Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-31 / 203. szám
TÁRLAT Kovács Ferenc képei Valaki jönni fog f ormák és színek. Ez a címe annak a kiállításnak, melyet a nyíregyházi születésű, Norvégiában (Oslóban) élő Kovács Ferenc festőművész legfrissebb alkotásaiból rendeztek megyeszékhelyünkön, a Városi Galériában. A közszemlére tett alkotások többsége — falemezre acril festékkel felvitt, nonfiguratív kompozíciók — a művész irodalmi, filmes, zenei élményeinek hatására született. Megjelenik rajtuk egy-egy motívum a festő most készülő színdarabjából. „Két éve — árulta el Kovács Ferenc — egy Ibsen-tanulmány írása közben természetes volt, hogy képeimen a Peer Gynt alakjai kísértettek. De Kieslowski filmtrilógiája — A három szín — szintén nyomot hagyott rajtuk.” A festő örömére szolgál, hogy Oslo és Dunaújváros (hazánkban eddig csak ott szerepelt kompozícióival) után végre szülővárosában. Nyíregyházán is a közönség elé léphetett meglehetősen áttételes inspirációjú, a nagyfokú absztrakció ellenére is viszonylag könnyen értelmezhető képeivel. Nincs többé Harasztosi Pál reprodukciói A Dunánál és azon túl Az ember manapság főleg kényszerből vállalja a gyökértelenséget Szőke Juciit Gyöngyöstől már nemigen tud pihenni az Alföld — sokak szerint unalmas — tájaihoz szokott földink szeme. A fővárost követő dimbekről-dombokról, hegyekről már ne is beszéljünk! Aki a zöld különböző árnyalatait főleg a magasban szereti, nem tud betelni a látvánnyal. A Zsámbéki rae- ' dencétől gyönyörűbb vidék nem sok van Magyarországon. Budapest felől kéklő síkság, távolabb a Nyakashegy vonul északról dél felé zöldes, szolid lankákkal ligetekkel. Aztán ott vannak a Pilis legszebb nyúlványai! Tapasztalataim és megérzéseim azt súgják, újfajta népvándorlás indult meg innen arra. De hiába is kértem volna ki erre vonatkozó objektív statisztikai adatokat, azok azt nem tudták volna érzékeltetni, mennyien vágynak el szívükben Szabolcsból, ebből a divatos stigmával szólván válságrégióból. Mert nyilván ők, a kimutat- hatatlanok vannak többen. De nem mozdulnak. Röghöz kötöttek, bizonytalanok, bátortalanok. Mert kell bizony ahhoz némi vakmerőség, nagy adag magabiztosság, megfelelő előkészítés, hogy harminc fölött, főleg családdal, valaki elinduljon szerencsét próbálni, világgá futni a Tiszán innen- ről a Dunán túlra. Aki 35 éves koráig nem megy el a szülőföldjéről, az soha többet ezt nem teszi meg. .99 Egy bölcs embertől azt hallottam, aki 35 éves koráig nem megy el a szülőföldjéről, az soha többet ezt nem teszi meg. Ha, persze, nem feltétlenül kényszerül rá. Mert bizony, manapság több feltételnek egyszerre kell teljesülni ahhoz, hogy ne bánja meg az ember a döntést és ne átkozza el a percet, amikor összeszedte a betyárbútort. Aki egyedülálló, könnyebben vág bele a kalandba, de a gyerekeseknek egyidejűleg van szükségük lakásra és biztos munkahelyre. S akadnak olyanok is, akik rájönnek, ott sem könnyebb, s rövid idő elteltével visszajönnek. Na, az lehet a legnehezebb. A közalkalmazott, főleg ha pedagógus az istenadta, az ország minden pontján egyforma gondokkal küzd. Tespedtek, visszahúzódók, több mellékállást, akár pi- acozást is vállalók. A Kisalföld peremén élő ismerős házaspár férfitagja Komárom megyei, a feleség nyírségi. Az egri főiskolán ismerkedtek meg, rögtön jelenlegi munkahelyükre kerültek. A szolgálati lakás után nagy élmény volt, amikor építkezésbe kezdtek, a mama a három gyerekkel összesen egy évtizedig maradt otthon. VaEgyiket ültették, a