Kelet-Magyarország, 1997. január (54. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-11 / 9. szám

„Egy élet után nem lehetünk eltartottak, nekünk jussunk van..."

tek sem képesek megoldani a hajléktalanok, vagy a rossz szociális körülmények között élő emberek most még súlyosabbá vált ügyét.

Mindemellett derűsebb hírei is vannak a télnek, hiszen megtudhattuk, hogy a fagy- és jégkedvelő Rozmár- klubok fanatikusai — csupán szórakozásból — csupaszon mártóznak a jeges vízbe. Hollandiában olyan csatornán rendeznek korcsolyaversenyt, amely eddig még soha nem fagyott be. A síparadicsomok szép bevételre számítanak a tél szerelmeseinek jóvoltából. Ugyanez a hideg és fagy az egyik embernek kataszatrófa, a másiknak mennyei szórakozás.

A sors fintora az a történet, amelyet a sebészeti osztályon hallottam egy idős bácsitól. Vidéki házában egyedül él, gyermekei csak ritkán nyitják rá az ajtót. Azért került a kórházba, mert saját fűtetlen lakásában megfagyott a lába és amputációt kellett emiatt végrehajtani. Gyermekei éppen egy osztrák síparadicsomban élvezték ez alatt a tél előnyeit.

Nem ez az egyetlen eset amikor ugyanaz a dolog az egyik ember számára áldás, a másiknak pedig átok. Erre mondják, hogy a dolgoknak mindig két oldala van. Csak az nem mindegy, hogy a két végpólus mennyire esik távol egymástól. Miért van az, hogy ami az egyik embernek, csoportnak jó, az a másiknak törvényszerűen rossz. Akár az új törvényekre, akár az áremelésekre, vagy bármilyen változásra gondolunk mindegyikről kiderül, hogy egy időben szerez örömöt és ürömöt az érintetteknek. S erre még rekordokat döntögető téli időjárásunk is rájátszik.

Természetesen, nem az egyenlősdi hiányzik, csak a józan arányok.

Szondi Erika

AKTUÁLIS INTERJÚNK

Értelmet adni az éveknek

MAGÁNVÉLEMÉNY

Befagyott

ítéletidő tombol világszerte. Az Egyesült Államok több államát katasztrófa sújtotta területté nyílvánították az esőzések miatt. Dél-Ameri- kában az eső okozta több száz ember halálát. A vén Európa pedig egyszerűen befagyott.

Emberi tragédiákról olvashatunk nap mint nap. A XXL század küszöbén szinte hihetetlen, hány ember életét követeli a fagyhalál. Az ember úgy gondolná, a jóléti országokban elképzelhetetlen, hogy emberek fagyjanak meg a rossz szociális lehetőségek, a hajléktalanság, a pénztelenség miatt. Ennek ellenére ugyanúgy érkeznek hírek Németországból, Franciaországból, Nagy-Britanniából, Spanyolországból vagy Belgiumból mint a rosszabb életszínvonalon élő kelet-európai országokból. Hazánkban is alig akad már olyan város, ahonnan ne hallhattunk volna megfagyott emberekről. A különböző segítő szervezeJack London és Sánta Ferenc nem beszéltek össze, mégis hasonlóan döbbenetes képpel érzékeltették novelláikban azt, ahogyan az öregeket, eltartani nem tudván, a közösségük kivetette. London elbeszélésében az öreg indián a főszereplő, akit a csapat otthagy egy farakás mellett. Amíg nem hamvad el a láng, addig a vadállatoktól biztonságban lehet, de aztán... A fia a szokásosnál nagyobb tüzet hagyott, de az útról, bár az öreg reménykedik, nem fordult vissza...

Ennél sokkal prózaibb, de nem kevésbé filozofikus hangulatban beszélgettem az idős emberek életét, helyzetét társadalmi megbízatása folytán igen jól ismerő Gyúró Imrével, a Nyugdíjasok Megyei Érdekképviseleti Szövetsége elnökével, akinek egyszerű, őszinte gondolatai egyszersmind a 170 ezer szabolcsi, szatmári, beregi nyugdíjas gondolatai is lehetnének talán. , , „ , ^

Úgy gondoltam, nem száraz adatokra van szükségünk, nem is az unos-untalan ismételgetett összefüggéseket kellene előcitálnunk, hanem inkább a humánum, az életérzés oldaláról közelítem meg a témát. Ebben igazán jó partnerre találtam.

