Kelet-Magyarország, 1996. november (53. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-16 / 268. szám

Napkelet • A KM hétvégi melléklete

12 I

TÁRLAT

Míves munkák

A nyíregyházi Művészeti Szak- középiskola képzőművészeti tagozatának diákjai nyitottak tárlatot a napokban Nagykállóban, a városi művelődési központban. A művészeti oktatást folytató intézmény nem először lépett ki növendékeinek produktumaival a nagy nyilvánosság elé, kiállításai a „falakon kívül” rendszeresnek tekinthetők. Most a következő szakok tanulói tették közszemlére legjobb munkáikat: az alkalmazott fotográfusok, a bőrművesek, a díszítő-szobrászok, a díszlet- és látványtervezők, az üvegművesek. A bemutatott alkotások mindegyike ötletgazdagságról, jó esztétikai érzékről, technikai felkészültségről, a mívesség anyagban manifesztálódott öröméről tanúskodik. A rendkívül változatos tematikájú tárlatot november 24-ig tekinthetik meg az érdeklődők.

Elek Emil felvételei

Ella mama gyertyái

Balogh Géza 3

Vasárnap délután fél kettő, és kihalt a falu. Máskor zetorok, ilyen-olyan alkatrészekből összetákolt traktorok csörögnek át az egyetlen utcából álló községen, most azonban ejtőzik a falu. A levegőben érezni még a tyúkhúsleves, a töltött káposzta illatát, de semmi több. Még a kutyák is valahol a szőlőlugas alatt heverésznek, és üres a falut ölelő Tisza-töltés is. A nyáron még hangyaként nyüzsögtek rajta a kirándulók, most azonban csak egy magányos macska lépked óvatosan a fűszálak között, madarat, egeret les.

Csend van, mélabús, októberi csend, de ekkor halk zúgás hallik a távolból. Bent a faluban ebből nem hallani semmit, de már nyílnak a kisajtók, s többen a központ felé tartanak. Fiatalok, középkorúak, mindkét kezük tele táskával, szatyorral, kosárral. Idős egy sincsen közöttük. Ok ott állnak a kapuban ajtófélfának támaszkodva, és nézik, miként távoladnak a fiúk, a lányok, az unokák.

Túl a templomon görbebotjára nehezedve kint áll Ella mama is, óvatosan, hogy senki se lássa, gyűrött zsebkendőt vesz elő

így aztán visszafogja a könnyeit, és gondolatban gyorsan átszalad még

a leltáron. ^

a feketeszürke nejlonotthonka zsebéből, és megtörli az orrát. Kicsit vörös a szeme is, de fél órája rámordult a fia, hogy „ne sír- dogáljon már anyám, hát még élek, és karácsonyra is jövök!,,, így aztán visszafogja a könnyeit, és gondolatban gyorsan átszalad még a leltáron, nem hagyott-e valamit itthon a gyermek.

A gyermek egyébként ötvenkét éves, fővárosi HÉV-alkalmazott, három lány, és egy fiúunoka boldog apja, nagyapja, s ha csak teheti, jön haza T.-be. Évente három- szor-négyszer vonatra ül, majd buszra, majd megint buszra, s tizenegynéhány óra alatt meg is érkezik a szülőfaluba.

Ella mama már semmin se csodálkozik. Utoljára még valamikor az ötvenes évek legelején, a kisebbik fia születésekor csodálkozott, akkor akadt kezébe egy újság, amelyben a negyvennégy őszén bejött szovjeteket, románokat hős, felszabadító katonáknak írták le. Hát..., a románok hősök? — nézett nagyot. Minálunk csak any- nyit csináltak, hogy lelőttek minden tyúkot, kacsát, s elvittek minden órát. A jegyző karóráján még össze is verekedtek. De aztán elhallgatott hamarosan, amikor a szülésznők egyike ráripakodott. Nos, azóta nem csodálkozik semmin.

De azon, hogy tizennégy órás az út Pesttől idáig, azon még el-eltöpreng. Különösen azóta, hogy hazalátogatott Amerikából tavaly nyáron az egykori iskolatársa. Repülővel jött, átrepülte a fél világot, s hamarabb megérkezett Pestre, mint a fiú onnan ide. Amerika ötezer, Pest meg háromszáz kilométer.

