Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-03 / 181. szám
í\UfJKCtCl • r\ 1\1VI LILI \ LOl MtLLLk.Lt 1L TÁRHAT Zsombori Erzsébet kiállítása Vízi úton elyemre festett lírai kiáltvá- V nyoknak nevezte valaki Zsom- ^ bori Erzsébet képeit. S ebben a megállapításban nagy-nagy igazság rejlik. Nemcsak azért, mert a festőművész elemi erővel vonzódik a tájhoz, az évszakok váltakozásához, s ezért nem tagadhatná el a lírai szemléletet, hanem azért is, mert a szépség megmutatásának alázatában benne rejlik egyfajta harciasság is. Zsombori Erzsébet 1949-ben a Kolozsvár melletti Boncbidán született. Itt szívhatta magába a tájhoz való kötődését is. Az a sirály lát a legmesszebbre, amelyik a legmagasabban röpül — olvasható a Sirály című képen. Zsombori Erzsébet művészete megadja nekünk azt a lehetőséget, hogy egy kicsit föntről lássuk azt a világot, amelynek szépségei mellett elmegyünk. Sirály Balázs Attila reprodukciói X Amíg suhog a Galambos Béla Ha valami kívánatosat kellene mondani, ami rettentően hiányzik ma a hazából, ami e nép felnőtté válásához elengedhetetlenül szükséges, hát az állampolgárok önálló kezdeményezéseit, a jelenleg elemeire hullott társadalmat át meg átszövő, a nemzetnek tartást adó civil szerveződéseket mindenképpen az elsők között kell említeni. Ennél fogva nem lehet eléggé örülni annak, ha a hajdan volt különböző helyi egyletek, körök mintájára valahol újak jönnek létre, hogy emberivé, saját arcukra formálttá, így elviselhetőbbé tegyék a világot. Amit Ópályiban indított, civil kurázsiból néhány lelkes, az agilitásával, mi több „szent őrületével” másokra is erőteljes vonzerőt gyakorló ember, az követendő példa lehet bárki számára az országban. Erdélyi Miklós biológiatanár az Ópályiak Baráti Körének alapító elnöke, a falu nagyobb része által már előfizetett helyi újság szerkesztője, készítője hiánypótlásról beszél az öt éve formálódó, tavaly megalakult egyesület létjogosultságával kapcsolatban: ^ Szeretnénk az ópályiakat kiemelni abból a közönyből, tunyaságból. yy — Hiányosságok vannak a közművelődésben, a néphagyományok ápolásában, a helyi történet feldolgozásában, a falu mindennapjaiban és azon túl az élet megszervezésében. Ezek megszüntetéséért igyekszünk minél többet tenni. Úgy érzem jó úton járunk, hiszen ez idáig is nagyon sok rendezvényünk volt a templomi koncerttől, a sportmajálison át az aratóünnepségig, amelyeken a falu mondhatni egyem- ' bérként részt vett. Szeretnénk az ópályiakat kiemelni abból a közönyből, tunyaságból, ami országszerte jellemzi a településeket. Augusztus 17-20. között a millecentenáriumi ünnepségünkkel együtt megszervezzük az Ópályiak Világtalálkozóját, amelyre már kezdenek szálingózni a valamikor innen külföldre került emberek. A tavalyi első nosztalgiaaratás sikere után idén még a környék településein is kihirdette az Ópályiak Baráti Köre a kézi aratóversenyt. A hagyományőrző aratási ünnepre előzetesen ugyan több környékbeli településről is jelezték csapatok részvételüket, végül a helyieken kívül csak a porcsalmaiakat és a mátészalkaiakat nem tudta eltántorítani a kérdéses nap reggelén még valóban nem „aratódnak ígérkező esős idő. Július 20-án, szombaton már délelőtt 11 óra is elmúlt, amikor az elsőt su^ A hagyományőrzők megmentett ölessel mérték gondosan parcellákba a búzatáblát. hintották a kaszások a verseny sikeres lebonyolításában ugyancsak sokat magára vállaló helyi Agro-Gold Kft. e célra meghagyott, ölessel gondosan parcellákra mért búzatáblájában. A nézőközönség között figyeli a hajdan volt forró nyarakra emlékeztetőén verejtékező