egy országos irodalmi konferencia. Erre készült több kiadvány, köztük ez az antológia is. Voltaképpen ez a gárda lett a magja a néhány évvel később induló írócsoportnak. Debrecenben alakult meg ez a társaság, aminek az a magyarázata, hogy Nyíregyházán nem voltak meg a feltételei önálló csoport alakulásának. Ezért Fábián Zoltán — akinek sokat köszönhetünk — azt találta ki, hogy a debreceni írócsoportnak a tagozata legyen a társaság a képzőművészeti szövetség mintájára. A debreceniektől is komoly segítséget kaptunk. □ Kik lehettek a csoport tagjai, hogy sikerült távol tartani a dilettáns próbálkozókat? — Elég kemény feltételeket szabtunk, csak azok lehettek a csoport tagjai, akik már letették a névjegyüket az irodalom asztalára. Nem volt elég, hogy csak helyi lapban publikáljanak a csoport tagjai, azt kértük, hogy országos irodalmi lapokban rendszeresen publikáljanak. Persze azt is tudni kell, hogy a csoport tagjának lenni nem jelentette feltétlenül azt, hogy már író valaki. Az írócsoportnak az volt a feladata, hogy megfelelő feltételeket, körülményeket biztosítson. Ezt többé-kevésbé sikerült megtenni. Az akkori megyei- és párt vezetéstől is sok támogatást kaptunk. □ Nem lehetett ez könnyű, hisz Szabolcs azon kevés megyéhez tartozik, amelynek nincs önálló irodalmi folyóirata. — Valóban így van, bár két folyóiratunk is volt, a Szemle és a Pedagógiai Műhely. Ám profiljánál fogva egyik sem tekintette magát irodalmi lapnak. Eleinte harcot kellett folytatni azért, hogy az irodalom is helyet kapjon ezekben a folyóiratokban. Később gyakran szerepelhettünk bennük, sőt a Szemlében szinte minden számban jelen voltunk. Ám a folyóirathiány nemcsak hátrány volt, hanem előny is. A tagok így rákényszerültek írásaikat minél több helyen megjelentetni. Az irodalmi presszó pedig afféle élő folyóirattá vált, ahol a pályakezdők bemutatkozhattak, és az irodalmi folyóiratok szerkesztőit meghívhattuk. Ebben lényegében minden megyénkben megjelent könyvet bemutattunk. □ Minden író, költő szíve vágya azonban nem az újság, a folyóirat, hanem a könyvvel való megjelenés. — Már a csoport megjelenése után két évvel, 1979-ben kiadhattuk első antológiánkat, a Hogy a virág megmaradjon című kötetet. Ettől kezdve elég sűrűn jelentkezhettünk új és új kötetekkel. A következő antológiánk a Holdrajzóra volt, majd a Tájak és ízek, aztán a Kisebb hazánk, az Ikarusz készülődik, a Ki vált meg minket következett. Külön ki kell emelni két antológiát, ami rendhagyó a vidéki írócsoportok működésében, két kétnyelvű finn-magyar antológiát jelentettünk meg Révay Valéria segítségével. Antal Miklós és Ga- bulya Pál műfordítók is színesítették a palettánkat. □ Az antológiák mellett sok önálló kötet is napvilágot látott. — A csoport fenállásának ötödik évében sikerült egy olyan könyvsorozatot útnak indítani, amely egyéni megjelenéshez juttatta a csoport arra érdemes tagjait. A Tiszta szívvel füzetekből eleinte két kötetet is sikerült évente kibocsátani. Ez nagyon fontos volt, hiszen a szerzők ezekben a kötetekben nemcsak a helyi, hanem az országos irodalmi közvélemény előtt is bemutatkozhattak. Összesen 15 füzet látott napvilágot ebben a sorozatban, és azt tapasztaltuk, hogy kedvező visszhangot váltott ki. Ennek folytatása, a Nyíri Múzsasorozat, ami Ördögh János nyomdájában és támogatásával jelenik meg. Természetesen nemcsak ezekben a sorozatokban, hanem egyéb kiadásokban is jelentkeznek alkotóink. Vannak olyanok, akik már az ötödik, hatodik kötetüknél tartanak. Legutóbb például Jánosi Zoltánnak jelent meg Nagy Lászlóról szóló monográfikus alkotása, amiért a közelmúltban vehette át az „Év könyve” díjat. Ez is azt bizonyítja, minden a tehetségen, a fegyelmezett alkotáson múlik, és nem azon, hogy hol van — a fővárosban, vagy másutt — a bejelentett lakása. — Úgy gondolom, hogy most, amikor elérkeztünk a kerek évfordulóhoz, ez számvetésre is alkalmat ad. Ha túlságosan