^ Van úgy, hogy hónapszámra le sem néz a kertbe, megesik, túljárnak szegénynek az eszén,

— Eljött hozzám is — húzza be maga után a kiskaput Ella mama, s megindul csoszogva. A szőlővel befuttatott verandához érve leül a lépcső alsó fokára, nekem meg int, hogy hozzak magamnak széket. Bent hideg és félhomály, az illetékte- lenség lúdbőrös érzésével botorkálok a konyhává előlépett pitvarban, sámlit nem találván végül egy régen megbámult karosszékkel lépek ki a tornác melegébe, s úgy ülök le mellé, hogy azért lássam a kertet. Azt a kertet, amely párját ritkítja egész Szatmárban.

Azokat még az öreg Farkas ültette, feleli már-már gépiesen, ha a kíváncsi idegenek a felfedezés örömével az arcukon rákérdeznek a fákra. Az idegenek nem tudhatják, Ella mama nem nagyon szereti azokat a fákat. Van úgy, hogy hónapszámra le sem néz a kertbe, így aztán megesik, hogy túljárnak szegénynek az eszén.

A múltkor is jött két kövér, szőrös nyakú idegen, hogy ők megvennék a diófákat. Egyik-másikért tizenöt-húszezer forintot is adnának.

— Most mit tegyek, töprengtem — teszi össze a két kezét, mintegy jelezve az akkori lelkiállapotát. — Itt a szembeszom- szédban, a korcsmárosnak olyan telefonja van, amit hurcolászni is lehet, átüzentem neki, hogy jöjjön át vele, mert fel kell hívni a két fiú közül valamelyiket. Át is jött, fel is hívtuk őket. A nagyobbik csak húzogatta a vállát, hogy hát én tudom, de

azért jó volna, ha maradna egy-két fa, meg egy kis pénz is, a kisebbik meg azt üzente, azt csinál anyám, amit akar, éngem már abszolúte nem érdekelnek azok a diófák, így adtam én el a hétből a legnagyobbat.

A szőrös nyakú kereskedők gáláns emberek voltak. Nyomban leszámoltak húszezer forintot, két nap múlva pedig megjelentek egy szabályos brigáddal. O mama, maga csak maradjon nyugton, mondták. Minek sántikálna le abba a gazba, úgyis itt hozzuk majd fel az udvaron a fát, láthatja, mennyit viszünk el. Tényleg nem volt sok az a fa, a teherautó még félig sem volt vele.

Rá pár hétre érkezett meg Amerikából Lenke, a régi barátnő.

— Itt ült mellettem, a maga székén — folytatja Ella mama, és egy kosár dióbelet tesz elém, hogy csipegessek —, amikor azt kérdi, nem megyünk le a kertbe, ő úgy szeretne még egyszer meghemperedni a fűben. Jó asszony, hogy menjek én veled evvel a sánta lábommal, néztem rá, amire ő aprókat bólogatott. No jól van, úgyis jobban szerettem volna egyedül menni, mert így könnyebb felidézni az emlékeket. Emlékeidet..., miféle emlékeidet, néztem még nagyobbat erre, de ő csak mosolygott, s eltelt tán egy fél óra is, mire megint előbukkant. Tiszta széna a ruhája, a haja kócos, tele törmelékkel. Nem győzöm leporolni, kifésülni, és korholni persze, hogy hetvenévesen igazán megkomolyodhatott volna már. Erre meg elkezd csendesen sírni. Hogy harmincöt éve aludt ő már a mi kertünkben..., egy kint hagyott szénaboglyában.

Gyertyát gyújt ott is, s ha már nagyon elfáradt, leül a sírra, a fejfa mellé. yy

Mint tudjuk, Ella mama nem valami csodálkozó fajta, de bizony akkor ismét leesett az álla. Mert a barátnő elárult neki egy nagy-nagy titkot: N. Janival hált ő akkor abban a boglyában. Szerették ők már egymást korábban is, de alighogy vége lett a háborúnak, Lenke kidisszidált Amerikába. Ebből a faluból se előtte, se utána nem ment senki a tengerentúlra, de akkor a fiatal lányok közül hatan is felcihelődtek, és meg sem álltak a világ másik végéig. Valahol Clevland környékén leltek munkára, aztán szétszóródtak, ma se tudnak egymásról szinte semmit.

