Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-10 / 187. szám

1996. AUGUSZTUS 10., SZOMBAT

Napkelet • A KM hét végi melléklete

„...életemmel és véremmel

Koronaőrök Szabolcs és Szatmdr vármegyékből 1790-ben

nyi Farkas. Segédtisztek: br. Bémer Antal és Kál- lay László. Zászlótartók: Patay József és Tussay István, ezek segédei pedig: Horváth Antal és Lónyay János. A bandérium őrálló vitézei 41-en voltak, alhadnagyi rangban. A korona őrzőit indulásuk előtt 1790. május 21-én fel is eskették. A vitézek az esküjükben megfogadták, hogy „... igyekszem az őrizetem alá bízandó szentséges Koronát és a többi koronázási ékességet mindenféle történések ellen mindaddig, míg a vigyáSzatmár vármegyei koronaőrző vitéz KM-reprodukciók

zat rajtam lészen, akár éjjel, akár nappal életemA

z európai felvilágosodás eszméi a

XVIII. század hatvanas éveitől kezdték éreztetni hatásukat a Habsburgok dunai birodalmában. Az időközben megváltozott külpolitikai viszonyok is arra késztették a bécsi udvart, hogy kiépítse az állami központosítás rendszerét, amely azonban együtt jár a nemesség és az egyház hatalmának korlátozásával, s az állam érdekében a városi polgárság valamint a parasztság ügyének bizonyos fokú felkarolásával. Hazánkban ez a korszak Mária Terézia és II. József uralkodásának ideje.

Mária Terézia még tapintatosan és feltűnés nélkül próbálta az elengedhetetlenül szükséges reformokat bevezetni, utóda II. József azonban uralkodásának első percétől nyíltan hadat üzent, a magyar nemesség ősi, rendi alkotmányának. Az ésszerűség, a ráció szellemében élő, az egységes birodalomban gondolkodó császár a hagyományok iránt semmilyen megértést sem tanúsított. Magát a koronázást is csak elavult, üres komédiának tartotta, egyébként sem kívánta megkötni a kezét a magyar rendeknek teendő koronázási hitlevéllel és esküvel. Éppen ezért nem is koronáztatta meg magát (emiatt ragasztották rá a kortársak a „kalapos király” jelzőt), sőt a rendi hagyományaihoz mélységesen ragaszkodó magyar nemesi közvéleményt durván megsértve elrendelte, hogy a magyar szent koronát és a koronázási jelvényeket Pozsonyból Bécsbe, a császári kincstárba szállítsák át. 1784. május 25- én a két koronaőr, gr.

Keglevich József és gr. Ná- dasdy Mihály hivatalos nyugtát kaptak az átadott kincsekről, a magyar koronaőrséget pedig — mivel már nem volt mit őrizniük — feloszlatták.

Tízéves próbálkozás után II. József rendszere összeomlott. Az egyre növekvő belső elégedetlenség, egy szerencsétlen kimenetelű háború végül is arra kényszerítette az uralkodót, hogy halálos ágyán kettő — a türelmi- és a jobbágyrendelet — kivételével visszavonja addigi intézkedéseit, s parancsot adjon a korona hazaszállítására is. A korona hazahozatala Budára elképzelhetetlen örömünneplés mellett ment végbe. Hazatérte a birodalmi beolvasztó politika bukásának és a nemzeti önállóság, a magyar

szabadság helyreállításának jelképe lett. 1790. február 18-án indult a koronát és a koronázási jelvényeket szállító menet „három pompás üvegezett hintón”. Kíséretében volt a két koronaőr és hat nemesi testőr: Soóky János, Dóczy József, Bátsme- gyery Sámuel, Rédl Ferdinánd, Ster- menszky Tádé valamint Zsigárdy György. Köpcsény-Győr-Esztergom útvonalon február 21-én érkeztek Budára, ahol a koronát a várban lévő Zsigmond-kápolná- ban helyezték el. Időközben megérkezett az uralkodó halálhíre is, amit azonban nem mertek kihirdetni, attól félvén, hogy a Budán és Pesten a koronát ünneplő tömeg még kegyeletsértést követne el. A szokásos országos gyászt sem rendelték el, hanem a koronát tették ki három napra közszemlére, majd ismét elzárták, s elhatározták, hogy az új uralkodó, II. Lipót megkoronázásáig a vármegyék bandériumai fogják felváltva őrizni.

