Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-24 / 197. szám
1996. AUGUSZTUS 24., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Alkotóház Aranyosapátiban — varázslatos nyugalommal E gy öreg ház áll két templom szomszédságában, egy kis faluban. Még áll. Bár a falak külső állapotát tekintve olyan az épület, mintha indulni készülne valahová. Az udvart szomorúfűzfák árnyékolják, s bent az ódon falakon a hiányosságokat, repedéseket festmények takarják. Mindenhol festmény. Rengeteg festmény és plasztika. Óriási eszmei és anyagi érték! Ez a ház alkotóház, Aranyosapátiban. Tiszai Nagy Menyhért kisgéresi, Szlovákiában élő református lelkész, költő és festőművész nyitotta meg 1992. június 24-én egy ún. alkotóműhelyt azon festők számára, akik vállalják ezt a szép gondolatot, talán hitvallást, hogy Kárpátalja, Eszaknyu- gat-Erdély, Délkelet-Szlovákia és Északke- let-Magyarország tájai, lakói, tekintet nélkül nyelvre, vallásra egy közös sorsot, múltat, mentalitást hordoznak, s e szép teherben van annyi érték, amely forrása lehet egy sajátos, érzelemgazdag festészetnek, művészetnek. Hogy hogyan került ő ide? 1983 szeptemberében meghívást kapott Vajára, a Vay Ádám Múzeumba az akkori igazgatótól: Varga Béla régésztől. Majd T. Nagy Menyhért egyre gyakrabban járt Vajára, ahol azt tervezgették, hogy egy alkotóház-láncolatot hoznak létre. Pálfi András, Aranyosapáti polgármestere adott helyet ennek a kezdeményezésnek falujában. így nyitotta meg kapuit az alkotóház, mely menedékhely mindazok számára, akiknek nem a pénz a mindenük, hanem valami, ami azon túl van, talán az a lélek, amit megérintett az örökkévalóságnak, az Istennek a lelke. — Ezek Tiszai Nagy Menyhért szavai. — E régió szép arcát, ih- letői mivoltát szeretnénk visszaadni önmagának azon a legősibb érzékszerven keresztül, amit a szemnek, a lélek tükrének nevezünk. A kép pedig a lélek üzenete a látásnak. A kép a szem beszéde. El- sődlegesebb, egyetemesebb a nyelvnél. S ide a semmiből a nincsbe érkeznek egész évben határon belüli és határon túli magyar művészek, és festenek. Csodálatos alkotások születnek beregi tájakról, a Tiszáról, templomokról, tornyokról, a falusi életről, roskadozó paraszti házakról, s az itt élő emberekről... Az alkotóház tagja e megyéből Török Levente, erdélyi származású festőművész, aki rajztanár Ti- szakerecsenyben és Bara- csi Molnár Ibolya festőművész, aki Nyíregyházán él. Az alkotóház baráti körének díszelnökségét Göncz Árpád vállalta 1995 márciusában, aki jelen volt a vajai múzeumban megrendezett kiállításuk megnyitóján 1990 tavaszán. Az alkotóháznak van egy alapítványa, az Interkarpat Region Árt. Az alapítványtevő: Klibanecz Alekszander, lembergi származású geofizikai mérnök. O látva e közösség nyomorgásait, mely elsőként létezik e régióban tekintet nélkül nyelvre és országhatárra, úgy gondolta, kapjanak valamiféle támogatást attól a világtól, amelyik olyan sokat prédikál és konfe- renciázik ráérős nyugalommal a jövendő boldog Európájáról és a világról. Az elgondolás szép, de az alapítvány kasszája üres. Említésre méltó még a Kárpáti Almanach, az alkotóház időszakos művészeti kiadványa. Hogy mi lesz a sorsa? Lesz-e pénz a harmadik számára? Még nem tudni. És mi lesz az alkotóház sorsa? Szeretnénk, ha ennek a háznak a falai nyáron nem áporodott szagot, hanem festékillatot árasztanának, kilincsei fényesek lennének attól, hogy egyTiszai Nagy Menyhért alkotásai másnak adják a vendégek, és télen se hűlne ki a víz a csövekben... Szeretnénk, ha ez a szép szellem, mely bekéredzkedett, mint egy szülőszobába, hogy világra hozza magzatát, nem szégyenülne meg hitében és reményében. — írta Tiszai Nagy Menyhért egyik segélykérő levelében. Van hely ahonnan válasz sem érkezett, nemhogy biztató szó. Az alkotóház súlyos anyagi nehézségekkel küzd. A községtől már nem kapnak támogatást. Nincs miből fizetni a számlákat, nem tudni lesz-e pénz téli tüzelőre, s a művészmunkához szükséges alapanyagokra. És T. Nagy Menyhért már senkitől semmit nem kér. Időnként sikerül eladnia áron alul egy-egy képét, s abból fedezi költségeiket. Ebben az alkotóházban