elégedettek nem is lehetünk, de nem kell szégyenkeznünk sem. Nemcsak az az érdemünk, hogy húsz évig fennmaradtunk, hanem az is, hogy hozzásegítettünk jó néhány tehetséges embert az önálló kötethez, és ahhoz hogy országosan is ismertté váljanak. Különösebb dicsekedés nélkül mondhatjuk, hogy számon tartanak bennünket. a km vendége Búcsú a beregi betegektől Kovács Bertalan Vannak szerencsés emberek, akiknek megadatik, hogy szívesen emlékeznek rájuk az emberek akkor is, amikor ők maguk már személyes jelenlétükkel nem segítik a múlt képeinek felidézését. Valószínűleg ilyen — sokak által irigyelt — sors jut osztályrészül dr. Csorba Bertalan fül-, orr- és gégeszakorvosnak, a vá- sárosnaményi kórház osztályvezető főorvosának is, aki hamarosan nyugdíjba vonul, sőt eddigi lakóhelyét is elhagyja: Szentendrére költözik. Mivel a főorvos jelenleg felmentési idejét tölti, így jut idő a múlt felidézésére. — Közel három évtizeden át gyógyítottam a beregi betegeket, ezért talán nem érzelgősség, ha kijelentem: igen nehéz szívvel vonulok nyugdíjba — fogalmaz a doktor úr, amikor letelepedünk parányi orvosi szobájában. — Nehéz megszokni a felmentési idővel járó kötetlenséget, nincs ügyelet, s munka sincs annyi, amennyit korábban megszoktam. Nekem ez különösen nagy csapás, hiszen mindig izgő-mozgó ember voltam, ráadásul a mostani tétlenség miatt még mellőzöttnek is érzem magam — mondja kis keserűséggel hangjában a főorvos, majd némi iróniával hozzáteszi: — De az is lehet, hogy csak én dramatizálom túl a helyzetemet. Csorba főorvos szakmai önéletrajzában — s ezt ő maga fogalmazza így — nincs semmi különös. Első munkahelye 1960-tól hat éven át a sátoraljaújhelyi kórház volt, majd három esztendeig Hajdúszoboszlón gyógyított. A namé- nyi évek 1969-ben kezdődtek. Bereg fővárosába költözése után két évvel, 35 évesen ő lett a 15 ágyas fül-orr-gégészet osztály- vezető főorvosa. — Nem csináltunk mi az osztályon semmiféle eget rengető dolgot, csak tettük, amit tennünk kellett — mond- ja szerényen, majd apró dobozkát vesz elő, mint mondja ez afféle minimúzeum. S valóban, a ládikában különböző pénzérmék, csontdarabok, apró játékdarbkák, s még tudj’ isten micsodák. — ValaDr. Csorba Bertalan mennyit én „bányásztam ki” — miután véletlenül lenyelték azokat — a betegekből. Néhány emlékezetes esetet még ma is őríz memóriám — mondja mosolyogva a főorvos. — Arra azért büszke vagyok, hogy sok olyan beavatkozást, mely miatt korábban messze kellett utazni a betegeknek, helyben tudtunk elvégezni. A rizikós esetek sokasága ellenére a közel harminc év alatt „ megúsz- tuk” szakmai kifogások nélkül, s ez a tény is munkánk eredményességét és színvonalát bizonyítja — sommázza a múltat a A szerző felvétele doktor úr. Aztán más vizekre evezünk, szó esik a sok vitát kiváltott kórházfúzióról. — Nem titok, én mindig is a két kórház egyesítése ellen voltam. Meggyőződésem ugyanis, hogy a naményi kórház nem volt gazdagságtalan, különösen az ágycsökkentések és a leépítések után. Érdekes módon Ausztriában éppen a kis kórházak a leggazdaságosabbak, nem értem nálunk miért ítélik meg másként a helyzetet. Az új finanszírozási rendszer, a piaci viszonyok megszabta kórházi ellátás sem tetszik, ám kit érdekel ma egy nyugdíjba készülő orvos véleménye — mondja kesernyés mosollyal a doktor úr. Végül személyes jövőjéről faggatom a főorvost. Kiderül, új lakóhelyén sem szakít majd hivatásával, a szentendreiek szakorvosként is várják. Nem rejti véka alá, a hivatásszeretet mellett — tekintettel nyugdíja összegére — anyagilag sem közömbös, hogy dolgozik-e, vagy sem. Amikor elköszönök, látni vélem tekintetében, érzem kézszorításában, hogy rajtam keresztül kíván elköszönni volt betegeitől, pedig jómagam nem is voltam páciense. Az orvossal való kényszerű randevú elmaradását — megvallom — nem bánom különösebben, ám azt, hogy az emberrel sem találkoztam eddig, nos azt igen. __■■■■■■■■■Dl
