Kelet-Magyarország, 1996. szeptember (53. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-07 / 209. szám
12 Napkelet • A KM hétvégi melléklete Bodor Zoltán: Őszi reggelek Koka Ferenc: Mozaik terv Elek Emil reprodukciói TÁRLAT Társasági alkotók Marcali Kiss József: A csengő A jövő évben lesz tízéves a Móricz Zsigmond Társaság, amely a nagy írónak, Móricz örökségének az ápolását tűzte ki célul maga elé. Az országos szerveződésű egyesület tagjai között egyaránt találunk írókat, költőket, képzőművészeket és más értelmiségieket. A társaságnak mintegy kétszáz tagja van. Közöttük sok szabolcsi is található. A társaság képzőművész tagjai a közelmúltban Fehérgyarmaton és Szentendrén rendeztek tárlatot, az ott kiállított alkotásokból mutatunk be most néhányat. A kiállítást sokszínűség jellemezte, a fehérgyarmati tárlaton éppúgy láthattunk tájképeket, mint modern alkotásokat. Molnár Bertalan: Pendereczky nyomán Bíró László: Nyírségi táj Pozitív zabszempróba 1. Amikor az a bizonyos pofon elcsattan a polgármester asszony arcán Cservényék Katalin És akkor elcsattant ama bizonyos pofon... Volt, aki adta, volt, aki kapta, és semmiképp sem nevezhető átlagosnak. A története pedig igazából az újságban kezdődött: „Hivatalos személy elleni erőszak miatt kell felelnie annak a nyírbélteki nőnek, aki augusztus 5-én berontott a penészleki polgár- mesteri hivatalba, s többek szeme láttára rátámadt a polgármesterre. Nagyon felhergelhette magát, mert a polgármester többszöri felszólítása ellenére sem nyugodott meg.” (Kiskelet, 1996. augusztus 22.) Még aznap csörgött a telefon. Hornyák- né Kovács Éva hívott Nyírbéltekről. Elmondta: a pofont ő adta, és meglehetősen meglepte, hogy az újságból kell megtudnia, rendőrségi eljárás folyik ellene. Ha kíváncsi vagyok rá, elmeséli a pofon történetét, és mesél még mást is. Egyébként — tette hozzá — többen is gratuláltak ahhoz a pofonhoz. De csak titokban, mert Penészleken senki nem meri elmondani nyíltan a véleményét. Félnek az emberek. Teltek a napok, nem siettem a faluba, elvégre egy pofonról nem szokás oknyomozó riportot írni. Aztán ismét csörgött a telefon: „ma felfüggesztettek az állásomból. Most már igazán jöjjön ki.” Kimentem. Hornyákék nyírbélteki lakásában ülünk, az asszony néhány perccel ezelőtt kapta meg a bírósági idézést. — Tegnap volt húsz éve, hogy tanítani kezdtem a penészleki iskolában. Abban az évben mentem férjhez, a szolgálati lakásban éltünk. Igyekeztem bedolgozni magam. Soha senkivel afférom nem volt az iskolában. Amikor 1993-ban pályázatot írtak ki az igazgatói posztra, megpályáztam, mert éreztem, különbül tudom csinálni, mint az előző igazgató. Megmondom őszintén, a nevelőtestület nem nagyon akarta, hogy én legyek az igazgató, de a képviselő-testület öt évre megválasztott. Az akkori polgármester kinevezésem után azt kérte: ügyeljek a gazdaságosságra, onnan szerezzem be a nyersanyagot, ahol a legolcsóbb. Ez számomra is teljesen egyértelmű volt. Akkor még a napközi konyhája is az iskolához tartozott. A húst Kleni- kéktől hordtuk. A napközi mellett van a boltjuk, nem is volt semmi gond. Kértem: adják 10 forinttal olcsóbban a húst, és akkor továbbra is tőlük hordjuk. Nem engedtek. Közben a konyhán is mondták az asszonyok, ne tőlük vegyem a húst, mert zsíros. Ettől kezdve a nyíregyházi R-KO-N Kft.