töltöttem két napot. T. Nagy Menyhért énekelt népdalokat, virágénekeket, zsoltárokat, s közben gitárral önmagát kísérte. Az énekszóval teli mély, sötét falusi estét csak kutyaugatás és harangzúgás törte meg. Minden valami varázslatos nyugalmat, békét, sze- retetet árasztott. Mert olyan hely ez, ahol az idő lelassul, a lélek lecsöndesül, olyan hely ez, ahol a művész alkotni kényszerül. S. Dalnoki Erzsébet A kép a lélek üzenete a km vendége A légi utak vándora M. Magyar László „A repülő megtanított az egyenes útra. Alighogy fölszállunk, búcsút veszünk az utaktól, melyek a kutak, istállók felé visznek, s várostól városig kígyóznak. Szabadok vagyunk...” Saint-Exupéry A közismert francia író által megfogalmazott légi szabadságot jól ismeri Bakó István vezérőrnagy, a Magyar Honvédség Repülő és Légvédelmi Főcsoportfőnöke, ugyanis eddig összesen közel 5 ezer órát repült a különböző repülőgép- típusokon. Igaz, borbányai kisfiúként még álmában sem gondolt repülésre, a sors kiszámíthatatlanságának, illetve a szegénységnek köszönheti azonban, hogy egy életre szóló szoros kapcsolatot köthetett a repüléssel. Az akkor még önálló Borbányán született 1941-ben Bakó István. Az általános iskolát is szülőfalujában fejezte be, ám mivel özvegy édesanyja egyedül nevelte az öt gyermeket, a továbbtanulás kérdése bizonytalanná vált. Az osztály- főnöke azt ajánlotta, válassza a papi vagy a katonai pályát, hiszen e két foglalkozásnak az oktatási költségeit az állam fedezte. Végül a katonai hivatást választotta, s így került fel Budapestre a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolába, abban az időben ugyanis ez volt az egyetlen ilyen jellegű intézmény az országban. A középiskolai évek alatt ismerkedett meg a repüléssel. Ejtőernyőzéssel kezdte 16 évesen, egy év múlva ülhetett motoros repülőre, a középiskola utolsó évében pedig már önálóan is repült. A repüléssel való szoros kötelék meghatározta az érettségi utáni útvonalat: repülőtiszti iskolában tanult tovább a Szovjetunióban, 1962 ben avatták hadnaggyá. Vadászrepülő típusokon szolgált 1984-ig, majd utána katonai szállítógépeket irányíthatott. Elvégezte a Zrínyi Bakó István Miklós Katonai Akadémiát is. 1990-ben a Magyar Honvédség szállítórepülő/ szemlélője, 1992-ben repülőszemlélő helyettese, 1995-ben repülőfőnök lett. — Sokan megfogalmazták már, hogy mi a szép a repülésben. Élszakadni a földtől, illetve ejtőernyőzéskor elszakadni a géptől, leírhatatlan érzés — mondja elmerengve. — A szigorú előírások betartatása mellett is szabadságot jelent a repülés, fantasztikus érzés 700-800 kilométeres sebességgel repülni a felhők felett. Nagy figyelmet, összpontosítást igényel az is, amikor meghatározott időre kell odaérni valamely célponthoz, de mindez sok-sok élmény is egyben. Nyíregyházával a kapcsolata az elmúlt évtizedekben sem szakadt meg. ÉdesanyBalázs Attila felvétele ja még jelenleg is itt él, szállítórepülő-főnök korában pedig jó néhány Nyíregyházán végzett pilótát vettek át a hadseregbe. A nyíregyházi sportrepülés elkötelezett támogatója is. Az itteni repülőklubnak nyújtott nagy segítséget köszönte meg a megyei közgyűlés azzal az Emlékplakettel, amelyet az elmúlt héten csütörtökön vehetett át az ünnepélyes megyei közgyűlésen. — A főcsoportfőnöki tisztséget 1995. december 1. óta töltöm be, ám sajnos az új szolgálati törvény miatt szeptembertől 1-től már nyugdíjas leszek, s akkor ismét a sportrepülők következnek az életemben. Szomorú vagyok a búcsúzás miatt, ugyanis nem érzem magam még nyugdíjasnak. A családban azonban lesz olyan, aki átveszi tőlem a stafétabotot, a fiam ugyanis a szolnoki repülőtiszti főiskola harmadéves hallgatója. A családom egyébként annyira közel került a repüléshez, hogy valamikor régen a leányom is a vadászpilóta hivatást szerette volna választani, ám nagy sajnálatára nem lehetett az, végül a pedagógusi pályát választotta. Jó a kapcsolatom a szolnoki repülőklubbal, s mivel közelebb van Budapesthez, talán természetes, hogy gyakrabban fogok ott repülni, mint Szabolcs megyében. Remélem, mindezek ellenére Nyíregyháza nem fog kitagadni. r H V 1/
