Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-28 / 302. szám
- Rettenetes ez a Jancsi! Az összes könyvét bevitte az antikváriumba! Azon a délutánon ezzel állított be az egyetemre Farkas Attila évfolyamtársunk, aki a Gyűjteményi Központ titkáraként az Új Ember szerkesztőségében napról napra együtt ebédelt Pilinszky Jánossal. Milyen kincs lenne ez néhány évtized múlva az irodalomtörténészek és az Irodalmi Múzeum számára. Az egészet meg kellene venni! - futott át az agyamon a szentségtörő, sírrabló gondolat. Vajon mi indía tökéletessel. Az első hallásra lapos vagy erőltetett prózai kijelentés mögött, átbukdácsolva a paradoxonok csapdáin, felfedezve az allúziók útjelző tábláit, az arra méltó olvasó vét ül megtalálja a számára elásott incset, a valóságnak egy konkrét, érzékelhető darabkáját, amiben felfedezheti a minden- ség modelljét. Hetvenkettőben olvastam a Szálkákban a József Attiláról írt portrévázlatát. A bevezető paradoxont könnyű volt feloldani. Segített benne a költő is: tóttá rá? Anyagi gondok? Egy író előbb a télikabátját viszi be a bizományiba, csak aztán a koplalással összegyűjtött könyveit. Nyilván nem az összesét adta el, csak a feleslegeseket, amiket már nem fog el- vagy újraolvasni. Talán a könyvtár kilencven százalékát. Úgy, mint akkor, a háború végén, katonaként a Németország felé gördülő marhavagonban, mikor sorra kidobálta az antikváriumban vásárolt könyveket, amikkel indulás előtt megtömte hátizsáklát. mert úgy érezte, hogy elveszítették érvényüket, míg végül egyetlenegy maradt, az evangélium, de az úgy, mint egy hűséges kutya. De hiszen így dobálta ki a verseiből is a hiú szavakat, a csengő rímeket, kötött ritmusokat, hogy evangéliumi esztétikájához, a résztvevő szeretethez megtalálja a méltó formát: boldogok a nyelvi szegények, mert övék a meny- nyek országa! így jutott el a rejtett költői képhez, a Szálkák és a Kráter végsőkig lecsupaszított verseihez, a tudományos definíciók és a fizikai képletek tömörségéhez. ahol egyetlen betűvel vagy jellel nem lehet sem több, sem kevesebb, mert az elég egyenlő a szükségessel és Pilinszky János József Attila „Mikor meghalt, nem volt semmije. És ma - költők tudják csak igazán! - egész világ a birtoka? Fűszálak és csillagok, sőt a szótár egyes szavai, amiket büntetlenül senki többé el nem vehet tőle” - írta korábban a Kortársban József Attila emlékkönyvébe. A militáris terminológiára is magyarázatot adott az egyetemistáinak tartott előadásában: „A vers anyaga a nyelv. Mit jelent ez? Hogy a nyelv ellenében kell megvalósulnia, a nyelv konvencionális jelentése ellenében kell kimondania valamiképpen az egyszerit. Bergson azt tanítja, hogy az alászál- ló anyag ellenében ható életlendület szervezője az organikus világnak. A vers lényegében ellentétes anyagával, a nyelvvel, s mégis egyedül általa vagy pontosabban ellenére tud csak megszületni. Ezért a költői ihletnek tökéletesen ismernie kell az ellenálló fél minden fortélyát, hogy végül két vállra fektethesse. A jó vers mindenkor diadal, győzelem, a teremtő, eleven élet győzelme az élettelen ellenálláson.” Tíz év alatt idáig jutottam. A kráter peremén kötetben ezt a két idézetet írtam a vers alá útbaigazítóul. De mi lehet az értelme a két utolsó sornak? Miféle morbid parabola, kórboncnok ars poetica ez? Egyáltalán, honnan ez a következetlenség, ellentmondás