másikat szemezték, a harmadik meg csak úgy kelt magától. j j lamikor még elégedetten azt mondta: a világ minden pénzéért sem jönne vissza szülőhelyére, pedig hívják, jól érzi ott magát, sikerült beilleszkednie. Mára azonban némileg átértékelte a helyzetet. Meg is fogalmazta: vágyik haza. Otthon is ugyanennyit keresne... Hiába, mégiscsak idősödnek a szülők, egészségesebbek sem igen lesznek már, mi lesz velük — nagy a távolság. Különben ritkán látogatják meg egymást, drága a benzin. A fiataloknak öreg Wartburgjuk van, szerény körülmények között élnek. Pedig év közben mindketten szakmai sokadik munkát, nyáron táboroztatást vállalnak. Még az a szerencse, hogy ezekre a helyekre gyerekeiket is magukkal vihetik. Kifejezetten nyaralni nem szokott járni a család. Ahogy mondják, arrafelé sem fenékig tejfel ám az élet. — Ugyanolyan keményen kell dolgozni a magunkfajtának a megélhetésért, mint otthon. Csak talán a család, az ismerős környezet összetartóbb erőt, több támogatást jelent, mint így itt, idegenben. Csalódni fog, aki túlzott reményeket táplál. Pestet nem szeretjük, s egyáltalában a nagyvárosokkal is az a bajunk, hogy ha elmennénk oda, félre ne értsd, nem lenne belőlünk semmi. Ott érzi meg az ember a maga jelentéktelenségét. Erre meg valahogy nem vágyunk. Az após valamikor járt Szabolcsban, rögtön az alma iránt érdeklődött: — Micsoda házvégi kertek voltak minden porta mögött! Tele mindenféle gyümölcsfával. Egyiket ültették, a másikat szemezték, a harmadik meg csak úgy kelt magától. Ha jól emlékszem, egyiknek-másik- nak még neve sem volt. Csak így illették, búzával érő szilva, árpával érő körte... Az üzletekben az árakat tekintve például semmi különbség. A városokban a lakások, az ingatlanok szintén drágák, van mindenütt turkáló és kínai bolt. Legfeljebb az üzleti, a szabad szférában lehet (akár jóval) több pénzt keresni. Kicsi ez az ország, arra is épp annyi a szélhámos, a gazember és a becsületes, szorgos ember, mint mifelénk. Párás, gyöngyházfényű a levegő nyár végén... A Dunakanyar egyik festői völgyében lakik a régész-restaurátor házaspár kisgyerekével szép, kicsi házában. Mesebeli ház, sokak által áhított, nehezen elérhető, de vágyott kiegyensúlyozottsággal, nyugalommal. A fiatalember nyíregyházi, Vi- segrádon dolgozik, lába előtt a Duna kanyarulata. Pocsék egy munkahely, nem igaz?! Busszal jár és gyalog. Naponta tízórás munkaidőben vezeti az ásatást szélben, kánikulában, esőben, ha kell, maga is szívesen megfogja az ásót, télen feldolgoz a múzeumban, publikál. „Jól fizető” szakma ez is... Villanykályhával fűtik (avagy nem) a tenyérnyi eredetileg hétvégi házat. A férj magába forduló, kedves, de ritka szavú, olyan, aki mivel nem talál túl sok örömet az összeszűkült jelenben, amikor egy gombnyomással elérhető minden, a múlthoz fordul. Őt sem kifejezetten a szél hozta arra a vidékre... Az egyetem befejezése után Sárospatakon szeretett volna munkát találni, kedvelte azt a vidéket, ráA szülőhely szeretete tiszai örvény, mely húzza-vonja azt is, aki már régen elszakadt. adásul nincs is olyan messze. Csak néhá- nyan lődörögtek a munkaügyi központban, de a szabály, az szabály, átirányították a lakóhely szerint illetékesbe... Itt több százan álltak a sorban. Az ablaknál gratuláltak az ELTE-n szerzett kitűnő minősítésű diplomához, de amikor a munkahely témájára került a szó, széttárták a karjukat. Egyik volt csoporttársa révén került Visegrádra... BÁN ZSUZSA: Nyári történet Nyár volt, már kora reggel is meleg. A vonat ablakai