Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)

1996-08-31 / 203. szám

Harasztosi Pál illusztrációja

Izgatja a középkor. Elvállalta a fellegvár feltárási munkáinak összefoglalását. Meg is kapta erre pályázati úton egy központi kutatási alapból a szükséges pénz egytize- dét. Akit egyszer elkap a nagy utazás, a történelem levegője, a zugok, a járószintek huzata, az olyanná válik, mint a megrögzött kártyás: folyton a következő lapot várja... Különben szereti Nyíregyházát, Sza- bolcsot is, de érdeklődési köre, s egyben munkája, ambíciója már ott marasztalja. Az eltelt évek alatt megismerte nem csak a környezetet, a szellemet, hanem kemény munkával kivívott valamiféle rangot a szakmai értékrendben. Miért kezdené 36 éves fejjel valahol máshol újra elölről az egészet, forgatná fel akár fenekestül az életüket? Míg'sétálgatva beszélgetünk, a fákkal teli kertben gyönyörködöm. Az előző tulajSoíios pénzben kifejezhetetlenül értékes hagyatéka. Mamutfenyő, ismeretlen tu- jafélék, bokrok, az utolsó nyári virágok roskadó terhe.

— Bizony, furcsa szerzet a növény, különösen a fa. Hűséges önmagához. Mert az tudtommal mind a mai napig nem történt meg, hogy a starking almafa, mely évről évre starkingot termett, egyszercsak meggondolván magát jonatánt teremne — lehajol, végigsimítja a leveleket, egy meghajlott virágot kiegyenesít. Mintha azért jött volna el háromszáz kilométerrel távolabbra, hogy megigazítson egy vadóc muskátlit.

Nem tudom hova tenni a Dunát. Úgy értem, hogy tetszik, de nem érzek iránta semmit. Egy lump sirály cikázik át a tájon a nemzetközi szimbólum-folyó tükrére fekete árnyat rajzolva — lemaradt a többiektől. A gyöngyszem Esztergomnál fehér szárnyú lepkék, hajók, indultak útra. Gyönyörű. Dinnyehéj, persze, sehol.

A leglátogatottabb történelmi, kulturális helyszínekre láthatóan a Dunántúl északi részén is több gondot fordítanak. Erre nyilván a millecentenárium is jó apropót szolgáltatott. Nem volt olyan település át- utaztunkban, ahol valami — vélhetően zömében már hagyományos — program ne vonzaná az idegent. Olyan életrevaló kezdeményezéseket tapasztaltam, mint a Művészetek Völgye, ilyen és olyan napok... A Székesfehérvártól délre elterülő Tác például sikeresen kiaknázza a fantasztikus gor- siumi-herculiai régészeti parkot. Gyönyörűen rendbe hozták az egykor virágzó római város romjait.

Téved, aki azt hiszi, nincs szebb a Loire menti francia kastélyoknál. A nagyvázsonyi szent denevértanyából kifogástalan történelmi emlékké varázsolt Kinizsi PálMagyar Benigna-hajlék méltó az évfordulóhoz. Mint ahogy a helyrehozott hős sümegi vár is az, ahol sok külföldit is vonz a többnapos, piros kaftános, vágtás, lo- bogós, török sípos várjáték. Romantika az atomkorban.

Találtunk, persze, betört ablakú, elhanyagolt kastélyokat, évek óta nem látogatható, sőt omlásveszélyes várakat. Pápa egyik nevezetességének kapuján például a következő jellemző mondat állt egy papíroson: A kastély meghatározhatatlan (!) ideig zárva.

A méltóságteljes pannonhalmi apátság kiöltözködött az ezeréves szülinapra. A Bakony felől a Duna irányába elinduló táj felé magasodó impozáns épületegyüttes nyugatnak néz...

Ahogy mi megmártózván a nyári szabadság örömeiben, sajnálkozva elindultunk ellenkező irányba, hazafelé. Sajnálkozva? Á, ez nem igaz. Már vágytunk haza, erre a fűzfazizegős vidékre, mely egyszerre tud okos, hitvány, jó és gonosz, tréfás és félelmetes, angyali és ördögi lenni. Mert a szülőhely szeretete tiszai örvény, mely húz- za-vonja azt is, aki már régen elszakadt. Elmehetsz a világ végire, ez a szerelem hű kutya. Csöndes ugyan, de mindig ott űl a küszöbön.

Nagy Tamás illusztrációja

most kisebb bajuk is nagyobb annál, mint ővele törődjenek.

