Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-03 / 181. szám
1 1996. AUGUSZTUS 3„ SZOMBAT Balázs Attila felvétele a cigány-kovács konkurenciát, nagy körzetem volt, egészen Szamosszegig. Szerettem a mesterségem, mert naponta százféle munkát kellet megcsinálnom, amihez mindennek a fejemben kellett lenni. Ütemesen suhog a kasza a végén a „legjobb kaszás” címet elnyert mátészalkai Piros István (75) kezében. Mozgásából ítélve nem igen mondaná meg senki, ő a legidősebb az egymással békésen versenyző kézi aratók mezőnyében. De hát nem most kezdte ő sem, már 8 évesen rakta a kötelet aratáskor a nővére elébe. Jó beszédű magyar, mihelyt végzett, egy kérdésre ömlik belőle a szó: — Amikor megláttam a mátészalkai „fehér házban” az aratóverseny meghívóját, azonnal eldöntöttem, ebben részt kell vegyek. Hogy szeretem-e ezt a munkát? Hát kérem, én úgy születtem, mint az Úr Jézus, a jászolban. Imádom a jószágot, a földet. A fronton volt két lovam. Amikor azt mondták melyiket lőjék agyon, a két lovat vagy éngemet, azt mondtam: kérek egy fél óra gondolkodási időt. Aztán azt válaszoltam, előbb engem, azután a lovakat, utána azt csinálnak, amit akarnak. Pedig nem is az enyémek voltak. A jószág is beszél, csak meg kell érteni. Aki az állatokat nem szereti, nem is hiszi el, ami például velem megtörtént a háborúban, hogy a lovam éjjel, amikor baj volt, megfogta a zubbonyomat és felébresztett. „Te barom ne aludj!” Csak éppen ezt nem mondta. Az öreg, az otthonról magával hozott eszközzel műsoron kívül, csak úgy kedvtelésből mindenképpen megmutatja milyen is az a „fával kötés”, azaz a kévekötés „egy- bajuszos-”, „kétbajuszos-”, meg a „gólyakötésen” kívüli negyedik módozata. A keresztek rakásában a szálkái csapatnak ba- rátian besegítő porcsalmaiak díjnyertes marokszedője, Virág Sándorné se ma találkozott először búzatarlóval: — A kévéket, amelyet a reggeli, még nedves búzából font kötéllel kell a marokszedő után a kötözőnek bomlás mentesen megkötni, a búza kalászával befelé fordítva kell aztán keresztekbe rakni, hogy a szem meg ne ázzon. 18 kéve kerül egy keresztbe. Az utolsó, amelyiket úgy hívnak „pap”, mindig Délnek néz. A kereszteket aztán ponyvával borított szekérre rakták, s asztagba hordták, onnan kerültek a cséplőgépbe. Az „öröm aratók” akár napestig mesélnének a hajdani paraszti munkák szépségéről, csínj a-binj áról, de eredményhirdetéshez szólítják a résztvevőket. A faluból időközben autók tucatjaival kilátogató közönség tapsvihara közepette a zsűri porcs- almai elnöke mindegyik csapatot első helyezettnek nyilvánítja. A szertefoszlott helyi tsz. telepét használó, saját és idős pá- lyiaktól bérelt földeken gazdálkodó, s a rendezvényt is támogató Agro Gold Kft. nevében Órosi Sándor mond afféle zárszót: — Szeretnénk, he ebből az aratóversenyből, amit most másodszor rendezett meg az Öpályiak Baráti Köre, haladó hagyomány lenne. Mert van múltunk, vannak szokásaink nekünk is, amelyeket meg kell őriznünk. A gyerekeinknek ismerniük kell, mint éltek a szüleik, azért, hogy nyoma maradjon a most élő embereknek. E verseny legnagyobb értékének talán nem is azt tartom, hogy igyekeztek az emberek, s tudásuk legjavát adták. Sokkal inkább azt a mozzanatot, amikor az elsőként befejezők, a harmadik, kissé lemaradt társasághoz kéretlenül is odamentek és segítettek befejezni a munkát. Ilyen volt a múlt a magyar faluban, s ezt a közösségi szemléletet nem szabad hagynunk feledésbe merülni. Cenk alatti burgba. Talán valamelyik tus- nádferedői korcsmáros küldte szeszért, indulhatnak is hazafelé, hisz abrakoltak már a lovak. Ördög vigye azokat a vonatokat, a ló az ló, azoknak én parancsolok, haza, hazafelé Csíkba, ha lassabb is, de biztonságosabb vélük az út. S ha megszomjazunk — van-e a világon székely, ki nem szomjazik, ha mozog alatta a világ? —, itt van három hordónyi szesz, csak egy kicsi víz kell mellé — a túl sok árt —, s máris kész az egyenes pálinka. Annál nincsen jobb, koma, én ugyan csak eccer ittam rosszat, arról es másnap derült ki, hogy petróleum vala. Gyí, te! Sepsiszentgyörgyön már énekelve vágtatott át a két koma az ötszáz liter szesszel, jókedvüket csak a víz rontotta néha, mert olykor meg kellett állani, hogy legyen amivel a szeszt megszelídítsék. A