Kelet-Magyarország, 1996. szeptember (53. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-07 / 209. szám
1996. SZEPTEMBER 7., SZOMBAT Bementem a pénzemért. Ahogy beléptem az irodába, épp jött ki Klenikné. A bérjegyzéket írtam alá, amikor visszatért: — Megmondtam már, hogy nem vehetik fel a fizetésedet meghatalmazás nélkül! Én meg láttam, hogy a bérjegyzéken négy aláírás nem stimmel (ismerem a kollégáim írását). Persze, hogy felkaptam a vizet. Miért csak tőlem követeli a meghatalmazást? Kértem, mutassa meg a négy meghatalmazást, mert úgy tűnik, csak velem kekeckedik. Mire ő: — Mit képzelsz, kivel állsz szemben? — Senkivel, Perczák Marival — feleltem, mert ez a lánykori neve. Erre megfogta a vállamat és meglökött. Én meg pofon vágtam, mert csavarta az egyik kezemet. A pofontól a fülbevalója kirepült a füléből. De semmi több nem történt, tehát nem igaz, amit állít, hogy kétszer vágtam volna pofon, nem rugdostam, nem téptem meg. (Közben mindenki kiszaladt a szobából, csak egy nő maradt benn.) Még utána sokáig vitatkoztunk. Estére elkezdett dagadni a kezem, hát elmentem az orvoshoz látleletért. Nem volt komoly, kenőcsöt kaptam, két nap múlva elmúlt. Kleniknét pedig feljelentettem a bíróságon. Az ő feljelentésének viszont a fele hazugság, de most ezért felfüggesztettek az állásomból is. Megint jól időzítették: a tanévnyitó értekezlet előtt öt perccel közölte velem az igazgató. Visszahallottam azt is, hogy Klenik Sándor azt mondta Szatmári Csabának: „amennyiben Hornyáknét nem takarítja el, akkor maga is repül.” A fegyelmi meghallgatásra meghívtak (az ügyvédemet azonban nem), de nem írták le, hogy miért indult az eljárás. Az ügyvédem kérte a keletkezett ügyiratok fénymásolatait — részben nem küldték el. Távollétemben lefolytatták az eljárást — ez is szabálytalan. Most azt mondják, én szervezkedtem, mert az osztályom nem adta elő a műsort a tanévnyitón. Ez nem igaz. Azt mondták a szülők: ha nem kell Hornyákné, akkor ne kelljen az sem, amit tanított. (Próbáltam néhány emberrel beszélgetni a faluban: véleménye mindenkinek volt, névvel vállalni senki nem merte. Érdekes volt az is, hogy nem örültek a kapujuk előtt álló kocsimnak, mondván: már figyelik a mozgásomat, nem akarnak ők bajt maguknak... Megkértem hát valakit, igazítson útba a polgármesteri hivatalba.) Pár percen belül megérkezik Klenik Sán- dorné polgármester Szatmári Csaba iskolaigazgatóval, képviselő-testületi taggal. (Mint utóbb kiderül: épp az üres szolgálati lakást voltak megnézni, amelyik szomszédos azzal a lakással, ahová én bekopogtattam.) — Semmi problémáról nem tudok a pedagógusok ügyében — mondja a polgár- mester. — Ez a kettőnk dolga Hornyákné- val magánjellegű, nem tartozik sem az újságra, sem az újságíróra. Egyébként hallottuk, hogy újságíró fog jönni a faluba, aki önt útba igazította, jelezte egy pedagógusnak, hogy jönni fog. Fél órája tudom, hogy itt van... (A befejező rész hétfői számunkban.) Nagy Tamás illusztrációi berek félve, csodálattal, rettegve tisztelnek téged és engem. Lélekben kezdek rád hasonlítani, agyonfoltozott barátném. A mindennapok sebészkései engemet se kerültek el. Téged csak kitaláltak, de én megszülettem. Te csak egy lehetőség vagy az életükben, én viszont még az élet vagyok. Fáradt mozdulattal kászálódott fel a díványról, és az asztalhoz botorkált. Újra rágyújtott, pedig az orvos megtiltotta. A