□ Bizonyára minden korszakban más és más idősnek lenni. Milyen ma? Melyiket választaná, ha egyetlen szóval kellene jellemezni a jelenlegi helyzetet?

— Úgy gondolom, hogy az időskorúak mai státusa legfőképpen ellentmondásosnak ítélhető. Az alapszó, ugye, a nyugalom. De épp ez nincs. Nincs kapcsolat, nincs egy hírhozó eszköz, ami ne borzolná fel az idegeket, amitől az ember ne válna zaklatottá. Az öregség egy megszokható, elviselhető, sőt jó állapot — már ha az ember önmagával egyensúlyban van, ha minden értelemben felkészült erre az abszolút életmódváltásra, aki egy sajátos életprogram szerint éli ezt a „másállapotot”. Az a baj, hogy most eléggé borúik« ............................................

Az élet vége felé a legnehezebb elviselni a tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, yy

látó a közszellem. Pedig az élemedett korral nem feltétlenül jár együtt a pesszimizmus. Aki egészséges és hosszú életű, az eredendően víg kedélyű, akkor is, ha ez kevésbé látványos, és „csak” belső derűt ad.

A nyugdíjba magunkkal kell vinni a közösséget, a barátokat. Ha a különböző tényezők összerendeződnek, az egészség „időarányos”, akkor nincs baj. Az élet vége felé a legnehezebb elviselni a tehetetlenséget, az abszolút kiszolgáltatottságot, a másoktól függést.

□ Nem hiszem, hogy jólesik az idősebb generációnak az országban zajló folyamatokat és tendenciákat tudomásul venni, hiszen életük legfogékonyabb szakasza egészen más légkörben telt.

— Nem nézzük jó szemmel, bizony, hogy amit a mi nemzedékünk felépített, az elúszott. Akiben nincs meg az előbb említett egyensúly, annak olyan érzése lehet, mintha fölöslegesen élt volna a „nagy csapat”.

H Tetszik-e az az idős korúaknak, hogy őket a statisztika az úgynevezett inaktív kategóriába sorolja? Ez azt érzékelteti,

tottság jelensége. A nyugdíjasok tovább- dolgozásának témája egyébként nagyon sok esetben nem pusztán anyagi kérdés.

Ha megkérdezünk egy nyugdíjast, hogy tűd kijönni az ellátásból, azt válaszolja: beosztjuk. Óriási szerencse, és csak az ügyességnek, a sokatpróbáltságnak köszönhető, hogy — ha nagyon alacsony életszínvonal, az önmagukkal szembeni fukarság árán is, de — megtalálják a túlélés módját, az egérutakat.

□ A volt munkahelyek kimentek az idős munkatársak alól, a cimborák szétszóródtak, sok család fiataljai a megyét is elhagyták. A régi munkatársi közösségekben még voltak tradíciók és volt együvé tartozási érzés.

— Ha az ember megszületik, akkor öröm van körülötte. A „kifelé” tartó fázisban kevesebb az üdvrivalgás, nem találjuk a helyünket. Való igaz, hogy ezek a régi kötelékek is elszakadtak, a régi közösségek vagy idejétmúltak, vagy eltűntek, felbomlottak. Sokoldalú a kiszolgáltatottságunk, rnin4gmiapje kell pionda- nunk valamiről, válami mindig inflálódik, valami mindig eltűnik. Egy friss felmérés szerint az idős emberek zöme leginkább a magányosságtól szenved, attól fél. Nagyon sokan is vannak egyedül. A mi korosztályunkban a nők közel fele, a férfiak 27 százaléka özvegy. Az egyedüllét szerintem akkor válik magánnyá, amikor az a bizonyos belső derű hiányzik. Ez az a pont, amikor a kirekesztettség eléri az embert. S akkor jön a védekezőreflex, a befelé fordulás, így pedig bezárul a kör.

A magánynak különben nemcsak mentális, hanem anyagi okai is vannak. Valaha, úgy képzeltük, hogy majd leülünk egy kis tereferére, kávézgatunk, elborozgatunk, nagyokat utazunk, színházba, moziba megyünk, olvasunk, mert majd lesz rá időnk. Idő van, csak pénz nincs, az álmok megvalósítására.

