Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-10 / 187. szám

Napkelet • A KM hét végi melléklete

tárlat

Ecseteink élve, halva

Czeizek György: Akt

£

zen a nyáron is sok-kiállítás várja az_ érdeklődőket Vaján, a Vay Ádám Múzeumban. A napokban — Barátok maradunk a Styx-folyó két partján címmel — egy olyan rendhagyó tárlat nyílt, amely egy fiatalon elhunyt művész, és emlékét gondosan ápoló barátjának a munkáit mutatja be. Czeizek György 16 évvel ezelőtt halt meg, életműve csonka maradt. Gubcsi Attila szintén a Képzőművészeti Főiskolán végzett.

A művész Magyarországon kívül Bécsben és Brüsszelben mutatkozott be a közelmúltban. A Kecskeméten lakó festő kedvenc témái az emberi kapcsolatok és sorsok, valamint az Alföld és folyói. Tiszták és szenvedélyesek a művei.

Czeizek György: Öregedés

Gubcsi Attila: Pihe-nő

Gubcsi Attila: Ablakban

Harasztosi Pál reprodukciója

Elmentek a harangok is

A század- és ezredvég elsodort faluja valahol Szatmár szélén: Nagygéc

jggyfryv % s S® $ /■ Sj' SSS 8j SMS® SHjiS&S BBSS

Sakajsza András mKEHNNtm

„Nagygécz, kisközség a csengeri járásban, 88 házzal s 678, nagyobb részt református lakossal, határa 2655 k. hold... A református templom két részből áll, az egyik még az Árpádkorból való, a másik Mátyás korából.” — olvasható a századelőn megjelent Szatmár vármegye c. országos monográfiában.

Nagygéc, volt kisközség a volt csengeri járásban, két lakott házzal. A református templom (jobbján egy kis katolikus kápolnával) az enyészeté. A nagy árvíz és a felelőtlen falurombolás óta kerülgeti kívül- belül a romlás angyala, a „Zöld Angyal”, ami Nagy László látomásos versében meg- jelenült: „... megjelölte a házat s világát az ítélet jeleivel, / jött a Zöld Angyal tomboló zöld paripákkal...” ezt hozta a századvég. „... vándor, ha ott jársz elefántfül-mé- retű lapuk között / bürökfátylak bódulatában, ordító lombtenger mélyén...”, hallhatod az elmúlást zümmögő időt, láthatod a hóhér időt, s érezheted a növényi szaNyolcszázados Isten- és emberszolgálat után paptalan, harangszótalan, lakatlan.

badság szokatlan szagát. Kerülgetném magam is kívül-belül, ám a Zöld Angyalnak nincs könnyen járható csapása, goromba gazba, burjánzó bürökben feladtam szokásos templom-körüljárásomat. Anno Domini 1996 júliusában, nyolcszázados Isten- és emberszolgálat után paptalan, harangszótalan, lakatlan Nagygécen (egy Nagy- gécnek nevezett volt faluban) haldoklik Isten hajléka. Elzengett örökre az erőt adó zsoltár: „... Uram, téged tartottunk hajlékunknak...” A nagygéci templomban hajlékot találó Isten számkivetettet, a gyülekezet szétszóratott, Nagygécen meghalt Szenczi Molnár. Felejtésre ítélt temploma fog utoljára meghalni. Reqviem aeternam dona ei, Domine! Halálraítélőire hulljanak az átokzsoltár szavai: „... hivatalát nyerje el más... megvetette az áldást, most hagyja el.”

Nagygéc előtt bozótossal birkózó útszé- li Krisztus. Ez a vasmozsárkori Krisztus szomorúbb a tápai Krisztusnál. Az a falu népét nézte csöndesen, „Amint ballagva munkából megyen.” Ez szegényebb és szenvedőbb, falutlan és házatlan. Ha kitépték a Nagygéc útjelző táblát, útjelző lett maga. Nézi az ősi földet mégiscsak növelőket, hisz az nem tud futni, s az idevetődő idegent, hogyan igazodik el jövő-menők és lócán ülők híján. Segítőtársa még templomának tornya, amin megállt az idő. Sem

