Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-24 / 197. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete Csendélet kávédarálóval Ideológus y alkovits Zoltán festőművész kiállítása a Nyírbátori Alkotóházban a nyár egyik jeles kulturális eseménye volt. Az eredetileg debreceni művész — képzőművészeti főiskolai tanulmányok után — 1968 óta szerepel különféle csoportos, megyei és országos kiállításokon. Az ország tizenegy városában volt már egyéni kiállítása, köztük Debrecenben és Budapesten több is. Tanyai, falusi, városi általános iskolákban, középiskolákban és a műszaki főiskolán tanított, ezután került a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola rajz tanszékére. A művészeti — vizuális — esztétikai nevelést hivatásnak tekinti, csakúgy, mint a képzőművészeti szakkörök vezetését. Temetőcsősz Választó Elek Emil reprodukciói TÁRLAT Valkovits Zoltán festményei A képzelet szalagjai Csalódástól kíváncsiságig: sorok egy rendhagyó ásatási naplóból mmmmmmsmm js »»g m m gags m ags -v r ■. Antal Attila A földutat vigyázó akácokat még forró szél paskolja, de a zöld kukoricaszárak messzire vetik már árnyékukat körülöttünk. Tízen, tizenketten ücsörgünk diákok, alkalmi segédmunkások a tágas határ egyetlen dombján, lábunk egy ötször húsz méteres szelvénybe lóg. Pihenünk. Augusztus közepe van, az ásatás utolsó napja. Az elmúlt héten kibontott sírok lerajzolása, lefényképezése megtörtént, most a csontvázak felszedése és becsomagolása következik. A múzeum mikrobusza egy órán belül itt lesz értük s értünk. Ha addig végezni akarunk, pár perc múlva teljes gőzzel neki kell látnunk a munkának. Nézem a hanyatt fekvő vázak sorát. Álluk leesve, félrebillent koponyájuk tele földdel. Szelídek, kiszolgáltatottak. Ezerévesek. A honfoglalást követő évszázad látta őket utoljára erek-, inak-, izom összefogta emberi lényekként, elevenen. Színük sárgás, mint a felásott földé, a kukorica címeréé, a perzselt fűcsomóké. Csöppet sem félelmetesek — igaz, láttam jó néhány feltárt temetőt az elmúlt nyarakon. 99 A sírok egymás után kerültek elő, bontásuk sziszifuszi türelmet igényelt, j j Sok évvel ezelőtt, zöldfülű kamaszként kezdtem dolgozni az ásatásokon. Tele voltam izgatott várakozással és romantikus elképzelésekkel. Úgy hittem, ha rábukkanunk egy sírra, a munka megáll, áhitato- san körbevesszük ősünk földi maradványait, s míg régész irányítónk lehántja róla — s a mellette heverő kincsekről — a maradék földet, azonmód előadást is rögtönöz az életéről s a korról, melyben élt; aztán elszéledünk, de lapátolás közben is az elhangzottakat emlegetjük, s a régi időkön töprengünk. Ehhez képest a valóságban minden sokkal prózaibb volt. Reggelenként még virgoncán huzakodtunk neki a munkának, majd ahogy beállt a hőség, izzadságtól lucs- kosan csikorgattunk ásónkat a betonkeménységű agyagban. A sírok egymás után kerültek elő, bontásuk sziszifuszi türelmet igényelt, s a legtöbbjükben néhány hajkarikán és felismerhetetlenné korrodálódott fémtöredéken kívül nem volt semmi. Mint kiderült: azért, mert az Árpád-kor középső időszakából származtak, amikor is a temetkezési szokások egészen mások voltak már, mint a pogány időszakban. 