Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-17 / 193. szám
Virágzott egy település Múltunkat idézik a Feszty-körkép monumentális jelenetei A magyarok bejövetele a Turóczi krónikákból Chifcán Ágnes Aki ellátogat az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkba, azt — ha akarja, ha nem — körüllengi a történelem szelleme. Múltunkat idézi itt minden, a Feszty-körkép mesés, monumentális jelenetei, eleink hagyományokból s fantáziákból rekonstruált hajdani életmódja, de van valami, ami kétséget kizáróan maga a valóság: az egykori monostor napvilágra hozott maradványa. Az itt zajló régészeti kutatások három évtizedének ismerője és legjelentősebb szakaszának vezetője dr. Trogmayer Ottó, a szegedi Móra Ferenc Múzeum igazgatója. Ó kalauzolta végig a romok csaknem ezeréves történetét. Még a 60-as években is úgy tartotta a szóbeszéd, hogy Szeged mellett, a mai Baks és Pusztaszer környékén a törökdúlás előtt virágzott egy hosszú település, melynek neve Nagyszörváros. Ezeket a hiedelmeket táplálta Anonymus Gesta Hungaroruma is, amelyben III. Béla király föltételezett jegyzője említést tesz egy bizonyos Szeriről, ahol a magyarok elrendezték az ország szokástörvényét. Más írott források tanulmányozása is arra engedett következtetni, hogy ezen a vidéken jelentős honfoglaláskori események zajlottak le. Nem csoda hát, hogy már a múlt század közepétől ásatások kezdődtek itt, s Göndöcs Benedek gyulai plébános, címzetes pusztaszeri apát kezdeményezésére Römer Flóris, a kor leghíresebb régésze föl is tárt ott egy templomot. Ennek egyik 9 méter hosszú, 7 méter magas fala állt is 1950-ig, amikor is a mögötte cigarettázó kiskatonák vétségén földühödve az alhadnagy egy tankkal le- dönttette az egészet.(l) A Móra Ferenc Múzeum régészei 1970- ben munkához is láttak. Diákok százai tízezer köbméter földet mozgattak meg azon a területen, ahol a korábbi feltárások nyomaira bukkantak. A század végén még magasra emelkedő falaknak csak hűlt helyük maradt. A háromhajós templom alapfalait meglelve azonban mélyebben is folytatták a kutatást a régészek, s kiderült, hogy ez csupán a legfiatalabb építmény; alatta még három típust rejt a föld, összesen nyolc építési periódusból. Az első nagy meglepetés akkor érte a szakembereket, amikor fölfedezték a templom alapjaiba rakott, faragott mintás köveket. Ezek ugyanis nem származhattak máshonnan, mint egy korábban elpusztult másik épületből. Amint egyre mélyebbre hatoltak a régészek a föld rétegeiben, úgy tárult föl előttük a mind régebbi múlt. A legkorábbi építmény egy egyhajós kőtemplom volt, amelyet később toronnyal és sekrestyével bővítettek. Miután ez leégett, ideiglenes faépítménnyel helyettesítették, majd a régi alapokból a templom hajóját meghosszabbították. Ennek pusztulása után emelték a hazánkban mindeddig egyedülálló, Szent Gallen-i típusú templomot. Különös kultúrtörténeti jelentőségű ez a Szent László korabeli építmény. Egész Kelet-Európábán ez az egyedül ilyen típusú templom, hasonlót Közép-Európában találtak, a IX-XII. századból. Kimagasló értéke ennek a leletnek, hogy az alaprajznak szinte minden részlete megegyezik azzal a 820-ban, a Szent-Gallen-i apát kérésére készített tervrajzzal, amelyet ma is egy svájci levéltárban őriznek. A régészek szerint a legrégebbi templomot nem sokkal az ezredforduló után, István uralkodása idején emelhették. Ezt bizonyítja a templom körül feltárt mintegy ezer sír is. Az ásatások során előkerült számos lelet, a XI. századra jellemző varkocs- karikák, ékszerek is