vízhordás valahol Mikóújfalu vagy Sep- szibükkszád táján vált végképp terhessé, mert kiderült, hogy az alcsíki komának is vannak Háromszéken komatársai. Állandóan vizet merni, hordani, vegyítgetni a szeszt, mint teszi egy kancsi korcsmáros- né, nagyságos ég, hát kik s mik vagyunk komák, utolsó vízhordók? Cselekedjünk akként, miként Krisztus urunk tette ama nevezetes Kánnai mennyegzőn. Szaporít- suksza meg azt a pálinkát! Bele a kútba a három hordó szesszel! Csodájára fog járni a környék, különösen a férfinépe ennek a pálinkás forrásnak... Ma már a legendákká szédült emlékezet sem tudja, hány napig tartott a pálinkás forrás fölött a dáridó, hány nap után fogyott ki a vízzel vegyített szesz a kút- ból, amit errefelé román neve után mind közönségesen monopolnak neveznek. Alajosba Lászlóról csak annyit tud biztosan a családi legendárium, vagy valahol az Olt mentén újból vonatra ült, s alig egy hét teltén olyan úton ért haza, ahol nincs vasút. Székeíyudvarhely felől, át a Hargitán battyogott be Csíkbe amúgy gyalogjáró módra. Az ezerféle változatban kiszínesített utazási történetek közül a legvalószínűbbnek az tűnik, amelyet a sörgyár melletti szatócs, jó komája Alajosfia Lászlónak, nevezett Löb Péter adott elő komaasszonyának, alulírott néhai nagyanyjának. Eszerint Alajosfia László miután vonatra szállt, rögtön el is aludt. Túl lehettek már Kolozsváron, mert arra ébredt, hogy kérik az útlevelet. — Az nincs. De mért es kéne, ha vóna? — Mert ez a vonat Budapestre megy. — Akkor én itt leszállók, mert Budapestre útlevéllel én nem menyek. Visszafele sem ült jó vonatra — ki tud eligazodni azokon a furcsa feliratokon? — mert ismét felébresztették, és kérték a jegyet, amit megint nem talált. A vonat, messze elkerülve a Székelyföldet, Segesvár felé, Brassón át, Bukarest felé robogott. — Bukarestbe pedig csak akkor menyek, ha útlevéllel köll — mondta Alajosfia László az okvetetlenkedő vasutasnak, aki szerencsére kukkot sem értett a morfondíro- zásból. A vasút szolgája a legjobb megoldást választotta, nem tudni már, Héjas- falván-e vagy Fehéregyházán, de letessékelte hősünket a vonatról. A legjobb helyen, gondolta megában Alajosfia László, miközben lázas gyomrát gyógyította az Ispánkút hűs vizével. Innen vezet a legrövidebb út hazáig. Nem az ide-oda locsogó vonatokhoz kell igazodni, amelyek hol Pestre, ahol Bukarestbe szédítik az embert. Petőfi Sándor csillaga iránt kell venni az utat. Az a leg- igazabb — vonta le a tanulságot Löb Péter, mikor komája elé tette a mindennapi megszokott pálinkáspoharat. Monopolt sziruppal. f** * * 1/ MÚZSA Madár János: Kiűzetés Hallom ahogy arcod árnyéka roppan, kagylószilánkok peregnek szemedből. Ismeretlen jelei a csönddel teremtett láznak. Éltemnek könyörülj! A fényt, megtartó ujjaidat engedd szabadon! Hisz szájrepesztő most minden ének. Kihűlt hajszálaid rejtegetése. Gyere kavicsok gyöngyén, csillagok szélárnyékában újra, teremtsünk magunkból békét. Szájadhoz szegődött forradalmat a hűtlenség ellen - - Antal Attila: Görög ég alatt 1. Az Olümposz és a tenger között Köd-falanx őrzi a dévaj istenek sziklacsúcsait. Lent arany-ikonhoz harang, üzlethez reklám igazít. Majd az út kanyarba szalad, felsüt a víz s még láthatod: egybe-lohbant a pillanat bronzkort, mát, vaskort, tegnapot. 2. Alkony Paráliában Hallgató part figyel körötted a sóízű párába. Arra érzi lüktetni vágyott szigeteit. Testvér-otthonok lámpái gyúlhatnak rajtuk éppen, hellének, erre-integetők. Nem vagy görög, indulnál mégis köszönteni mindegyiket, kaliszpera, mondanád, jó estét, kicsiny világok, a messzi rokon-part gondol rátok, s szeret. És nem állhatnád meg, hogy görögként az illatos neveket sorra ne vedd, míg odaáll az este a Göncöl májához: Szamothráki, Límnosz, Thíra, lkária, Szá mosz... 3. Attikai dél Fénykő a Nap. Rom-oszlopok közt izzad a turista Európa;. Szellemet idéz — a máig közöst, mi itt született —, átutazóba. Friss ásatás. Szűk utak, új legújabb lelet, és gödrök, por, fák, gyökér-inai. Vörhenyes föld, metszett rétegek. Melyiké az eszme, az igazi? Egymásba csúszva, egymást ölelve feszül eggyé rög, tört szobor, edény. S csak a folyamat biztos, az idő-nevelte. Meg ez a perc, e tér, e hő, e fény. Marik Sándor illusztrációja Nagy Tamás illusztráció