Szabolcs vármegye nemesei 1790. március 18-án gyűltek össze Káliéban a bandérium ügyében. Olyan sokan érkeztek, hogy a megyegyűlést végül is a szabad ég alatt kellett megtartani. Szatmár vármegyében az április eleji közgyűlés nemcsak a bandérium felállításáról döntött, hanem arról is, hogy attól kezdve a jegyzőkönyveket magyar nyelven vezetik.

Szabolcs megye nemesi bandériumának felszerelési költségeit a megyei nemesség adta össze, de hozzájárult az egri káptalan 50 forinttal és herceg Eszterházy Miklós is 100 arannyal. A vitézek ezüst zsinórozású világoskék ruhát kaptak, a zubbonyon és a mentén öt sor fehérezüst gombbal. A mentét fekete bárányprém szegélyezte. Fejükön fekete huszársüveget viseltek ezüst zsinórzattal és vitézkötéssel, magas kócsagtollal. Lábukra ezüstsarkan- tyús fekete kordován csizmát húztak. Ezüstözött kardjuk fekete szíjon lógott, fekete volt a tarsoly is, melyre az ország címerét és az országalmát hímezték. A lószerszám szintén fekete bőrből készült. A világoskék nyeregtakarót pedig széles ezüstpaszomány keretezte. E nemes seregnek fővezére Sztáray Mihály főispán, vezérei: Kállay János és gr. Bar- kóczy János. Kapitányok: Vay Adám és Lónyay Ferenc, főhadnagyok: Kállay Miklós, Zoltán István, Ibrányi János és Ibrámel és véremmel oltalmazni.” A bandérium azzal a két zászlóval vonult fel Budára, melyet még az 1742-es nemesi felkelés idején készíttetett a vármegye. A fecskefark formájú zöld viaszosvászon zászlók egyik oldalára az ország, a másikra pedig a vármegye címerét festették. Május 30. és június 4. között álltak őrséget a korona mellett.

Talán a legjobban Szatmár vármegye tett ki magáért. Decsy Sámuel, a kor neves tudósa a magyar koronáról és a koronázási ékszerekről 1792-ben kiadott munkájában azt írta, hogy a szatmári őrt álló seregnél ékesebb, csinosabb és módosabb nem volt. A vitézek fején structollas huszárcsákó ékeskedett, zöld és vörös selyemmel átszőtt ezüst vitézkötéssel díszítve. Kék mentéjükre aranyzsinórokat és gombokat varrattak. A vörös színű dolmányra szintén aranyzsinórok és gombok kerültek. A mente fölött, a nemesi testőrséghez hasonlóan, párducbőr kacagányt is viseltek, melyet elől nagy, kerek csattal fogtak össze. A csaton a korona képe volt és a P. P. betűk (Pro Patria). A kék nadrágot szintén aranyzsinór és vitézkötés díszítette. Rezes kardjuk vörös szíjon függött az oldalukon, vörös bőrből készült a tarsoly is, melyre a koronát hímezték. A lószerszám fekete fényes bőrből készült, a nyeregtakaró pedig vörös színű volt, széles aranypaszománnyal szegélyezve. Ez a bandérium is az 1742-es zászlójával vonult fel Budára. A zászló vörös selyemből készült, egyik oldalán Mária, Magyarország védőasszonya volt látható, a másik oldalát pedig a vármegye címere díszítette. A bandérium fővezére gr. Károlyi József főispán,

kapitányai: gr. Stahrenberg Antal és gr. Haller Pál. Főhadnagyok: Kállay Antal és Irinyi Imre, a strázsamester pedig Kende Mihály. A bandérium segédtisztje Zanathy Mihály, zászlótartója Peley Zsigmond volt. A 31 koronaőrző vitéz hadnagyi rangot viselt.

Az összes bandérium között a legnagyobb pompával a szatmáriak vonultak be Pestre, majd Budára, ők vonzották a legnagyobb nézősereget is. 1790. június 13- án a pesti, tolnai, szabolcsi, zalai, bihari, honti és temesi bandériumok Pest határában fogadták nemes társaikat, s az ő kíséretükben vonultak be a szatmáriak a városba, ahol a korábbi főispán, gr. Károlyi Antal háza előtt álltak meg. Itt a ház ura hű szolgálatra, királytiszteletre és hazaszeretetre buzdította a vitézeket, majd búsan megvendégelte őket.

A Budára érkezett bandériumok részt kívántak venni II. Lipót koronázásán is. Az új uralkodó azonban ügyes politikájával elvágta minden támaszától a magyar nemesi függetlenségi mozgalmat, majd széna- és abrakhiányra hivatkozva kegyesen megengedte a bandérium fel nem menetelét a koronázásra...” Ez az elutasítás és az egyre nagyobb lánggal égő francia forradalom elgondolkoztatta és lecsendesítette az eddig nagyhangú nemességet, akik okosabbnak látták eddigi kiváltságainak megtartása érdekében megbékélni az uralkodóval. II. Lipót koronázását és az utána következő országgyűlést ez a szellem, az udvar és a magyar nemesség megújított szövetsége jellemezte.