^ Itt élőt többé nem hívnak, holtat nem temetnek, jégfelhőt nem oszlatnak. ««

számlap, sem mutató. Helyén lyuk tátong, rajta szaladgál ki be a négy égtáji szél. Elmentek a harangok is, a nagyobbik a csen- gersimai haranglábra, a kisebbik a csahold toronyba szegődött. Itt élőt többé nem hívnak, holtat nem temetnek, jégfelhőt nem oszlatnak. Vasárnapra nem kon- dulnak. A gúlasisakos toronytető erősen rozsdáll, tört gombjában veréb vert tanyát. Csúcsán elbátortalanodott fényű betlehemi csillag. Itt nem kell templomkulcsért kuncsorogni, ajtótlan templomba lépünk. Románkori résablakok s karcsú csúcsívesek, üvegesen és üvegdarabosan rávetülnek a szemközti falra. Fénybe vonják a kőből készült kora reneszánsz szentségházat és a szép, szamárhátíves sekrestyeajtót. A falakon fakuló színek, omló vakolat, salétrom fehérje. Az aljzat gidres-gödrös. Ki törvénnyel tette, ki törvénytelenül, számon tartatik. Szószékére ki föllépked, fellapozhatja a Siralmak könyvét, vagy harci zsoltárba kezdjen: „Pörölj, Uram...”! A kijárat közelében egy tekercs WC-papír.

A külső falon térdmagasságban jelzés: idáig ért a 70-es árvízszint. A támpillérre borostyán kapaszkodott, fogja-fojtogatja, majd megindul a román és gót stílű ablakot megvakítani. Ott, ahol vasárnaplós templomjárók adtak kezet egymásnak elváláskor, két tábla tájékoztat: Faluközpont, emlékhely, míg a másikon — mint tetem- rehívás — valóságos vádpont: A szándékos falurombolás mementója. Falurombolás. Letaglóz a szó, akárcsak Radnóti utolsó versében a Tarkólövés. A túl közeli Romániából importált jövevényszó. Méltó hozzá a jelzője: szándékos, vagyis akarattal elkövetett. Namármost, volt itt két falurombolás, az 1970-es árvízi és az ugyancsak 1970-től datálható politikai. Hullám a hullámmal, árvízhullám a (párt)politikaival. Odaát nagyban (élő és holt falustól), ideát kicsiben, ha már így jött. Csakhogy az árvíznek nem állt szándékában, csak útjában. A felső és végső döntést hozóknak nem állt útjában, csakis szándékában. Útjában semmiképp, mert erre madár se, elvtársi vadász se járt.

Elmentek a nagygéciek, el, fiaik, unokáig, ükunokáig, elmentek hetedíziglen „... elhagyták az omladó falut. / Hátha kenyér nő idegen igán.” József Attila szabatos szavai szerint. A falun áthúzták a történelem tövisboronáját. Szakszerűen: hosszában is, keresztben is. Barázdák ugyan nem voltak, sót nem szórtak, mint Karthágó eltörlésekor Scipio, a római fővezér, hogy e hely örökre lakatlan maradjon. Csak építési engedélyt nem adtak, mondván: két vályogot nem lehet egymásra tenni. Voltak mégis hűséggel maradók, megátalkodott visszatérők itt is, ott is. A garbóiéi Győri Albert például: „Valahogy meg akarták semmisíteni ezt a három községet (Géc, Komlódtótfalu, Csegöld). Települjünk át! Telket ingyen kapunk, kölcsönt kapunk az építkezéshez. Nem!... A nagygát olcsóbban jött ki, mintha megfizették

A határzóna előtt jó kilométerrel jobbra visz még egy út egy volt faluba.

volna ezt a három falut, akik ittmaradtak. „Hogy kik találták ki?” Pártvonalon futott vón ez. Valakinek érdeke vót. De hogy miért, arra nincs felelet...”

„Elmegy a kútágas, / Marad csak a kútja” — írta Ady a nagy kitántorgásra. Az ásott kút csakugyan maradt. Maradt meg- vakulón vagy már megvakultán, betongyűrűsen egy darabig. Ki sem esik bele. Melléképség ha maradt, kísérteties hangulatban, mint a Holt vidékben: „... ajtaja kiSZEPESI ATTIEA:

Az öregtorony romján

Éjfél után néhány perccel kászálódom le a vonatról. A falunak, ahová igyekszem, nincsen vasútállomása. Elkerülik a sínek, elkerülik a fontosabb országutak is. Ez ilyenkor — a szellemek órájában — okoz némi kényelmetlenséget. Máskor inkább előnnyé válik, mert a közlekedés távolmaradása miatt a civilizáció is tempósabban araszol errefelé.

