Kelet-Magyarország, 1996. november (53. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-09 / 262. szám

1996. NOVEMBER 9„ SZOMBAT

Napkelet • A KM hétvégi melléklete

mmmmmmmmmmmmmmmmmsmmmmmm&m&mmmmmsm

Képek a hegyek közül

Hallgatni tudó ember, fegyelem és biztonság van a kezében

Vinczeffy László festményei Harasztosi Pál felvételei

A sepsiszentgyörgyi festőművész neve nem ismeretlen a nyíregyháziak előtt. Korábban készült alkotásaival találkozhattak a városi könyvtárban és a tanárképző főiskola ke- rengőjében.

Mégis szükséges egy rövid „curriculum vitae”, hogy mélyítsük az ismeretséget. Az információ a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kiállítás körút — Sárospatak, Miskolc, Sajószentpéter, Putnok — alkalmával készült, szép katalógusból származik: „1946. március 21-én születtem Atyhán (Hargita megyében). Az elemi iskola után a marosvásárhelyi zene- és képzőművészeti líceumban érettségiztem, majd Kolozsváron a hároméves pedagógiai főiskola rajz szakán szereztem diplomát 1970-ben. Ettől kezdve 1979-ig Zágon (Kovászna megyében) tanítottam. 1979-ben a sepsiszentgyörgyi múzeumhoz kerültem, majd 1980-83 között Bukarestben elvégeztem a képrestaurátori postgraduális képzést. Jelen pillanatban is a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képrestaurátora vagyok.”

Vinczeffy László hallgatni tudó ember. Nagy kincs ez a képesség, „kifesteni” magunkból a megbántást, olykor megaláztatást, a mellettünk elsüvítő rossz szavakat, amelyek különös erővel hatnak, ha a szülőföldünkön nem az anyanyelvűnkön halljuk őket.

Természetesen a hallgatni tudásnak ára van.

A mi vidékünkön Pál Gyula volt a mestere, a nagyközönség előtt csak a képei „kiáltoztak”.

Vinczeffy László elvon- tabb, meditatívabb lélek.

A jelen erdélyi képzőművészet jeleseit felvonultató Jakobovits Miklós, nagyváradi művészeti író, a következőket írja a sepsiszentgyörgyi festőről, restaurátorról, aki képes mások munkáját becsülni, ami pedig ritkaság egoista korunkban.

„Vinczeffyben sok pozitív vonás párosult, ami a restauráló munkát művészi fokra emeli. Az érzékeny kolorista nyilván hamarabb tudja beleélni magát más korok hangulataiba, színvilágába, ugyanakkor tisztelettel közeledik a festékanyagok kémiai összetételének, az enyvek száradásának, a lakkfelületek időálló ragyogásának titkai felé is. Ez a beleélő és egyben tudományos hozzáállás avatja Vinczeffyt a restaurálás mesterévé.”

A múzeumban kiállított képei különböző képi mondatokat tartalmaznak, egy nyelvben. Erre utal talán a címnélküliség is. A másság magától érthető, szín-hang, kompozíciósúlyozás, s az egység nem csupán a motívumban jelentkezik, hanem az asszociációs lehetőségek szabadságában is.

Vinczeffy Lászlónak vannak szándékosan került színpárosításai, pl. nem emlékszem ultramarin-vörös együttlétre, színei élénkségükben is csöndesek, mint ő maga.

Az olajfestményeken.

A pasztellek azonban sütnek. Általában a pasztellt a lágyabb műfajnak tartják a kontúrok meghatározhatatlanságával jön létre a „látomás”. Itt a pasztell rajzok kemények, hangsúlyosak, egy nagy egység autentikus részei. Ami összefogja őket a művész keze. Hihetetlen fegyelem és biztonság van ebben a kézben. A lendületet bemutatni úgy, hogy a folyamatosság és a megállás staccatói harmóniában legyenek,

mint ahogy a pasztelleken és a grafitrajzokon van, ritka teljesítmény.

Vinczeffy László a „fába is belekötött”. Műteremszomszédja annak idején csodálkozva hallgatta a megszakíthatatlan kopogást és csodálkozott, hogy egy festő farag. Pedig a megszületett „térfestmények” igazolják ennek a próbálkozásnak a helyességét. A szobrok (itt csak kettő látható, de sokkal több van). Azt bizonyítják, hogy a művész a fában is ugyanarról beszél ugyanúgy. Miről? Hegyekről, nőkről (legalábbis egy darabjukról) összesimuló vagy ellentétes viszonyokról. Behatolásokról, repedésekről, szakadásokról, amelyeket az erőszak idéz elő. Az erőszak, amelytől Vinczeffy László irtózik, ha vele szembe áll, ha népével, s akkor is vezekel, ha néha ő követi el. Művei alapján méltán jegyzik az erdélyi képzőművészet első vonalában.

Kiállítása november végéig látható a Jósa András Múzeumban.

Papp D. Tibor

akmvendégh

Oly korban éltem...