Amikor leszállt a vonatról, már hétágra sütött a nap, a tüdőgyulladás utáni legyengült állapotában alig tudott elkóvályogni hozzájuk. Akkor elmondták, mi történt, hol egyiknek jött ki a könnye, hol a másiknak. Mariann pedig nem érezte jól magát. Mindenkinek részvétet kívánt, és mindenki úgy megváltozott, amióta gyerekkorában látta őket. Körülbelül ők is így lehettek vele.

Kínálgatták, de enni nem tudott. Marasztalták, de arra hivatkozott, másnap dolgoznia kell. Úgyhogy végül is visszaindult az esti vonattal. Fülledt nyári idő volt, ráadásul nem talált magának egy kicsit kényelmesebb helyet. Tele volt a fülke, ahová felszállt, beékelődött idegen emberek közé, és úgy érezte, nem kap levegőt. Kezdett attól félni, hogy elájul. Végül is nemhogy kellemes, hanem kimerítő volt számára ez a nap. Csak ült és szenvedett. Kiverte a verejték a homlokát.

S akkor egyszer csak megjelent Gyuri.

— Szia! — mondta, pedig reggel még

magázódtak. — Már végigjártam az egész szerelvényt, kerestelek.

— Szia! — lehelte Mariann elgyötörtén, és kikecmergett a helyéről.

— Gyere! — hívta a fiú. Tudok egy jobb szakaszt, alig vannak!

S valóban, sokkal kellemesebb volt az a hely, ahová vezette. Leültek, Gyuri a lányra nézett, és azt kérdezte:

— Ettél te máma rendesen?

— Hát nem nagyon — sóhajtotta Mariann. — Meg tudod, nem régen volt tüdő- gyulladásom, és igen gyenge vagyok. Magyarán szólva rosszul vagyok... Meg ez a meleg.

— Van meggyes rétes — kezdett a fiú kipakolni egy táskából. — Meg töltött hús friss kenyérrel. Egyél, légy szíves!

És a lány, a nehéz nap után, nem kérette magát. Evett ebből is, abból is. Gyuri atyai tekintettel nézte.

— Egyedül élsz? — kérdezte.

— Igen — felelte Marianna, és közben majdnem cigányútra ment a rétes.

— Én is — mondta a fiú. — van lakásod?

Mariann evett, és újra nehezen válaszolt.

— Nincs. Albérletben lakom.

— Én is — mondta Gyuri. — Mariann, holnap találkozhatunk?

— Mikor és hol? — nyeldekelt a lány.

— Van a Park vendéglő. Ismered. Este hatkor ott, és meghívlak vacsorára. Ha benne vagy.

— Úgy látszik a gyomromon keresztül akarsz meghódítani. Ezt inkább a nők szokták csinálni — nevetett a lány.

— Lehet — mondta a fiú —, valahogy el kell kezdeni.

Később, évek múltán, amikor már volt egy kedves közös lakásuk, gyerekeik, néha felemlegették azt a nyári napot és a vonatot, amelyiken összehozta őket a sors.

, r* m ic

MÚZSA

Csoóri Sándor verse

Kiböjtölöm

megtisztulásodat

Szomorú bűnödet csak én ismerem igazán és én bocsáthatom meg, ki a halállal is háltam már együtt.

Július van: szól a tüzes dob kertünk mögött s mindenki téged akar látni: hogyan vergődsz a porban.

Még a vadrózsa bokraiból is kárörvendő szemek figyelnek.

Teli a Sashegy oldala velük.

Nézik sejtelmes jobbkezedet: ott van-e a mocsár békanyálas kesztyűje rajta? a lemoshatatlan bélyeg ott van-e kézfejeden f

Én béna vagyok.

Pejemnél zöld kökényóra tiktakkol időtlenül.

De te mutasd csak magad,

mutasd szégyened tengerszemét,

a beléje fojtott

eszelős angyallal,

aki túszul ejtett

s vitt volna magával

kárhozatba.

Magas hegytető izzik a délelőttben: mészfebér Isten arca.

Nem akarok mást nézni, amíg te talpra nem állsz, csak ezt a fény-fennsíkot.

Vakítson hét hétig a kő, vakítson hetvenhétig: kiböjtölöm lassú megtisztulásodat

az időben, szerelemmel, vagy szerelemtelenül, én, aki

sokat szenvedtem mások bűnétől folyton és sokat a magamétól.

Kezemen füvek, levelek zöld vére szárad, mintha Krisztusé, és tompa szívütéseimet egy erdő hallgatja hátad mögött.

(Csoóri Sándor a XX. századi magyar líra reprezentáns képviselője. Az 1930-ban, Zámolyban született poéta első — Felröppen a madár — című verskötete 1954-ben jelent meg. Szemelvényünket A világ emlékművei című — 1989-ben publikált —, mindmáig talán legigényesebb, legmélyebb gondolatokat, üzeneteket hordozó könyvéből választottuk.)