igazolni látszanak Anonymus sorait. Miként az a tény is, hogy az itt eltemetettek életükben, a bevándorlók unokáiként szájhagyomány útján valóban továbbadhatták a honfoglalás történéseit. Még ennél is meggyőzőbb bizonyítékokkal szolgált azonban a véletlen arra, hogy őseik valóban letelepedtek Szeren. Á régészek ugyanis rábukkantak itt néhány honfoglaló harcos sírjára is, Ősi hitük szerint őket lovukkal, fegyvereikkel együtt temették el. Még annak a falunak a nyomai is föllelhetők, amelyben földbe mélyített apró házaikban éltek eleink. Emese (László Gyula festménye) a régi pásztorok tudását. S azt is, hogy a dolgok kényszere az idővel nem változik. Hiába vannak komoly technikai eszközök, a juhot ma is éppúgy tenyésztik, mint régen. — Kitágult tehát a régészet köre azzal, hogy a leletekből az emberi viszonyulásokra, s nem csupán a korra következtet? — Az egyes leletekből, a tárgyak viszonylatából a keletkezések egész viszonylatára következtethetünk. Itt van például a honfoglalás kori másvilág hit. E hitet nem a tárgyakból, hanem a sírokból olvassuk ki. Hiszen a temetés készülődés a másvilágra. Azt tapasztaltam, hogy a férfisíroknál a szablyát — amelynek az életében a bal oldalon a helye —, a sírban néha jobbra tették. A tegezt, amit viszont jobb oldalon hordtak, a balra tették. Erre nem figyeltek régen a kutatók. Kivették a szablyát, s meghatározták a korát, s ezzel sokat veszítettünk. A legfontosabbat hagyták figyelmen kívül. Az elhelyezésből kiderült, hogy őseink a másvilágot e világ fordított másának képzelték. — Vallanak a temetők? — Vallanak az életről. Édesapámék falujában, az erdélyi Abásfalván figyeltem meg, hogy a temető a halott falu. Úgy kerültek egymás mellé az emberek, miként az életben. Persze a világvárosi lelketlen temetőkben már semmi sem lelhető fel ebből. — Elhivatottsága hajtja az összefüggések e tág felfedezésére? — A napokban megragadott olvasmányaim közepette egy mondat: „az elhivatott nem cselekszik” (Leo tze). Hogyan értsük ezt? Úgy, hogy nem nyúl bele a természet rendjébe. Nem próbálja átformálni, hanem tudomásul veszi és belesimul. Én igyekeztem belesimulni az élet lüktetésébe. Néha sikerült, néha nem. — Belesimulni a természet rendjébe — a régészhez ez bizonyára közeli, de a művész újat alkot. — Alkotni csak a Teremtő alkot. Mi dolgozunk. Eljárogattam annak idején Zseny- nyén a fák között. Megkíséreltem fává lenni. Megcsodáltam, hogy a fa fákat bocsát ki magából ágként, s nem szakadnak le még a viharban sem. Ez egy másik, de gyönyörű létforma. Ha ilyen szemlélőn éli az ember az életét, az fontos. Érzéseink szerint munkálkodunk, mert kényszerítve vagyunk. A festészet, a régészet, egyaránt kényszer számomra. „Nézd csak! Milyen érdekes!” — mondom magamban, s elkezdek kutatni, festeni. S örülök, ha valamire rájövök. — A kíváncsiság hajtja? — Az is, s rájövök arra, ami régvolt. — Keveseknek adatik meg e felfedezőképesség. — Ez adottság, amit alázattal kell tudomásul venni. Weöres Sándor mondotta: „Nem kell ismernem célomat, mert célom ismer engem.” — E cél kifejező eszköze nyelvünk is? — A nyelv az egyik legfontosabb ismertetőjelünk. Olyan hallatlan érzékenységgel ragadja meg a legfinomabb árnyalatait az életnek — gondolok Tóth Árpádra, Kosztolányi Dezsőre, Juhász Gyulára, Ady Endrére —, hogy megáll az ember szívverése, ha olvassa őket. Számomra a nyelv, a vers olyan, mint egy hatalmas, évmilliók óta a vízben görgetett kavics. — Az eltiport nyelv a költészetben él tovább? — Tovább él másban is. Minden kor érzékeny