Györke László

Radnóti a háború borzalmairól ír a címben idézett versében. Beszélgetőtársam az azt követő borzalmakról szól.

„Ha kibeszélhetném egyszer magamból, talán megkönnyebbülnék. Talán a kényszerűségből évtizedekig magunkba fojtott fájdalom is engedne.” Hányszor hallottuk azoktól, akik a zsarnokságtól közvetlenül, vagy valamelyik közeli hozzátartozójuk révén közvetve szenvedtek 1944, vagy éppen 1956 után. Hornyák Gáborné Ormos Máriának — aki ma Beregdédában (Kárpátalja, Beregdaróc- tól egy kőhajításnyira) él és tanít az általános iskolában — mindkét meghurcoltatásból kijutott.

— Kilencéves voltam a háború végén — emlékszik vissza —, édesapámat folyton zaklatták, ürügyet kerestek, végül is koholt vádak alapján ítélték 25 évre. Ma sem tudjuk, miért, hiszen kétkezi munkás, asztalos volt. Számomra példakép, hiszen dolgos, szorgalmas ember volt, aki a családjáért mindent megtett, míg el nem rabolták tőlünk. Soha többé nem láttuk.

— De hogy teljes legyen a család tragédiája, kuláklistára kerültünk. Amink volt, mindent elvittek. Törékeny édesanyám egyedül maradt a három gyerekkel, meg a kulákadóval. Mert azt is fizetni kellett, nem számított, hogy szegényebbek lettünk, mint a templom egere.

— Ilyen előzmények után talán érthető, milyen érzéseket váltót tak ki bennünk, kárpátaljai magyarokban az ötvenhatos magyarországi forradalom eseményei. Mi, fiatalok, úgy gondoltuk, hogy nekünk is tennünk kell valamit. Az ungvári egyetem elsőéves történész hallgatója voltam. Megalakítottuk a Kárpátaljai Magyar Ifjúsági Szövetséget, a KMISZ-t.

Akkor egyértelmű volt számunkra, hogy ennek létjogosultsága, ha úgy tetszik, jogi alapja van.

Csak épp a hatalom vélekedett másként.

— 1957. október 30-án sokunkat letartóztattak. Többek közt édesbá tyámat, unokabátyámat is. A tizennyolcadik Hornyák Gáborné Ormos születésnapomat

— a sors kegyetlen fintora — november 7-én az ungvári börtönben „ünnepeltem”.

Aztán ítéletet hirdettek: Ormos Mária és bátyja 4-4, Szécsi Sándor, az unokatestvér 5 évet kapott. Bűnük: szimpatizáltak az ’56-os magyarországi (elleniforradalommal, röplapokat terjesztettek. Olyasmire próbálták felbujtani az embereket, amit ma demokráciának hívnak.

— Ötvennyolc január végén indították útnak az elítélteket. Lembergig, vagyis hát Lvovig, még együtt vonatoztunk, aztán szétválasztottak bennünket. Két évig nem is tudtam semmit se Sándorról, se a bátyámról. Engem Har- kovba, egy gyűjtőtáborba vittek. Két hét eltelte után újra géppuskás katonák, kutyák között Mária vagoníroztak

A szerző felvétele be bennünket.

Hosszú út következett, örökkévalóságnak tűnt. A Volgán is átgördült a vonat. A nagy orosz folyón. Eszembe jutott a dal, a Volga, Volga, amit ugye az iskolában tanítottak nekünk. Istenem, ki hitte volna, hogy rabként látom a híres orosz folyót. A látvány lenyűgöző volt.

— Novoszibirszkig meg sem álltunk. Nagyjából azon az útvonalon haladunk, amerre édesapámat is vihették egészen Irkutszkig. Ez egy kicsit átmelegítette szívemet. Meg el is szomorított. Istenem, hát mit vétettünk, hogy ennyit kell bűnhődnünk? Irkutszkban aztán két teljes esztendőn át tartottak fogva. Majd Krasznojarszk, Marijszk következett. Itt ért utol a kormányrendelet, mely szerint a kiskorúakat feltételesen szabadlábra helyezték. Mert amikor én a „bűnt” elkövettem, még kiskorú voltam.

— Hazajöttem. Mondanom sem kell, az egyetemről addigra kirúgtak. Az indoklás: nem sajátítottam el a programban előírt tananyagot. Vagyis: megbuktam.

Szívós, szorgalmas, jó tanuló lévén, Ormos Mária nem tett le arról, hogy diplomát szerezzen. Történelem szakon nem folytathatta, pedig azt szerette a legjobban. Igaz is, aki történelmet csinál, annak nincs keresnivalója a történelem szakon... Végül is matematikus diplomát szerzett, ma is tanít.

— Az apám elvesztése, a családom és magam meghurcoltatása ellenére sincs bennem gyűlölet. Én megbocsátok, ha bocsánatot kérnek tőlem, de felejteni nem tudok.

ü

If