-tői hordtuk. Klenikék azt mondták: ezt a húsügyet én még megkeserü- löm... A napközi konyháját elvették azzal az indokkal, hogy nem tudok szót érteni a dolgozókkal. Következett a polgármester-választás 1994 őszén. Klenikné lett a polgármester. A kampányban sokat segített nekik az előző iskolaigazgató, Szatmári Csaba. Már akkor megegyeztek, hogy a segítségért cserébe ő lesz az igazgató. A napközi konyháját 1995 februárjában elvették tőlem azzal az indokkal, hogy nem tudok szót érteni a konyhai dolgozókkal. Attól kezdve a Klenikék boltjából ment az összes áru a konyhára. Addig 200 adagot főztek, mára 90-re apadt a létszám. A közalkalmazottak étkezési hozzájárulását korábban a Nyírbéltek és Vidéke Áfész- nél lehetett levásárolni, most csak a Klenikék boltjában. Engem kitiltottak a boltból, nézze, itt vannak az utalványok, nem váltottam be. Viszont nem merek megkérni senkit, mert azt úgyis kicsinálják. Összesen két évig vezettem az iskolát. Szakképzett pedagógusokat hoztam ide, nyelvi labor készült, igyekeztem felhozni az intézményt. Szerettem volna egy számítógépet, s úgy gondoltam, jótékonysági bált rendezek. Ez 1995 áprilisában volt. Eddig soha ilyen nem volt a faluban. Műsort szerveztem, amiben rengeteget segített a Móricz Zsigmond Színház színművésze, Hetey László. Eljöttek a bálba olyan pedagógusok, akik itt kezdtek. Védnöknek egy innen indult tanárt, Nagy Istvánt kértem fel. A bál végén 140 ezer forint tiszta pénzt tettem le az asztalra. Kisorsoltunk 40 ezer forint értékű tombolát: patikus, vállalkozók, kereskedők, butikosok ajánlották fel az ajándékokat Penészlekről, Nyírbátorból, Nyírábrányból. A polgármester el sem jött a bálba, mert nem őt kértem fel védnöknek... Közben Szatmári Csaba, a volt iskola- igazgató — képviselő-testületi tag — kétoldalas feljelentést tett ellenem. Pedagógusnapra időzített a kolléga. Június 2-án reggel beadta a feljelentést, aznap délután kettőkor már tárgyalta is a testület — sok-sok törvénytelenséggel még aznap felmentettek az állásomból. Hétfőn elmentem az orvoshoz, táppénzre vett. Közben az iskolában feltörték az irodámat, lecserélték a zárat. Ügyvédhez fordultam. Klenikné tucatnyi tanút idéztetett be a munkaügyi bíróságra... Simán megnyertem a pert első fokon. A határozatban az áll: állítsák vissza igazgatói állásomat, fizessék ki az elmaradt 17 ezer forintos vezetői pótlékomat, plusz 20 százalék kamatot, összesen 240 ezer forintot, meg a perköltséget. A hivatal természetesen fellebbezett. Amikor bármelyik pedagógus ellen jöttek kifogással szülők, én mindig a pedagógust védtem meg. Tudja, mi a hála? A fegyelmi tanácsban most az a legnagyobb szószóló ellenem, aki ellen a legtöbb kifogás volt. Higgye el, az emberek félnek a polgármestertől és a férjétől, nem mernek szólni ellenük. A testületi tagok sem mernek szembeszállni velük. Én nem félek, mert már nincs vesztenivalóm. (És akkor elcsattant ama pofon) ^ Most azt mondják, én szervezkedtem, mert az osztályom nem adta elő a műsort a tanévnyitón. 55 A fizetést a polgármesteri hivatalban osztják. Megkértem egy gyesen lévő anyukát, vegye át a fizetésemet — igaz, nem adtam neki papíron meghatalmazást, de már egy éve így megy ez. Telefonon szóltam a lányoknak a hivatalba, hogy adják oda neki. A legutóbbi fizetésnél viszont a polgármester megtiltotta a meghatalmazás nélküli kifizetést. Nem vitatom, jogos volt. SZŰCS MARIANN: Az utolsó figyelmeztetés Eszter lerogyott a tükör elé. A fekete, csipkés kalapot fáradt mozdulattal dobta az asztalra. — Isten hozott, Klara! Isten