99 Egyszerre volt felemelő és természetes, nagyszerű és nyersen mindennapi. Csalódásomat követően átestem a ló másik oldalára. Alig telt el pár hét, s az ásatásban már csupán pénzkereseti lehetőséget láttam. Munkatársaimmal összebarátkoztam, s a hosszú „műszak” alatt végig azon törtük a fejünket, mit csinálunk majd a szabad időnkben. Szédítettük a lányokat, bandáztunk, amikor csak tehettük. Aztán ezen a perióduson is túljutottam, újra kileveleztek bennem a képzelődés bokrai, de már a korábbi tapasztalatok árnyékában. Nem vártam tudományos ismeretterjesztést az ásatásvezetőtől, láttam, van épp elég baja a munkaszervezéssel, irányításával, s a folyamatos adminisztrációval. (Megjegyzéseiből, kérdéseinkre adott válaszaiból így is sokat tanultunk.) Társaimmal sem álltunk meg minden lelet fölött vizsgálódni és elmélkedni. De ha különösen tündöklő volt a reggel, vagy pirosas fényt vetett a lebukó nap, nem egyszer megpróbáltam rekonstruálni magamban a táj, s a benne nyugvó csontvázak hajdanvolt arcát. A szelvény sarkában elemes magnó szól alig hallhatóan. A zene kellemesen belesimul a nyár végi késő délutánba. Talán ez az oka, hogy beindul bennem is a képzeletszalag, s pörögni kezd újra, mint annyiszor, megállíthatatlanul. Képeket, képsorokat látok azokból az időkből, amikor e temető lakói (vagy apáik) először tűntek fel megtelepedési szándékkal ezen a vidéken. Verőfényes, tocsogós réten lovasok iram- lanak át, a lovak által felvert víz minden cseppje gyémántosan sziporkázik, aztán este van, sok-sok tűz ég egy széles völgyben, sátrak mindenfelé, ideiglenes karámban állatok zsúfolódnak, nők, gyerekek zsivaját verik vissza a közeli hegyek, s a hűvösködő levegőben sülő zsír és hús illata terjeng. Hajnali kép jön. Párás, ártéri erdőben vezeti a lovát gyalogosan néhány fegyveres férfi. A fák közül egy messzebb homályló építményre látni — sáncok, tetejükön kihegyezett cölöpök sora. E földvárnak tűnő erősséget kémleli a maroknyi csapat figyelmesen... Milyen is volt a törzsek megjelenése, megtelepedése e Tisza melléki tájakon? nem ünnepélyes bevonulás, az biztos, de nem is vert hadak betántorgása. Átgondolt, jól szervezett, évekig tartó lépéssorozatnak vélem, mely egyszerre volt felemelő és természetes, nagyszerű és nyersen mindennapi. Az első években, évtizedekben csupán térben történhetett meg a honfoglalás. A lelkekben a táj otthonná alakulása sokkal lassúbb folyamat lehetett. A kalandozások tapogató-felderítő csápjai által nyert információk egyértelművé tették a tizedik század során a törzsszövetség számára, hogy ha akarnának se léphetnének tovább, a Kárpát-medencei szállásterület nagyjából véglegesnek tekinthető. A különböző európai uralkodók szövetségében hadakozó lovasok rendre ide tértek Lélekközelségre gondolok, melynek az ezer és egynéhány év sem akadálya. ^ haza, a keleti pusztákról származó regék — elbeszéléseik nyomán — kiegészültek az új hazától nyugatra, délnyugatra megesett kalandok hősi történeteivel; elődeinkben lassan kialakult a kelet és nyugat közötti- ség tudata, mely azóta is sajátunk. BALIA LÁSZLÓ: A marsall modellje — Hallja, fizethetne egy féldecit. Talán már ötven éve is van, hogy ismerjük egymást. (Ugyan, mit molesztál ez a toprongyos alak? Hiába bújik el az ember ilyen eldugott helyre, itt sincs békessége.) — Jó ember, én magát sohasem láttam. — Dehogynem. Én vagyok Sztálin. — Ki az ördög? — Hát Sztálin. — Tudja mit? Bolondítsa az öregapját! — Dehogy is bolondítom! Hisz épp maga volt, aki akkor kijött értem a strandra. (Hű, de régen történt! Ezerkilencszáz- negyvenhat... Évvégi vizsgamunkák: egy epizód Sztálin elvtárs életéből. Már híre járt, hogy Kijevben nem nézik jó szemmel az