Kelet-Magyarország, 1996. december (53. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-24 / 300. szám
Azért még megvagyunk L obog a negyedik gyertya lángja, mólóban az advent. A csendes várakozás, az eljövetel immár testközeli, akár a fenyőillat. Kinézek az ablakon, s megint őt látom. A kukás embert, amint matat a tartályban. Most is jön, mint mindennap. Cserzett arcán ütődések nyoma, sapkáját mélyen a fülére húzza, nem néz se jobbra, se balra, csak duggatja a kihalászott maradékot a jobb karján lógó koszos szatyrába. Egy kidobott borosüveg, félig száradt kenyér, sérült játékbaba: ez a kukás ajándékcsomagja... Méltatlan talán e kép felidézése az ünnep vigíliáján, mert legalább most, a szeretet, a békesség meghitt óráiban tegyük félre mindennapi gondjainkat. Ám hiába a próbálkozás, mert életünk árnyai velünk tartanak a csillagszórós hangulatban is. Talán nem is kell mindenáron felhőtlen boldogságot mímelnünk még az ünnepek ünnepe alkalmából sem. Mert ahogy a fényt az árnyék, úgy a megpihenés óráit a dolgos napok, hetek fáradtsága kíséri. Lám, már ez is egyfajta felületes szépítés, hiszen számos embertársunknak — vannak félmilliónál is többen az országban, tizede meg itt a megyében! — éppen az a legkimerítőbb, hogy nem tekinthet visz- sza dolgos napokra. Okét tétlenségre kárhoztatta egy talmi reményekkel kecsegtető korszak- és rendszerváltás... Amiből megint csak következik az újabb szükséges kiigazítás:-a hiba nem mindig és csakis a rendszerben meg annak a váltásában van. Mert figyeljük csak meg például közelebbről a kukázó emberünket! Még innen van a harmincon, dús haja zsírosán lóg, erős csontozató, aki, ha összekapná magát, bírna annyi munkát, mint három más együttvéve. De... ő inkább bolyong koszosán, a legtöbbször részegen a semmiben, árokparton alussza ki magából a szeszt, hogy majd másnap a kis összeguberált cucc áfából ismét „ráönthessen”. Akárcsak a gyakran vele tartó élettársnője, akiről talán egy hónapja le sem került a ruhanemű. Nekik milyen ez a karácsony? Az ő „szeretteik” vajon díszítenek-e fát, gyújtanak-e gyertyát, kóstolnak-e beiglit, jóféle húsokat az ünnepi napokon? Könnyű és gyakori erre az ilyen felelet: sok ember a maga szegénye. S az indok: igaz, hogy gyöt- relmesen nehéz és fájdalmasan igazságtalan ez az itt végbemenő társadalmi változás, de azért — kivéve a valóban elesetteket — még nem szükségszerű a munkát- lanság, a kukázás, a tarhálás. Aki nagyon akar dolgozni, az, ha alkalmilag is, de talál valami fizető elfoglaltságot, ha nem rest és nem szégyelli a munkát. Persze, mint oly sok minden, nekünk, itt az ország keleti részében még ez sem ilyen egyértelmű. Itt ugyanis számos olyan település van, ahol oda lett a téesz, bezárt a kis varroda, megszűnt az óvoda, ahol azért mégiscsak adódott némi munkaalkalom. Tehát máris dől a fenti állítás, hiszen azok száma sem kevés, akik bármilyen feladatra vállalkoznának, ha volna. Vállalkozni, egyénileg pedig még nem mindenkinek adatik meg, mert ahhoz induló tőke kellene, meg hitel, kamatra, elfogadható fedezet mellett. S azok, akik némi forráshoz jutván belevágtak a gazdálkodásba összelicitált vagy bérelt nagyobb földterületen, ők sem lettek a szerencse kegyeltjei. Hol a gabona, hol a kukorica, hol meg a burgonya — az almapiac összeomlásáról jöttek a riasztó hírek, s bizony, szerencsésnek mondhatta az magát, aki legalább visszakapta a befektetett pénzét, haszon nélkül. Folytathatnánk még hosszan az árnyoldal sorait az áremelésekkel, a forintleértékelésekkel, a milliós és milliárdos botrányokkal, a mások kárára ügyeskedőkkel, a büntetlenül maradt bűnözőkkel, a sok eltitkolt bevétellel, a