kaszásokat, marokszedőket, kévekötőket Uzonyi Gyula (71), aki Kanadából érkezett haza látogatóba. — „57 január 7-én mentem el, amikor már le volt zárva a határ, de nekem sikerült könnyen átjutnom. Mödlingbe kerültem menekülttáborba. Csak pár hétig kellett ott tartózkodnom, mert az apám öccse Kanadában élt, a feleségem is terhes volt, így soron kívül mehettünk mi is oda. Az első két évben a farmerkedő, üzletember nagybátyámnál dolgoztam, majd az ottani Londonba költöztem saját életet kezdeni. Itt két esztendeig egy betongyár cementraktárában dolgoztam. Erős munka volt, de igen megfizették. Nagy elbocsátások voltak, engem megtartottak. □ Igaz az, hogy a magyarok mindenütt a világban megállják a helyüket? — Meg, amelyik meg. Azt mondják sokan, a fiam, a kisebbik is mindig fajtol velem: „Rosszak a magyarok, kölcsönöztünk nekik, s nem adták vissza!” Mondkasza tam is neki, drága kölcsön az ilyen! Jobb lett volna, ha nem adott volna. Én, az életemre nem panaszkodhatok. Ha az ember megfogja a pénzt, boldogul. Ha nem spórol, nincsen. Ott is sok szegény ember van. Különböző gyárakban dolgoztam, de mind tönkrement idővel. No, nem azért mert én ott voltam — nevet. — Hat évvel ezelőtt aztán nyugdíjba mentem 65 éves koromban, de azóta már fel akarják emelni két évvel ott is a nyugdíj korhatárt. □ Milyen volt ez a falu, mielőtt elhagyta? — Mit tudjak mondani? Egyiknek jó, másiknak rossz. Aki dolgozott, megbecsülte, volt, a másiknak nem volt. A feleségem volt itthon vagy ötször, én csak most jöttem harmadjára haza. □ Itthon marad Gyula bácsi az Ópályiak Világtalálkozójára? — Ó, persze. Csak szeptember vége felé megyek vissza. Van kint két fiam, egy fejjel nagyobbak, mint én. Autógyárban dolgoznak. Hála Istennek van munkájuk. Pedig van olyan, akit már öt éve elbocsátottak, s azóta sem hívják vissza. Recesszió van ott is. A lányom 19 éve dolgozik egy helyen és lehet, hogy most leadják végérvényesen. Nem fenékig tejfel ott, sem. Mindenütt dolgozni kell! Az „amerikás” pályi magyarnak gyerekkori barátja Pócsi Gyula (70). — Már kilencéves koromban ott voltam én is az aratásnál. Az apám vágta, a mama meg szedSzerettem a mesterségem, mert naponta százféle munkát kellet megcsinálnom. te a markot és kötötte a kévét, amit én tettem neki. Abban az időben a gyerekek is dolgoztak egész nap, pedig volt legalább harminc fok meleg. Akkoriban, a 30-as évek második felétől jó ára volt a búzának, a világpiacra ment mind, mivel háborús évek kezdődtek. Később aztán, mikor már szakmám volt, amit Pesten a Ganz Vagon és Gépgyárban tanultam, nem foglalkoztam a földdel. Később, idehaza kovács lettem, s mert jobban megbecsültek, mint FERENCZES ISTVÁN: Székely tántorgó Előtte tűz emészt, utána láng lobog, előtte a föld olyan, mint a Éden kertje, utána pedig kietlen pusztaság — rombolja le a félálmomat a szomszéd fülkéből áthallatszó prédikátori szózat, ki úgy csörtet végig a székely tántorgónak nevezett Korona expresszen, mint egy feketeszemüveges hallucináció. Világvégét hirdet, vers fenevadakról, vérbe öltözött sáskákról, pecsétek feltöréséről, utolsó trombitaszóról pa- tetizál lelkesen, meg erről az acél szörnyetegről, ki a Moszkva téri emberpiac felé dübörög a székely atyafiakkal. Az atyafiak nem sokat törődnek a világvéggel, inkább bele-belekapaszkodnak a pálinkásüvegbe, vagy fal felé fordulva omlanak a megváltó álom mély vizeibe. Olyan ez a vonat, mint egy remegő Paszternák mondat, melyben egyetlen szál gyertya ég s szamovár sziszeg, elmúlt, de örökkön fájó szerelem bolygó idegeként, álomtól lázasan, mélabúsan lüktet a Kárpátok árnyékából