Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-24 / 197. szám
Ásatáson Balázs Attila archív felvétele Megpróbálom az egykori borotvált fejű férfiak szemével nézni a vidéket. Olvasáshoz, zárt terekhez szokott szemem a nyár folyamán alkalmazkodott valamelyest a táj fény- és térviszonyaihoz, mégsem sikerül az akácok, kukoricatáblák nélkülinek elképzelt tágas határt úgy átpillantanom, ahogy ők tehették: azonosítva a messzi magasban csapkodó ölyvet, rögzítve a mezei állatok, füvek, fák moccanásait — tucatnyi jelből olvasva egyetlen pillanat alatt. Ha tekintetem nem is olyan éber, mint egykor az övék lehetett, mégis úgy érzem: itt, a szabad ég alatt vagyok a legközelebb hozzájuk. Lélekközelségre gondolok persze, melynek az ezer és egynéhány év sem akadálya. Hiszen szeretem ezt a munkát, e furcsa kalandot a nagy határ közepén, s úgy gondolom, a nyílt, korlátlan térségek levegője éltette őket is. Irodalmunkban Balassi Bálint — kései rokonuk — fejezte ki talán legszemléletesebben e kerek ég alatt tündöklő élet mámorát, katonatársairól írta, de a honfoglalók is eszembe jutnak, míg idézem magamban: „Az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló pa- lotájok, / Az utaknak lese, kemény harcok helye tanuló oskolájok...” A pihenőidő lejárt, társaim közül néhá- nyan már hozzák is a közeli erdősávban lévő tanyahelyünkről a csomagolópapírt, madzagot. Beugróm a szelvénybe, átveszem tőlük a leadogatott tekercseket, s mire egy tisztább helyet találok, ahová elhelyezhetem őket, már mindenki lent van, s buzgón hajladozik a vázak fölött. Magam is fogok egy simítókést, s nekitérdelek az egyik sírnak. A szerszám váslápjávál kaparom, feszítem ki óvatosan a csontokat á földből, majd nagyjából megtisztogatom s egy papírlapon rendezett halomba rakom őket. Ä hajtogatás, kötözés után filctollal ráírom a csomagra a sír számát, a temető nevét és a dátumát. Befejező műveletként fellazítom azt a földterületet, ahol eddig a csontváz feküdt. Sokszor előfordult már, hogy ebben az űtolsó munkafázisban bukkantunk valamilyen értékes leletre (legtöbbször pénzre), amely évszázadok alatt bemosódott a csontok alá. Ezúttal azonban hiába kutatok, nem találok semmit. A nagy papírzörgésben, sürgésben-forgásban észre se vesszük, hogy a mikrobusz megérkezett. Az utolsó sírok felszedése még tart, amikor elkezdődik a csomagok s a szerszámok berakodása a járműbe. Hamarosan minden munkánkkal készen vagyunk. Szedelőzködni kezdtünk, készülünk az útra. Már jár a motor, amikor utoljára nézek szét a tájon. A felmetszett hasú domb rőten izzik a búcsúzó nap fényében, a kukoricáson nyugtalan suhogás hullámzik végig. Elmúlt a hőség — jut eszembe. Meg az ásatás is, sajnos, a nyárral együtt — teszem hozzá, s megindulok a zsúfolt mikrobusz felé. Nagy Tamás illusztrációi tunk, hogy valami kis vacsorát... Ő meg aznap amúgy befelé sírva fekszik le aludni. No, mintha ő tehetne az egészről! Nem szívesen hasgatta-fűrészelte volna azokat az istenverte hasábokat hajnaltól késő estig? Nem jött senki, hát nem jött... Szóval: valahogy így szokott ez lezajlani.) — Biztosan adott magának hideget-me- leget akkor is. — Csak megpróbálta. Mert ahogy kinyitotta a száját, már repült is a pofon. Azt hitte, álmodik. Azelőtt féltem tőle, mint a tűztök — Hanem az hogy lehet, hogy azóta sohasem láttam magát? — Hogyne látott volna. Látott, csak hát... nyolc évre elkerültem innen, és mikor visszajöttem, már nem ismert meg. — És az alatt a nyolc év alatt hol volt? — Nem a legjobb helyen. Lakat alatt. Mondtam már, hogy akkor az a sztalinozás elvette az eszemet. Emlékszik: egy hétig jártam magukhoz, s azalatt mintha kicseréltek volna, az agyamra ment a dolog. Ittam és verekedtem. Egyszer a kocsmában (jó részeg voltam!) egy ilyen össze- marakodás közben üvöltözni kezdtem, hogy én vagyok Sztálin és mindnyájukat agyonlövetem. Kijöttek ahhoz a cirkuszhoz a milicisták is. Hallották, miket beszélek, hát