kifizetet(het)etlen közüzemi számlákkal. Azzal, hogy bizony az idén még több a karitatívak ingyencsomagjára (élelmiszer, ruhanemű) szorulók száma. Vagy, hogy most még magasabb összeget mutat majd az egytál meleg ételért sorban állókra fordított pénz. Mennyi elszomorító példát említhetnénk! Tehetnénk, de ez megint csak egyoldalú értékelés volna. Hiszen, amíg a népesség valóban jelentős része jutott egyre lejjebb és lejjebb, másfajta jelek is jöttek. Tessék csak ránézni egyik-másik településünk új arculatára! Azt azért merészség volna állítani, hogy valamennyi hivalkodó vagy egyszerűen csak szép, ízléses új házat lopásból, csalásból építettek. (Épülnek persze csodapaloták is, rejtett úszómedencével, státusszimbólumnak tekinthető tornyokkal, amely mögött talán nagyon keresni sem kellene a fiktív ügyleteket, a milliókat hozó jó kapcsolatokat.) Láttuk azt is, milyen roham volt az év utolsó napjaiban az autószalonoknál, amíg még kamatmentes hitellel lehetett új járműhöz jutni. Akik felvállalták a saját erőt és a többszázezres kölcsönt akár öt évre, közöttük sem a csalók és a szélhámosok vannak többen (ők ugyanis vagy lízingelnek, vagy kápéért is tudnak vásárolni), hanem azok a tisztességes polgárok, akik tudják: a hitelt szigorúan vissza kell fizetni, de bíznak önmagukban, a szorgalmukban és áldozatkészségükben. Avagy: az egyre drágább holmikat árusító „terüljasztalkám” csemegeáruházak pénztárjainál sem mindenki csirkelábat visz a kosarában, hanem fogy jócskán a felvágott, a tejtermék, a sör, az importvaj is. Igaz, a szerényebb tartalmú kosár a több, de mondják egyesek: valamilyen nagy magyar csoda, hogy egyre kevesebbet ér a pénzünk, csőd csőd hátán, gyárak konganak az ürességtől, a kormány is minden juttatást megnyirbál, mégis élünk, egyesek (a kevesek) fényesen, a többség éppenhogy, máról holnapra. De megvagyunk és dühöngünk, meg szidjuk a rendszert, a politikusokat, megremegünk a társaikkal leszámolok robbantásaitól. így peregnek napjaink egy esztendőn át, azért karácsonyra mégiscsak kikerül a fenyőfára való, tisztességes ellátás is lesz a legtöbb családban. Aztán szentestén, ha mást nem, legalább a reményünket, álmainkat, vágyainkat csomagoljuk be, kötjük át kis díszes szalaggal s tesszük le a fenyő alá. Hátha egyszer már kellemes meglepetésben is lesz részünk, ha kibontjuk. Angyal Sándor Ady Endre: Karácsony Ma tán a béke ünnepelne, A Messiásnak volna napja, Ha mennyé kén’ a földnek válni, Hogy megváltóját béfogadja. Ma úgy kén’, hogy egymást öleljék Szivükre mind az emberek — De nincs itt hála, nincs itt béke: Beteg a világ, nagy beteg... Kihűlt a szív, elszállt a lélek, A vágy, a láng csupán a testé; Heródes minden földi nagyság, S minden igazság a kereszté... Elvesztette magát az ember, Mert lencsén nézi az eget, Megátkozza világra jöttét — Beteg a világ, nagy beteg... Ember ember ellen csatázik, Mi egyesítsen, nincsen eszme, Rommá, dőlt a Messiás háza, Tanítása, erkölcse veszve... Óh, de hogy állattá süllyedjen, Kinek lelke volt, nem lehet!... Hatalmas Ég, uj Messiást küldj: Beteg a világ, nagy beteg'.... 1899 (A pályakezdő költő első kötete Versek címmel 1899-ben — Debrecenben — jelent meg. Szemelvényünkül választott versét Ady kihagyta a könyvből, jóllehet „erősebb”, mint a publikált, azonos című költemény.) Spanyol festők képei Budapesten A spanyol festészet XVI.-XX. századi gyöngyszemei közül 31 látható március 16-ig a budapesti Szépművészeti Múzeumban. Közülük mutatunk be hármat. Balról jobbra: El Greco (1541-1614): Angyali üdvözlet, Francisco de Zurbaran (1598- 1664): Veronika kendője, Francisco de Herra (1517-1657): A szent család Nagy Gábor (1SB) reprodukciói. □