intézetünket. Minek Kárpátaljára képzőművészeti főiskola? Be akarták zárni. Azután meg is tették, de először még a tanáraink bíztak benne, hogy másképp lesz. Jó pontokat akartak szerezni. Ezzel a kompozícióval is.) — Nahát! Kivel nem találkozik az ember?! — Én látom néha a művész urat, de sohasem mertem megszólítani. — Üljön le, no...! Hát most mi van magával? — Mi volna? Látja: öreg vagyok, rongyos vagyok, kivert kutya... — És azóta mit csinált? — Elmondom azt is. De a féldeci? Á, á, köszönöm, így egészen más. Látja: azok voltak a szép idők! Bár úgy vettem észre, maguk nem nagyon örültek neki, hogy az öreget kellett mázolni. (Nem is. Kínlódtunk. A mellékalakokkal könnyebb dolgunk volt. Beállítottuk a modellt, megcsináltuk. De arra a szentségtörésre a vezető tanár nem vállalkozott, hogy a Vezér képében is ott feszítsen valaki az emelvényen. Hanem a Legfőbbel így nem és nem boldogultunk, pedig ezzel nem lehetett ám leégni! Végül a prof ráállt: „Menjenek, fiúk, keressenek valakit, aki hasonlít rá. Illetve: Rá!) — Hogy nem örültünk? El tudtunk volna képzelni nagyobb élvezetet is! — Látja: nekem pedig tetszett a dolog. És jól jött, hogy maga elhívott. Nem volt még szezon. Kevesen vágatták a fájukat. Aznap nem is kerestem volna semmit. Ez meg: szép munka, könnyű munka... És örültem, hogy egyszerre ilyen fontos ember lett belőlem. (Meghiszem azt! Csak úgy ragyogott az arca! Bár először zavarban volt, de hamar megszokta, hogy minden szem rászegező- dik. Mikor tíz perc pihenőt kapott, lelépett a dobogóról, járt a festőállványok közt, nézegette a vásznon saját magát csillogó egyenruhában, érmekkel, csillagokkal ékesítve. Ettől jócskán meghatódott, s most már a dobogón öntudatosabban viselkedett: volt valami méltóság abban, ahogy a helyzetét változtatta, amint kívánságunk szerint hol a jobb, hol a bal lábára tette a testsúlyát. Szinte érezni lehetett a tekintetéből is, hogy a gondolatai most átformálják egész valóját, lefoszlik róla vásott öltözéke, s bár a testére képzelt, élesre vasalt tábornagyi egyenruhát először kissé kényelmetlennek találja, de azután annál jobb érzés ott parádézni benne. Mikor meg a tanárunk azt mondta: „Mára elég lesz. Maga elmehet. Jöjjön holnap nyolcra!” — mintha egy kis megütközés látszott volna a modell arcán. Mi az? Per „maga” és per „jöjjön”? Méltó ez az ő rangjához?) — És látja, mégis megbántam, hogy ültem maguknak. — Pedig mi elég jól fizettünk a modelleknek. — Nem is az. De a végén ebből lett minden bajom. — Hogyhogy? Kinevették érte? — A, sokkal rosszabb. Nehéz azt elmondani. Mert hát... ma sem tudom, hogy mi lelt akkor. Belém bújt az ördög. Mikor eljöttem maguktól, mintha egészen más ember lettem volna... (Képzelem: magában hadseregeket vezényelt, politikusok légiójának osztogatott parancsot, embermilliók fölött uralkodott, életükről és halálukról határozva...) — Szóval, valahogy nem mehettem haza, abba a rongy disznóól-lakásba, a koszos kölykök közé. Én, Sztálin... Hát érti, nem? A kocsmában jobb helyen voltam. Addig ittam, míg tartott a maguk pénze, a végén még jobban belegabalyodtam az egészbe. És fillér nélkül kellett az asszony elé állni. Tudja, hogy mennyire meg lehet ilyenkor alázni az embert? El bírja képzelni? (Nagyon is. Ismerem az ilyen pipogya alakokat. Csak áll ott, pislog, nagyokat nyel, közben zúdul rá a felesége szájából a szenny és a mocsok. Hogy te ilyen-olyan, egy falat kenyér sincs a házban, téged várA I* \/ \S