ráhullt, koromfeketén imbolygó éjszakában. Sosem tudható bizonyosan, hogy jön-e avagy megy, hogy elvisz-e vagy hazahoz, mintha egy nagy fekete lyukban keringene őrülten, olykor hirtelen fékez, a gyakori mozdonycserék miatt, első vagonbéli utazója reggel az utolsóban ébred, nem csoda hát a gyakori arcraesés ebben a tájban. Mintha majd minden utasa részeg lenne vagy legalábbis másnapos, úgy tántorog valahol Déda s Szeretfalva között, hogy csak kitalálni lehet, Budapest-e avagy Bukarest felé imbolyog alattomos egykedvűséggel. A világ boldogabbik tájékairól erre imbolygók, kik mindennapi nimfomániájukat kielégítendő izgalmakért bumliz- nak olykor ezen a vidéken, nem is tesznek különbséget a két polisz között, ami lényegében érthető, hisz alig két betű a különbség közöttük, s oly mindegy, hogy Budapestre vagy Bukapestre viszi-é ez az osztályon aluli expressz. Ma a Moszkva téri böilérböcsmérlésre libegteti, a tegnap még, nem is olyan régen, a Cismigiu szolgapiacára inogtatta a munkaerőpiac székely megesettjeit. Ki tudja, holnap talán újra behúzza valaki a vészféket, ami ezen a kö- zép-kelet-mittel-európai tájon mindig is valószínű, s reggelre Biharkeresztes helyett Predeálon áll meg mozdonycserére ez az elbalkániasult, szotyolával szeplősített acélvipera, melyet kicsinymadár-nagyanyám mindig is átkozottnak emlegetett, amióta cselédlányka korában, még a múlt század végén, Barassó okádva Csíkba bedohogott. Valamikor akkoron ragadta el őt is, akár egy megszeppent csízét a kerecsensólyom, a Szent István-napi búcsú forgatagából egy Csíksomlyó felől érkező jóborivó, csürdön- gölő közben csillagokkal parolázó, duhaj kedvű középcsíki szabadlegény, a vasútépítő smucig cipszereknek hagyva eladósorban lévő testvérnénjét. Alajosfia László, örökbefogadott utóda a gyermektelen Ferencnek, keresztfia Csí- szernek, jó komája Bírónak s még sokaknak a környéken, olyan széles jókedvre kerekedett a sikeres leányrablástól, hogy haláláig kitartott a derűből. Amikor az új asz- szonyt maga mellé ültette a bakra, úgy becsapott a lovak közé, hogy a Szereda felé lihegő gőzös is csak integetni tudott r> »* '■/ \s utánok. Tulajdonképpen leszegényedése is csupa jókedvből történt, holmi erdőjog- osztó közbirtokossági kártyacsaták alatt, valamikor az első román világban. A városi munkásosztályossággal sem hagyta cserben a derű s a jószerencse. Egy pálinkát, asszonyt, mámort szerető székely juthatott volna-e jobb környezetbe a híres csíki Czell-féle serfőzdénél? Az elbolondulá- sokat, a kalandokat nem is a sörök hozták, hanem az a fránya vasút, melynek végtelenbe vesző útjait időközönként sorompókkal, határzárakkal szaggatták döcögősre, tántorgósra, messzi palotákban a nagykutyák. Egy ilyen térképrajzoló rajzversenynek lett az áldozata Alajosfia László is, kit a serfőző mester felküldött Baras- sóba sörélesztőért. A nagy kiküldetés rendkívüliségét kihangsúlyozandó, vasárnapos gúnyát öltött magára, ekként is kiemelve legelső vonatraszállásának világtörténelmien jelentős pillanatát. Ki is állt, panyóká- ra vetett zekében a levegőt frissen suhogtató vonat nyitott ajtajába, élvezni az ijesztően mámorító sebességet. — Baj van, tata — mond a kalauz. Nem jó, nem erre a vonatra szól a biléta. Ez gyorsvonat. — Hát eressze lassabban a hétszentségit, né hogy lebegteti a lájbimot. E szentpercben csórén maradok. Egy Barassóba megbírságoltan érkező, felindult lelkű székely merre is vehetné az útját, ha nem a fényes Koronába. Ha volt búbánat, csak eddig tartott, lám itt székel az egyik alcsíki komatárs is, akit ugyancsak alkoholos ügyben menesztettek a X