a patetikus megszólításból sugárzó büszke költői öntudat és a rezignált befejezés között? Valami itt nem stimmel! Katonája a mindenségnek, bakája a nyomorúságnak, teszünk azzal valamit is, hogy a füvek zöldellő erejébe visszahelyezzük a halottat? Pedig a kulcs a kezemben volt, csak nem tudtam elfordítani a zárban. A fenti két citátumban ott voltak a kulcsszavak, csak össze kellett őket olvasni: a szótár élettelen szavai. További másfél évtized alatt lassan eloszlott agyamban a köd, és felragyogott a rejtett költői kép. Ez a halott a füvek között élt, helyhez kötve. Nyilván akkor halt meg, amikor onnan kiszakították. Mit lát a költő a réten a füvek között? Természetesen a virágokat. Mikor hal meg a virág? Ha leszakítják és elfony- nyad, vagy ha lepréselik. A fonnyadt virágot kidobják a szemétdombra, megsemmisül. De a préseket beteszik az imakönyvbe vagy a herbáriumba. Onnan elő lehet venni. Valamit megőrzött a létéből, mint a kislány holtteste, akit Jézus életre támasztott: „Talita kúm! Leányka, kelj fel!” így már világos a példabeszéd, a rejtett parabola: a szótár szavai préselt virágok, az eleven valóság holt lenyomatai. A költő kivesz egy szálat a herbáriumból és visszahelyezi az olvasók képzeletének zöld mezejébe, ahonnan vétetett. In spe resurrectionis. A föltámadás reményében. Hajnalban a füvek csodára ébrednek: a préselt virág kivirult! Hál’ az isten kegyelmének és a költő hősies küzdelmének, a poétának, az „alkotónak”, ahogy a régi görögök és rómaiak nevezték a szavak műveseit. Az olvasás pedig a húsvét, hajnali séta az új életre kelt virágok között. In gaudio resurrectionis. A feltámadás örömében.- Öröm-művesek, köszönjük nektek! Sokat tettetek értünk! Aki felfedezi a rejtett költői képet, rácsodálkozik a préselt virágra, már válaszolt is az önkínzó kérdésre: van-e haszna a költők munkájának? A legnagyobb, mert örömet hoznak a földre.. Contra facta non valent argumenta. A tényekkel szemben nem lehet érvelni. Mert az igazságban kételkedhet az önÍ msztító értelem titkos méte- ye, de a szépnek és a jónak csak örülni tud. A préselt virág kivirult, a nyelvi szegények előtt megnyílt a mennyország kapuja. Kuklay Antal (75 évvel ezelőtt 1921. november 25-én született Pilinszky János költő.) Szénási Miklós Az angyalról angyal el nem szörnyed rajtad nem kevésbé és nem jobban különben angyal hogyan lehetne könnyed akár a függönyök szélfútta rongy akár a szél pár marék atom hő és szerencse angyal nem lehet gyenge nem törethet meg angyal nem tapadhat a földre föld nem tapadhat rá akár ruhanemű nemtelen szörnyre nem angyal ha látod és nem angyal ha nem de hogy keresztüljárhat ez talán kegyelem Téli könyvvásár (Szépirodalom ) Csáth Géza: Az életet nem lehet becsapni (Magvető) Juhász Ferenc: Pipacsok a pokol fölött (Littera Nova) Tandori Dezső: A Semmi Kéz (Magvető) Tárnok Zoltán: Árnyék (Kortárs) Kocsis István: A megkoronázott (Felsőmagyarország) Székely Magda: A testen túl (Belvárosi) Fekete István: Búcsú (Nesztor) Kukorelly Endre: Kedvenc (Jelenkor) Sértő Kálmán: Összegyűjtött művek (Püski) Ingmar Bergman: Öt vallomás (Európa) E. T. A. Hoffmann: Az elveszett tükörkép története (Magvető) E. Annie Proulx: Kikötői hírek (Európa) A lovakat kifogták. A színészek kiszálltak a kapu alatt várakozó ekhós szekérből. Csak egy ittfelejtett utazótáska, kellékdarabkák, a