dohányzással, a füst leszívásával azonban érezte, hogy könnyül a mellkasában az az iszonyú feszítő érzés. Félt, és félelmében még erőteljesebben rombolta meggyengült szervezetét. — Jövő héten irány a szanatórium! — emlékezett a professzor szavaira. — Az nem lehet! — ellenkezett akkor, és könyörgött, rimánkodott, barátságukra hivatkozott, hogy találjon ki valami mást a szanatórium helyett. Megígérte, hogy ha kell, egy szatyorra való gyógyszert is beszed. — Tönkreteszed magadat — aggódott a professzor. — Igen, tönkremegyek, ha nem dolgozhatok. Két hét múlva lesz az új bemutatónk. Dürrenmatt Öreg hölgye. Eljössz? — Holnapután erre a címre menj el! Kiváló specialista, szólok neki, hogy fogadjon. Eszter akkor megkönnyebbült. A görcs lassan feloldódott a torkában, örült a haladéknak. A haladéknak, melyet egy láthatatlan kéz naponta, óránként, percenként megrövidített. Újra az órájára nézett. Még egy perc. Tétován felvette Klara Zachanassian parókáját. — Szeretnék költő lenni vagy író! Menynyivel egyszerűbb nekik. Érzéseiket leírják, szavakba öntik. A szobrász pedig megformálja az anyagot, a festő lefesti vásznára a világát. Olvasható, tapintható, mind-mind nyomot hagy, tárgyat hagy maga után. Jó nekik, hogy művészetük a végtelenben folytonos újraszületés. Művük egyben utódaik. Valami marad utánuk, akár egy nyamvadt csiga után is az a csillogó, nyálkás váladék. De a színészből... a színészből mi marad?! Elkeseredett arcát kiigazította, homlokáról letörölte az izzadságcseppeket és az öreg hölgy csipkés kalapjába kapaszkodva rideg hangon memorizált. — „Te fogadkoztál, hogy visszavarázsoljuk az időt, és szembenézünk a múlandósággal, ott ifjúságunk sűrűjében, a kon- radsweileri erdőben. Nos, nem feledtem a múltat; most azonban igazságot akarok, igazságot — egymilliárdért”. Rendben van, Klara. Én is így gondoltam, hogy nagyvonalú leszel, hogy vársz, hogy haladékot adsz a güllenieknek és nekem is. Eszter mozdulatlanul állt a tükör előtt, és nagyon távolról hallotta az ügyelő hangját— Utolsó figyelmeztetés. Kérem a második felvonás szereplőit a színpadra. MÚZSA Petőfi Sándor: Száz alakba... Száz alakba öltözik a szerelmem, Száz alakban képzel tégedet. Majd sziget vagy, s vívó szenvedélyem Mint szilaj folyam fut körüled. Máskor ismét, édes kedvesem, hogy Szentegyház vagy, én azt gondolom, És szerelmem mint repkény húzódik Fölfelé a szentegyház-falon. Néha gazdag útas vagy, s szerelmem Mint az útonálló megrohan, Néha meg mint jámbor alamizsnás Lép elédbe alázatosan. Majd a Kárpát vagy, s én ott a felhő, S mennydörgéssel ostromlom szived. Majd meg rózsalomb vagy, s én körüled Csalogányként zengek éneket. lm, szerelmem ekkép változik, de Soha meg nem szűnik, mindig él, S nem gyöngül, ha néha szelidebb is... Gyakran csendes a folyó, de mély! Szalkszentmárton, 1845. aug. 20-szept. 8. között Füzesi Magda: Szárszó felé Most már sohasem tudhatod meg, milyen lett volna a virág, mely kihullott a Semmi ablakán és elnyelte a feneketlen titkok szakadéka. Helyettem Álmok közt elrejtem magam Háttal az éjszakának átölelnek a csillagok ujjaid nyomából halk zene szól Az emlékezet áldozatra váró csönd A csoda szomjúsága kirajzolódik Talán valaha Ne mondd el, mi jöhet még nézzük a zuhanást Mit ér a szó: életem két tenyérben s egy óvatos mozdulatban x 1996. SZEPTEMBER 7., SZOMBAT ________ Harasztosi Pál illusztrációja