Nappal autóbuszok viszik tovább az utasokat. Most nincs busz. Igaz, rajtam kívül utasa sem akadna, hisz a két árnyéklélek, aki a kései szerelvényből kiszállt, a közelebbi faluba igyekszik.

Egymagám vágok neki az országúinak.

Néha elhúz mellettem egy-egy autó. Felvillan a lámpája, felharsan a rádiója, aztán a távolsággal elvész a fény is, a hang is. Maga a betonszalag nincs kivilágítva. Harmadrendű bekötőút, melyre lámpát nem pazarolnak. Fölösleges is volna, mert a magamfajta, kissé túlkoros Lazarillo de Tormesen kívül más nemigen kószál errefelé.

Előttem a hosszú, szürke mezsgye. Kétoldalt mocsár, süppedős nádas: a hegyek felől a Lesence-patak vize táplálja, délen belevész ritkuló zsombékosaival a Balatonba.

Békák és tücskök monoton danája kísér. Gondtalanul fújják a magukét. Olykor egy- egy érdesebb, rejtelmesebb hang is megszólal. Felismerem a vadászó macskabagoly vijjogását, ám olyan akkordok is vegyülnek a zenekarba, melyeket nem tudok azonosítani. Fagott barna tónusára hasonlító basszus — előbb fölerősödik, aztán fátyolossá halkul. Sípszó, mely hol innen, hol onnan harsan fel. Köhögésre emlékeztető, hisztérikus ugatás. Talán a nyúlnyomot elvétő róka panasza. Hogy nem kutyától származik abban biztos vagyok.

Az éjfél hangjait fürkészve elérem az ösvény végét. Innen már alkalmi lámpákkal megvilágított országút visz tovább. Jobbra egy-egy présház. Balra az Öregtorony fekete tömbje. Utóbbi templom volt valaha, most turisztikai látványosság. Ennyi maradt a középkori faluból, meg üszkös kövei oldalánál a temető néhány megbillent sírköve. A falu rég odébb araszolt, házaival felkaptatott a hegyoldalra, ahogy a Balaton kimosta alója a partot, s mostanra már csaknem az Öregtoronyig csapnak a hullámai.

Az építészet rigorózus történészeinek nincs valami nagy véleménye erről a rusztikus romról. Halvány kópiának tartják, mely a környék gazdagabb településeinek templomait majmolta ügyetlenül, otrombán. Egyetlen előnye és érdeme — úgymond — az elsüllyedt korokat felidéző hangulatán kívül, melyet elvitatni nem lehet, hogy előképeivel ellentétben ez fennmaradt a kései utódok ámulatára, az aggályos historikus fanyalgására.

Megállók az Öregtorony előtt. Figyelem a körülötte csapongó denevéreket. Aztán — ahogy tovább lódulnék — megpillantom az országút szélén kuporgó ismeret- . lent. Egy férfi ül a kilométerkövön. Egy- egy házat már laknak errefelé, így nincs semmi különös abban, hogy valaki éjfél után odakünn tartózkodik. De ebben a ros- kadt figurában van valami kőszerű, van valami borzongató idegenség. El kell haladnom előtte, és ahogy hozzá közelítek — a torkát köszörüli — érzem, hogy meg fog szólítani. Sok kedvem nincs az éjszakai csevegéshez. Meggyorsítom a lépteim, hátha elsomfordálhatok mellette.

— Tudna tüzet adni?

Megállók, az öngyújtó fényénél szemügyre veszem éjszakai interjúvolómat. Szinte gyerek még. Lehet tizenhat-tizennyolc éves. Sebhelyes arcú nagykamasz. Félig szívott cigaretta a szájában. A lánghoz emeli.

— Milyen falu ez? — kérdi tétován. — Stoppal jöttem.

— Messziről-e? — mondom a falu nevét.

— Erdőszentgyörgyről — elmosolyodik —, biztos nem ismeri.

Meghökkenek. Egyrészt a falu neve hallatán, másrészt mert a memóriám, szoká-