hozott Klara Zachanassian a premieren! Erre, látod, nem számítottam. Hiába, gyenge vagyok. Azt hiszem a professzornak igaza volt. Behunyta a szemét és mély lélegzetet vett. Végre kiereszthette a félórája bentrekedt fájdalmát. — ígérd meg, hogy a színháznak még a tájékára sem mész! Nézz a szemembe! Megígéred? — hallotta a professzor hangját. Hát persze! Mit tehetett volna, bólintott. De nem tudta itthagyni a színházat. Ahogy csillapodott a köhögési roham, lassan felnyitotta a szemét és a tükörbe nézett. Még húsz perc volt a második felvonásig. — Már megint mennyi sminket masza- tolt rám ez a Bori! Ahogy öregszik, egyre felületesebb lesz — azzal vattát keresett a fiókban és vadul dörzsölni kezdte az arcát. Újabb köhögés szakadt föl a torkán. Érezte, hogy a hátán hideg veríték csorog végig. Cigarettát vett elő, és remegő kézzel rágyújtott. — Eszterkém, én vagyok! — kopogott Bori az öltöző ajtaján, de a kilincset hiába nyomta le, Eszter rázárta. A kopogtatásra Eszter hirtelen a háta mögé dugta a cigarettát, mint kamaszkorában a felügyelő tanár vizslató tekintete elől, de nyomban el is szégyellte magát. Végül is kit akar ő becsapni: Borit? Saját magát? — Nem vagyok itt — szólt ingerülten az ajtó felé. — Nincs semmi bajod? — aggódott még mindig ugyanaz a hang. — Kutyabajom — fújta ki mérgesen a füstöt Eszter, majd maga elé motyogva nagyot szippantott a cigarettából. — Pontosan olyan, mint a nagynéném. Még hasonlít is rá, ahogy állandóan morog rám! — Legalább apád emlékét tartanád tiszteletben. Hiszen abba halt bele szegény, hogy az anyád megszökött azzal a rémes színésszel! Egy színésszel! — emlékezett a nagynénje hangjára, amikor a színiiskola ellen kárált. — Lányom, a színész az nem más, mint bohóc, csepűrágó, kókler, ripacs és főleg gazember. A színésznő se különb, csak az még ráadásul kurva is. Ez kell neked, ez az élet? Az öltöztetőnő már nem kaparászott az ajtón. Még tizennégy perc volt a második felvonásig. Eszter nem tudta elengedni magát. Nem tudott úgy pihenni, mint máskor. Hol volt már a jóga-leckék légzésgyakorlata. Néhány pirulát vett be, majd az alsó polcról kihalászta a dugi konyakos üveget és meghúzta. — Persze Sándor szerint most is hiszti- zek — csavarta vissza az üveg kupakját —, mert egy színésznő, ha eltüsszenti magát, rögtön Kaméliás hölgy, azonnal egy szerepet játszik. A könyvelő bútort faraghat, a lakatos kutyákat keresztezhet, a villamosmérnök nyulakat szaporíthat, de a színésznő csak színésznő lehet. Csak szerepeket alakíthat, az nem lehet más csak... csak Klara, Lotte, Júlia, Mimi, Zilia, Hed- da és a többi. A színésznő csak egy figura lehet. Esetleg önmaga? Ugyan! Szuszogva felállt, újabb cigarettára gyújtott, és végigdőlt a díványon. A plafont nézte. — A kőművesnek mennyivel jobb! Láthatja a felépített házat. Akár görbék, akár egyenesek a falak, a ház kész, amit megcsinált. Ilyen-olyan munkájával farkasszemet nézhet, de a színész? Hol nézhet szembe önmagával? Itt, az öltözőben a tükör előtt vagy reggel, amikor a teste már mozog, de a lelke még alszik? Vagy szereptanulás közben, rántotta keverésénél, a gyerek nevelése közben? Egy orrfújásnál? Mikor? Hol? Hogyan? A tehetetlenség, a válasz nélküli csend lüktetett fejében. Ügy érezte, hogy azonnal szétrobban a mellkasa. Az öreg hölgy vörös parókáját forgatta. — Ünnepelnek minket, Klara. Az em...ma felfüggesztettek az állásomból. Most már igazán jöjjön ki. yy