BeneJános

Szabolcsi koronaőrző vitéz

A KM VENDÉGE Késői beteljesülés

Györke László

Oláh Dezsőnével, a beregsurányi polgár.- mester asszonnyal számtalanszor készítettem interjút, mindig őszintén elmondta a település örömeit, gondjait. De önmagáról sose beszélt. Annyit sejthettem, mert érzékelhető volt a hivatalban a családias légkör, hogy ezt a kis csapatot a köz érdekében végzett munka tartja össze.

Már maga az érdekesség, hogy Oláh Dezsőné Bakad Borbála Márokpapiban, a szomszédos községben született negyedik lányként. Ma is ott lakik, de Surányt tartja második otthonának.

— Talán meg sem szülétek — mondja tréfásan —, ha korábban született volna fiú a családban. Édesapám földműves, gazdálkodó ember volt, később téesz- tag, édesanyám háztartásbeli, ahogy ma mondják. Hál’istennek ma is jól tartja magát, pedig már nyolcvanhetedik éves, velünk él. Sajnos, édesapám 1976-ban agyvérzésben halt meg úgy, hogy előtte sose volt beteg. Nagy trauma volt mindannyiunknak.

Négyőjük közül a legidősebb, Flóra került a legmesszebb: Budapesten él. Izabella — Sütő Józsefné

— Tarpára ment férjhez, v - Ilona — Veres Zoltánné

— pedig otthon maradt ' Márokpapiban. Nincs nap, hogy a közeliekkel ne találkozna, nincs olyan pesti útja, hogy Flórát fel ne keresné.

Márokpapiban összevont osztályban végezte el az általánost, majd a vá- sáronaményi II. Rákóczi Ferenc Gimnázium következett.

Arról ábrándo- 1 zott, hogy érettségi 8 után tovább tanul. §1 Védőnő szeretett volna lenni. Csak | hát a család anyagi helyzete ezt nem tét- Oláh Dezsőné te lehetővé. Ilkre és Gemzsére (akkor közös tanács volt) került adóügyi előadónak.

— Szerettem volna közelebb kerülni Márokpapihoz. Egy év után sikerült is Csarodán munkát kapni, ahol szintén adóügyi előadó voltam. Akkor f a három falu — Csaroda, Tákos J- és Márokpapi együtt volt, heti egy k i? alkalommal nem kellett utaznom. Menyhért Ferenc volt akkor Csarodán a vb-titkár, dolgozni tőle tanultam. Azt az őszinte légkört, ami a hivatalon belül uralkodott, példaértékűnek tartottam.

Amikor Beregda- róc, Beregsurány és Márokpapi lett közös tanács, azaz 1969-től, költség- vetési előadóként került Surányba 1240 forintért. Naponta kerekezett át Szakács Ilona kolléganőjével.

Aki gyermekkorában magába szívta a családmeleget, az felnőttként fokozottan vágyik arra,

hogy gyermekei legyenek. A tarpai Oláh Dezsővel, aki annak idején Vásárosna- ményban, az akkori IGV-nél volt művezető, 1973-ban házasodtak össze. De hosszú ideig nem lehetett gyermekük. Közben 1985-ben felkérték, vállalja el jelölését Surányban a tanácselnöki tisztségre, mondván, gyesre már nemigen fog menni. (Mert ha utánaszámolunk, ekkor harmincnyolc éves volt.)

— Rá egy évre robbant a bomba — mondja mosolyogva. — Teherbe estem és ’87-ben meg is született első és egyetlen gyermekem, Dezsőké. Teljesen megváltozott az egész család élete, beleértve édesanyámat, nővéreimet.

1990-ben a surányiak megelőzték a papiakat, mikor felkérték: induljon a polgármesteri székért. Aztán rá négy évre újra rá esett a választás. Most is nagyszerű munkatársakkal dolgozik együtt, mint például Huszti Katalin jegyzővel, aki Gergelyiből jár ki. Az élet azonban egyre keményebb a végeken. A lemondás gondolatával foglalkozik, elsősorban egészségi állapota miatt, de rábeszélték: maradjon még a ciklus végéig. Ezt még — immár tiszteletdíjasként — elvállalta.

k

Harasztosi Pál felvétele

r> in v