gyertya lecsöpögött viaszvirága mutatja, hogy ezen a szekerén utazhattak Thalia papjai és papnői. De most már nincsenek itt. Az emeleten keresendők a művészek. A Miskolci Nemzeti Színház rekonstrukciója során létrehozott Színháztörténeti és Színészmúzeum üveglapjai alatt és tárlóiban kaptak — síron túl is - szerepet a magyar színháztörténet legjobbjai. Kótsi Patkó János, Jantsó Pál, Sáska János, Déryné, Kántorné, Székelyné, Ben- ke József, Egressy Gábor, Laborfalvi Róza, a Latabárok és még sokáig folytathatnánk a felsorolást - mert szinte mindenki megfordult itt. Előbb alkalmi játszóhelyeken, összetákolt dobogókon szólaltak meg a magyar nyelvű színjátszás apostolai, majd a Korona udvarán a kocsiszínben tartották előadásaikat, aztán - 1823. augusztus 24-én - Magyarországon elsőként, a két hazában másodikként megnyílt a kőszínház. Bodonyi Csaba építész úgy tervezte meg az új múzeum épületét, hogy a falakban néhány helyen még látsszanak az 1843-as tűzvészben elpusztult első színház megmaradt kövei. „Most már van egy hely, ami őrzi a mi múlandó életünket” - írta egy színész a múzeum vendégkönyvébe. Pedig ő is tudja, nem állítható meg a pillanat. A színművész múlandó művéről készülhet fotó, hangfelvétel, megörökítheti a filmszalag, a video. Semmi sem tudja visszaadni az eredeti előadást, a személyes jelenlét varázsát. A múzeum néma tárgyai - egy-egy pipa, cigarettatárca, zsebkendő, szemüveg, fényképek, plakátok, színlapok, jelmezek - mégis életre kelnek. A színész a múzeumban is színész. Szenvedélyes átéléssel adja elő a díszletmakettek tragédiáját. Kis híján valamennyi elégett a színház kazánjában. Aztán jön egy kis ko- médiázás, a témát a premierajándékok adják. Majd epikus részek következnek: a fény orgonáról, az ügyelő- pultról, az egykori toronyóráról, és arról, hogy mi van a kulisszák mögött. Tárlatvezetőnk ráadásként - a közönség unszolására — belekezd önéletrajzi ihletésű, Színészsors Miskolcon című előadásába. A színészmúzeum kitalálója, szorgalmazója, a kiállított anyag jelentős részének gyűjtője, a múzeum kezelője Gyar- mathy Ferenc - maga is színész. Harmincöt éven át játszott a Miskolci Nemzeti Színházban. Az első premierje, az első színházi sikere életének egyik legszebb, mégis legszomorúbb napja.- Pontosan emlékszem: 1954. december 23-án történt. A Hamupipőke című mesejátékkal készültünk az ünnepre. A királyfi szerepét játszottam. És a premier napján meghalt az édesanyám... Az előadás akkor sem maradt el... Eljátszotta a királyfit, viszont a főiskolán nem volt hajlandó szerepet játszani. Nem mondta elég meggyőződéssel a marxizmus-leniniz- mus klasszikusait. Politikailag megbízhatatlannak nyilváníttatott, így papírja nem lett arról, hogy képzett színész. Viszont a közönségtől estéről estére magkapta az igazoltást: igen, ő volt Fer- dinánd, Bagó, Mikhál bán, Sipos Laci és így tovább - a drámairodalom szinte minden jelentősebb darabjában színpadra lépett. Szerepálmokról már nem beszél, viszont tervei bőven vannak. Már most látszik, hogy újabb termekre lesz szükség a múzeumban. Folytatni kell az irattár dokumentumainak rendszerezését. A feliratokat is ki kell egészíteni. Nem tudja minden látogatónak elmondani, ki kicsoda, miért kapott helyet az első vidéki Színház- történeti és Színészmúzeumában. IRODALOM — Művészek üveg^latt wmamm m SZÍNHÁZ