több helyen lehúzva és szerencsére a beszálláskor még válogathatott a helyek között. Egy tüdőgyulladás után, legyengülve indult távoli rokonaihoz, akiket gyerekkorában látott utoljára. Ritkán váltottak levelet is, de most valahogy kedve támadt meglátogatni a csendes kis alföldi várost, meg a rokonokat. Albérletben élt a nagyvárosban, egyedül. Ablak mellett keresett helyet, nem ült ott senki, csak vele szemben, a csomagtartón feküdt egy újság. Azt gondolta, valaki talán ottfelejtette. A vonat elindult, és ő olyasmit érzett, mintha egy érdekes kalandnak nézne elébe. Levélváltás előzte meg ezt az utazást, és az alföldi rokonok olyan jószívvel hívták, látogassa meg őket. Barátságosan kattogtak a vonat kerekei a síneken, s ahogy kiértek a városból, szélesebb lett a látóhatár. Kis falvak, távoli templomtornyok látványa terült el legye- zőszerűen az ablak előtt. Mariann kihúzta a lábait a szandálból, új volt és szorította kicsit. Mélyet sóhajtott megkönnyebbülésében, de akkor egy vászonnadrágos, fehéringes, nyurga fiatalember érkezett, egyenesen odatartott feléje. Leemelte az újságot a csomagtartóból és leült vele szemben. Ennek Mariann nem örült. Hol volt idáig ez a fiú? Szeretett volna tovább is viszonylagos távolságban ülni a többi utastól. Visszadugta a lábát a szandálba. Úgy tűnt, olvas a fiú, de mégiscsak szemmel tarthatta, mert megszólalt. — Miattam nem kell ám! Húzza csak le, ha úgy kényelmesebb. — A, köszönöm, nem fontos — felelte Marianna, és nem húzta la a szandált. Magában még mindig bosszankodott, hogy mégsem lehet egyedül a szakaszban. A fiú újra az újságba merült — látszólag. Mert a lány észrevette, hogy közben őt figyeli. Amúgy jólöltözött, rövidre nyírt hajú, jó alakú fiatalember volt, olyan sportolófélének látszott. Egyszer csak felállt, és kiment a kocsi peronjára. Az újságot otthagyta a szemközti ülésen. Mariann a tájat kezdte figyelni, mely egyre laposabb lett, megszűntek az erdők és a dombok, nagy kukoricaföldek, gabonaföldek siklottak el az ablak előtt. Aztán észrevette, hogy a peron üveges ajtaján át az a fiatalember őt figyeli. Most már nevetnie kellett egy kicsit. Úgy tett, mintha nem venné észre, de időnként összetalálkozott a tekintetük. Aztán a fiú újra visszajött a helyére, akkorra már a lánynak megint kint voltak a lábai a szandálból. Észre sem vette, mikor húzta ki. Mindketten a bűnös szandálokra pillantottak aztán: r* m ic — Hagyja, kérem! — mondta a fiú. Ekkor valahogy megtört a jég, megszűnt a kezdeti merevség, ami köztük volt, egymásra mosolyodtak. — Messzire utazik? — kérdezte a fiatalember. Marianna megmondta az alföldi kisváros nevét. — Hiszen akkor csak egy megállóval előbb szállók le! — örvendezett a másik. Este megy visszafelé a vonat. Nem azzal jön? A lány úgy gondolta, napokig marad a rokonoknál. Most mégis tűnődött kicsit, és azt mondta: — Nem tudom. Lehet. — Jó lenne! Olyan őszintén hangzott, hogy Mariannák megint mosolyognia kellett. — Különben engedje meg... Gyuri vagyok. Fehér György — állt fel a fiatalember. A lány a kezét nyújtotta neki ültében. — Kovács Marianna. Ennek a fiúnak nem is volt más poggyásza, csak az az újság. Ezzel szállt le, miután elbúcsúzott, remélve, hogy estefelé találkoznak újra a visszafelé menő vonaton. Mariann nem bíztatta, de kicsit gondolkodóba esett. És milyen az élet! A rokon családnál az elmúlt éjszaka történt haláleset. Bármennyire is megpróbáltak vendégszeretőén viselkedni Marianna!, látszott, hogy Ff— Napkelet • A KM hétvégi melléklete Család