átpasszoltak a kékparolisoknak. No, adtak azok nekem Sztálint! És még mi mindent a nyakamba varrtak azon a sok butaságon kívül, amit a kocsmában össze- zagyváltam. így kerültem Vorkutába. Mióta meg hazajöttem, hát csak úgy tengek- lengek a világban. Az asszony közben összeállt mással, engem nem fogadott visz- sza. Ágyrajáró lettem. Favágó meg kinek kell már? Hol utcaseprő voltam, hol éjjeliőr. És mióta megöregedtem, van egy kis nyugdíjam. Tudja: élni kevés, meghalni sok... Hanem maga, látom, fekete Volgán szaladgál, biztosan jól megy a sora. (No, erre akart kilyukadni. Most pénzt fog kérni, legjobb, ha erre nem felelek.) — Azért ne ijedjen meg! Mert látom az arcán, hogy megijedt. Nem akarok én magától semmit. Mondjon már valamit, no! — Ami azt illeti, nincs okom panaszra. — És mégis: hogy vitte föl Isten ennyire a dolgát? Mert hallottam ám én magáról egyet-mást. Emeletes sarokház meg ilyesmi. (Kezd kellemetlen lenni ez az ember. Mi ez? Elszámoltatás?) — Nem hiszem, hogy érdekelné a pályám. — Persze. Nem akar beszélni. Egy ilyen senki előtt. Derogál. — No, jó, figyeljen! Azzal a képpel, amit akkor festettem... — ...rólam... — Hát... igen. Magáról. Szóval azzal a képpel nagy sikerem volt. „A győztes hadvezér”* ezt a címet kapta. Még kiállításra is elvitték. Nem főiskolaira. A nagy városira. Akkor azután divatba jöttem. És hát, mint mondani szokás, azóta is kegyes hozzám a sors. — És amikor az öreget lekakálták, akkor nem mondtak magának csúnyákat? — Tudtam én akkor is, hogy mit kell csinálni. — Ez érdekes, látja, maga akkor lefestette az öreget, én meg tartottam hozzá a pofámat. Maga nagymenő lett, a bőre alatt is pénz van... — Azért nem egészen annyira... — Mondom: a bőre alatt is pénz van, de: nézzen meg engem! rongyos éhenkórász, tekergő! Pedig az én fizimiskám volt rajta azon a híres képen. Nem járt volna nekem is valami az élettől? Hogy van ez? Mondja csak! — Nézze, folytatódhatott volna a maga karrierje is. Arról már igazán nem én tehetek, hogy sem Hruscsovra, sem Brezs- nyevre nem hasonlított! MÚZSA Kosztolányi Dezső: Kedves Te meghalsz kedves s nem tudod, ki voltál, álarcodat magadra szorítod s nem tudja senki, hogy voltál titok, hogy voltál nékem ismeretlen oltár. Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva, élő titok egy még nagyobb titokba. Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz, napos, ártatlan, fáradt, graciőz, kis fákkal és kis bárányfellegekkel és végtelen és bús, akár a tenger és megkuszálja hullámos hajad, szemed alá rak szarkalábakat. S egy délután, ha ülsz az ablakodnál, ijedve kérded: micsoda zenél? És este búgni, bőgni fog a kályha és künn az utcán fújni fog a szél. Te sírva szólítod a Véghetetlent s felelni fog a föld és a göröngy. Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy. Juhász Gyula: Anna Én öreg bánataimról beszéltem, A szobában az alkony vert tanyát. Ő ott hordozta csodamély szemében A fáradt Mának minden bánatát. Klavírok sírnak néha úgy a csöndben, Muskátlis, rácsos ablakok mögött, Mint az én árva panaszom, amelybe Most szerelem és részvét költözött. Es ekkor Anna szemeit lecsukta Es ekkor szép lett minden, ami fáj S finom, fehér lett a sors durva ujja S mint várvavárt és derűs déli táj: Az üdvösség tűnt föl az esti csendben, De én partjára lépni elfeledtem! József Attila: Mikor az uccán átment a kedves Mikor az uccán átment a kedves, galambok ültek a verebekhez. Mikor gyöngyéden járdára lépett, édes bokája derengve fénylett. Mikor a válla picikét rándult, egy kis fiúcska utána bámult. Lebegve lépett — már gyúlt a villany s kedvükre nézték, csodálták vígan. És ránevettek, senki se bánta, hogy ő a szívem gyökere-ága. Akit ringattam vigyázva, ölben, óh, hogy aggódtam — elveszik tőlem! De hegyes kedvük szivemre rászállt, letörte ott az irigy virágszált. Es ment a kedves, szépen, derűsen, karcsú szél hajlott utána hűsen! 1996. AUGUSZTUS 24„ SZOMBAT