TÓDOR JÁNOS:

Történet tanulság nélkül*

A temetés, még ’70-ben. Forró júniusi nap volt, rajta a vastag fekete öltöny. Haja kissé csapzott és koszos, mert az építőtábor, ahonnan az apja a temetésre elhozta, híján volt a meleg víznek. Csatornát ástak, valamiféle vizek elvezetésére, aztán a végén mégis csak elmosta őket sátrastul, ágyastul egy jókora felhőszakadás. Érdekes, a többi részletre egyáltalán nem emlékszik. Sem a temetésből, sem az építőtáborból. Nagymama arcát még megnézte a koporsó leszögelése előtt, vagy csak képzeletében jelenik meg? (Halál összerántotta száj: vékony vonal, az ajakból semmi sem látszik, az álhúsában az a néhány szőrszál.)

Az öregasszony, amikor beköltöztek, velük jött a városba, túl a harmadik trombózison nem volt más választása. Bár csak az első emeleten laktak, a lépcsőn már nem tudott lemenni. Vagy talán nem is akart? Szobája a buszmegállóra nézett, szemben a másik négyemeletes, a parkírozó, amely akkor szinte mindig üres volt, no meg a ház előtti kis darab járdarészlet. Ennyi volt az élete. Mégsem látszott sohasem elégedetlennek, bár érezni kellett, hogy volta* Tódor János tárcája II. díjat nyert az MTI-Press 1996. évi tárcapályázatán, melyet a Magyar Hitelbank Művészeti Alapítványa támogatott.

képpen fölösleges. Akarva-akaratlan olykor a család is éreztette vele, ilyenkor mintha csak megértette volna az emberi létezés abszurditását, elszakadt benne a beletörődés fonala, csöndesen sírdogált, és Istenhez könyörgött, hogy vegye végre magához.

Neki, amíg kicsi volt, mindig meséket olvasott Hunorról, Magyarról, Eteléről, a szász Detréről. Leggyakrabban az Ezeregyéjszakából, miközben ő majszolta a ki tudja, hányadik pirítóst.

Később már nem kellettek a mesék. De a nagymamában kiapadhatatlan volt a mesélőkedv, s mivel valóság hiányában emlékeiből élt, megelevenedtek benne fiatalságának évei. Az idő megtestesült: vasút- igazgató nagyságos úrrá, a grófékká. Különösen két történetet szeretett: az egyik a Pesten tanuló, úszóbajnok fiatalúrról, aki hazaérkezvén a faluba, felhevült testtel vetette magát a Dunába, és többé sohasem került elő. A másik valóságos történelem: nagymama szolgálóként — talán a vasút- igazgatóéknál — a Kelenföldi pályaudvar melletti lakás ablakából megpillantotta a gyalogszerrel közlekedő Ferenc Józsefet. A császár és király — mint azt a fiú nem kis csodálkozására mindannyiszor elismételte — civil öltönyben és kalapban volt.

Az öregasszonyt gyakran letorkollták történetei miatt: „Hagyja már abba, mit

akar már megint azzal a gróffal.” Ő is türelmetlen, nem egyszer durva volt vele, gyermeki gonoszsággal élvezte, hogy a nagymamát büntetlenül lehet bántani. Pedig szegénynek már asszonykorában is sokat kellett tűrnie: nagypapa, aki cipészként dolgozott, maszekként majd a ktsz-ben, szerette a bort és a rumot. Ösztöneiben a pókhálónál vékonyabb emlékfoszlány, három-négyéves lehet, s nagyapja lába mellett issza a Halászcsárdában a kismálnát.

Aztán a kórházi kép: ahogy hátánál megtámasztva segíti felültetni a viaszfehér mamát, kezén kitapinthatok az erek, szemeivel már valahová befele néz, a limonádé áliára csurog. Ekkor majd mindig ő látogatta, undorodva a meleg, édeskés kórházszagtól, a kórteremben fekvő öregek semmibe bámuló, kiszáradt tekintetétől, a felhalmozott, elfekvő reménytelenségtől.

Nekem már jobb lesz odaát — mondta, ahányszor csak a hogyléte felől érdeklődött. Akkor még nem tudhatta, inkább csak sejtette, hogy van, amikor az ember egyszerűen nem akar meggyógyulni. De nem akarta, hogy meghaljon a nagyi, egyre kíváncsibb lett rá, erre az asszonyra, aki megélte a két világégést, aki az ő nagyanyja, s akirpl nem tud szinte semmit. Vagy csak most, miközben visszagondol a múlt e részletére, hiszi hogy valóban érdekelte mindez?