□ Épp ezért értékesek a nyugdíjasok spontán csoportba szerveződései, a klubok, körök. Ezek a társadalom nyújtotta legolcsóbb, de nagyon hasznos lehetőségei.

— Az inaktív állapot egyoldalú információáramlást takar, mely hozzájárul a gyors szellemi leépüléshez, ezért szervez szövetségünk gyakorta konferenciákat. Jó érzés ott lenni, ahol a gondolat születik és ki- mondatik. Ezeken az eseményeken párbeszédre is nyílik alkalom. Egyrészről a társadalom feladata ezen társas lehetőségek feltételeinek biztosítása, a közösségek pótlólagos újraépítése. Másrészről azonban kell mellé az egyén akarata. Amit mi csinálunk, az részint gyakorlati érdekképviselet , másrészt távlati. Ez szellemi nyomás- gyakorlást jelent a törvényelőkészítés során, és küzdelmet egy jobb és biztonságosabb ellátási rendszer kialakításáért. A magunk csendességével négyévente ott vagyunk a szavazófülkékben...

□ Mit is kívánjak az időseknek?

— Ha jót akar, akkor egy jól működő piacgazdaságot, mely egyedüli alapja egy jó nyugdíjrendszernek, ha pedig rosszat, akkor mondja azt: csak üljenek le maguknak, pihenjenek.

hogy ez a csoport nem termel, nem hoz hasznot.

— A fosztóképző a szó szoros értelmében nem igaz. Hiszen van mód elmulasztott lehetőségeket pótolni, megélni a gyerekek, az unokák boldogulását. A nyugdíjaslét velejárója az a kötelezettség, hogy a felhalmozó idő tapasztalatait, az abból táplálkozó tudást, bölcsességet megőrizzük és továbbadjuk. Ebből a szempontból nagyon értékes a generációk együttélése. Nem hasznos társadalmilag a türelemre intés, a kapkodástól óvás, a példabeszéd? A sikerélmény fontos, az inaktív állapot ilyesmit azonban nem hoz. Ha a legapróbb öröGyúró Imre: „A szabolcsi nyugdíjasok anyagi viszonyaiban is megmutatkozik válságrégió mivoltunk”

Harasztosi Pál felvétele

mök észrevétele cselekvéssel is párosul, akkor értelmet nyernek az évek.

□ Tovább provokálok: eltartottság...

— Ez a fogalom tökéletesen kifejezi a társadalom viszonyát az időskorúakhoz. Egy élet után nem lehetünk eltartottak, nekünk jussunk, járandóságunk van. A privatizációban is a legtöbb nyugdíjast az irritálja, hogy az eladott értékeket mi termeltük, építettük, „ára” a mi zsebünkből hiányzott. Olyanok kapják meg, akiknek ebben az értelemben nem volt közük hozzá. Jóvátétel, társadalmi méretű kárpótlás? — ugyan, ezt hagyjuk is.

□ Hogyan élnek nyugdíjasaink?

— A szabolcsi nyugdíjasok anyagi viszonyaiban is megmutatkozik válságrégió mivoltunk. Itt az országos átlagnál tíz százalékkal alacsonyabbak a járadékok. 1996- ban 17, az özvegyi nyugdíj esetében 12 ezer forint volt az átlag — azt hiszem, ehhez semmit nem kell hozzáfűzni. Mint

” Az idős emberek zöme leginkább a magányosságtól fél, attól szenved, jj

ahogy ahhoz sem, hogy a megyében 25 ezer forintnál magasabb nyugdíjban csak 7 százalék részesül. Egy dolog az abszolút érték, de ott van az infláció miatti reálértékcsökkenés, amely 95-96 relációjában 7, de 91-96 időszaka között 25 százalékos volt. Felgyorsult az elszegényedés, a szociális hálót pedig nem fonják, ami van, abból pedig ezek a kishalak kipotyognak. Tovább rontja a képet, hogy amíg a hatvanas-hetvenes években a 60-65 évesek fele még a nyugdíj mellett kereső foglalkozást végzett, most ez a szám 3 százalék. Ez a kizárás, a fölöslegessé válás, a cselekvéstől megfosz** Jó érzés ott lenni, ahol a gondolat születik és kimondatik, ahol párbeszéd lehet jj