Kelet-Magyarország, 1996. november (53. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-16 / 268. szám
1996. NOVEMBER l6., SZOMBAT Elek Emil illusztrációja Előbb a régibe, majd az újba. A régiben nyugszik az apja, az anyja rögtön egy nagy vadkörtefa alatt, s arra is emlékszik még, hol van a két nagyapja, nagyanyja. Kerítés ugyan nem védi őket, s a hantot is elmosta már rég az idő, de azért ilyenkor, november elsején mindig lesarlózza a csontok fölött nőtt füvet, őszirózsát tesz egy kettévágott műanyagflakonb.3, és meggyújt három-három szál gyertyát. Egyet nagyapónak, egyet nagyanyónak, egyet meg a teremtőnek. Hogy bocsássa meg a bűneiket, hogy fogadja magához a lelkűket. Aztán átmegy az apjához, az anyjához, majd a megboldogult urához. Gyertyát gyújt ott is, s ha már nagyon elfáradt, leül a sírra, a fejfa mellé. Mindenki tudja, hogy mi járhat a fejében. O is tudja, mire gondolnak a többiek. Arra, hogy nekik vajon kik gyújtanak majd gyertyát. Nem tudunk róluk semmit, jószerével olyan idegenek már, mint a temetői föld, amelyben porladnak. Történetek maradnak utánuk, nevek, dátumok, esetleg néhány fénykép, az emléknek nevezett megfoghatatlan, szertefoszló, elbizonytalanodó valami. Mert mit hagyott hátra például nagyapa: a háromlábú suszterszéket, az Isonzó magas, hófedte hegyeit, a háborút — mindezt már a nagymama szájából. Ki tudja miért, benne az maradt meg a legmélyebben, ahogy a japánok — nem is tudja, hogy akkor kinek az oldalán harcoltak... — rövid görbe késükkel nesztelenül közelítik meg az őrt álló bakákat... Bár először érezte, hogy fontos valakinek, hogy a szó valóságos értelmében élet- fontosságú minden perc, amit az öregasszonnyal tölt, émelyítette sárguló bőre, ziháló levegővétele, maga az állapot, amiben volt. Menekült a kórházból. Lélek nélküli, szánakozásban, vigasztalásban kimerülő jelenléteit amikor csak tehette, megrövidítette, ellógta. Félig tudatos lényként élte meg akkor át mindazt, amire ma visszaemlékezett. Most sem szégyellte magát, egyfajta belenyugvó, ám békét sohasem nyerő csüggedés kerítette hatalmába. Akkor riasztotta a látvány, az érzés, amit addig soha nem tapasztalt. Úgy érezte (érezhetett), nincs köze hozzá, mégis belekerült, nem értette, mégis fel kellet fognia belőle valamit. Nagymama üdítőitalért küldte. A kórház büféjében nem kapott, bekarikázott érte a városba, s közben egyre arra gondolt, nehogy most, távollétében haljon meg az öregasszony. Amikor meg ott ült ágya szélén, attól rettegett, hogy kartávolságra tőle ragadja el majd a mamát a kérlelhetetlen sors. A táborba indulás előtti este jött a kórházi távirat. Balázs Attila illusztrációja Még talán Lenke sorsát ismeri legjobban a falu. Ő legalább küldött néhány levelet, s hazajött kétszer. Arról a boglyás kalandról viszont nem tud persze senki. Legkevésbé Harry, a félig holland, félig dán, de amúgy rendes amerikai férje. Ő alig tudott egyébként is valamiről. Hazajött, megitta a sörét, megette a vacsoráját és bekapcsolta a tévét. Őfelőle ellehetett Amerika, meg Magyarország is. N. Jani azonban más volt. Ha elkurjantotta magát, Paládig, Kóródig is elhallott a hangja, ha pedig csárdáskor megmarkolta a lány derekát... Hát ezért is jött haza a régi szerető tizenöt évvel később! — Tudtam én, hogy szerették egymást, de hogy ennyire — csóválja a fejét Ella mama —. Az igazi meglepetés azonban még csak ezután jött. Mert azt mondja az én barátnőm, hogy minek pusztítottam ki azt a sok diófát. Én csak egyet vágattam ki, feleltem, s lebotorkáltam a kertbe. Hát bizony, akkor nem sok hiányzott, hogy agyvérzést kapjak. Mert azok a piszkos vigé- cek nem elvitték a legszebb öt diófámat!? És még mindig nem volt vége. Hazajött nem sokkal később a kisebbik fiam Debrecenből, s nekem áll a felesége: hová tettem én azoknak a fáknak az árát, biztosan a másik fiúnak adtam. Beszélhettem én azoknak mindent. Még az ebédet se várták meg, kocsiba vágták magukat, és elrohantak. Azóta se jöttek. Levelet is csupán egyet küldtek, azt se a fiam írta. A titkárnője fogalmazhatta, mert még a borítékon is a káefté neve szerepelt. Az volt a levélben, hogy most nem tudnak jönni, de azért vigyek ki egy koszorút halottak napján az apjuk sírjára, majd megküldik az árát. Ella mama ki is sántikált a temetőbe. 13 MÚZSA Szöllősi Zoltán: Késő lesz már a télben Késő lesz már a télben Félelmeimmel hisz mindig féltem Hátad mögött felnőttem Légy vendégem az őszben Légy vendégem az őszben Hiszen benned mint hajdanán Hittem a dinnyecsőszben Félhetsz már te is tőlem Félhetsz már te is tőlem Mutasd meg magad mit tehetsz Én nem hívtalak: kerestelek Ez volt a bűnöm nékem Ez volt a bűnöm nékem Utamon végül megakadtam Sorsomban mélyen megragadtam Ez mégis üdvösségem Ez mégis üdvösségem Néked kell most már vallanod Ki kell a titkot mondanod Legyen Sátán vagy Isten Legyen Sátán vagy Isten Itt élek én e kis hazában Lakom nagy csonka városában Bábeli nyelvmagányban Bábeli nyelvmagányban Néked kell hozzám eljönnöd Szívemhez közel leülnöd Időznöd melegében Időznöd melegében Mit árnyékodban érleltem Keserű gyümölcsöm eléd teszem El kell fogadnod bölcsen El kell fogadnod bölcsen Várlak téged mint hajdanán Vártam haza az apám Magam is őszülőben Magam is őszülőben Mozdulni innen nem tudok Rám akaszkodik minden dolog Sárba hanyatló éden Sárba hanyatló éden Lehet amit most megfogok Holnap vele én is pusztulok De holnapig muszáj élnem Holnapig muszáj élnem (Szöllősi Zoltán az 1996-os esztendő Ratkó József díjasa. Megyénkhez kötődése onnan származtatható, hogy Szabolcson tanyasi tanítóskodott, majd nevelő volt Kisvárdán. Ballada boldogasszonyhoz című kötete — szemelvényünket onnan választottuk — 1988-ban jelent meg.) Nagy Tamás illusztrációja