arra, ha őt támadják. Most a sok idegen szó azért szaporodik el, mert külföldről jön a sok új találmány, s azzal együtt a szava is, mint például a televízió, a rádió. — S hogyan hat e technika az emberre? — Ha bekapcsolom a televíziót, bejön a nagyvilág. De mindig csak azt látjuk, amit éppen közvetítenek. De át és átjár bennünket a sugár. Sokkal súlyosabb támadás ez, mint a környezetszennyezés. — Elkoptatja az embert? — Az érzéseket koptatja el. A lélekmér- gezés ellen nincsen orvosság. A múltat kutatom, s a jövőbe nézek, amikor azt mondom: a szülői házban kell elsősorban a gyermekeket egészségesen nevelni, többek között a szép szó erejével. László Gyulánál a testvérmúzsák adnak egymásnak találkát. Hatalmas életműve nyomán oly egyszerűen sűríti lényét egy mondatba: „Nem történt velem semmi más, minthogy megtörtént bennem az élet”. ^ M \/ 1/ MTI-Press-felvételek Ezeregyszáz Zay László Elindultak szép hazánkba, s éppen itt álltak meg. Őseink, ezeregyszáz esztendővel ezelőtt. Őseink? Á tizenegy századév alatt sokan és sokfelől telepedtek ide, s élnek alkalmasint olyanok is itt, akiknek valaha ősei már korábban idetelepedtek. De vándorútjuk során az ősmagyarok itt álltak és állapodtak meg. Őshazáról őshazára hajtották állataikat, vezették családjukat, kései vitákra adva alkalmat, mikor, honnan hová mentek, jöttek, mikor értek ide, s ez a mikor is vitatott, hogy egyszer jöttek-e vagy kétszer. De itt aztán letelepedtek, vagy megtelepedtek, s innét jártak kalandozni. A budapesti Nemzeti Múzeumban kiállítás mutatja be nemcsak akkori életüket, szokásaikat, sátraikat, használati és dísztárgyaikat, de azt is, hogy innét aztán merre s mennyit kalandoztak. Mert bejárták egész Európát. Végigkalandozták, alighanem alaposan megsarcolták. De sagittis ungarorum libera nos, Domine — imádkozták a szerzetesek, a magyarok nyilaitól ments meg, szabadíts meg minket, Uram! Későbbi századok során — helyesebben szólva a közelmúlt évtizedekben, évszázadokban — sok-sok utódjuk eredt a nyomukba, hogy aztán egyszer-egyszer már csak látogatóba jöjjenek ide, vagy még így sem, netán némelyek éppen azért, hogy visszatelepedjenek, s itt költsék el másutt szerzett, nyugodt öregséget adó nyugdíjukat. Többen vannak-e a mai tehetősek, mint valaha Werbőczi idején az urak, a nemesek, nem tudom, de alighanem elámulna, ha a mára tekinthetne, mennyire helyhez kötöttek mai utódai: mármint a többségük. Átutaznak Magyarországon sokan, ne részletezzük itt és most, hányán, honnan és .hová, gyakran oda-vissza. Jönnek olyanok, akiket szívesen látnak, meg is vendégelnek, mások kevésbé kívánatosak, a környező országok megnehezítik vagy megkönnyítik a határátlépést, de a magyarok legtöbbjének se ideje, se pénze nincs a kalandozásra. Sokan már azt is megfontolják )s egyoldalúan megbeszélik pénztárcájukkal), hogy menjenek-e rokonlátogatóba, vagy sírkoszorúzásra — mondjuk hazai vidéken. Hol szeretnél élni? Térfa volt-e, hogy valaki egyszer azt felelte erre: a múltban? Televízió interjújában Ha- nák Péter történész meg azt vallotta meg, hogy a múlt század végefelé voltak errefelé olyan nyugodt viszonyok, amikor szívesen élt volna. Ezernyolcszázhatvanhét — a kiegyezés — és kilencvenhat a millennium között. Mások másféle hátratekintéseket mondanának, ki előbb élne, ki később, van, aki vitézkötéses zekével, más árva- lányhajas föveggel, csizmával vagy mentével juttatja kifejezésre múltba- vágyódását, hátratekintését, nosztalgiáját, vagy nemzeti, nemzeties, netán nemzetieskedő érzelmeit. Egy ezredév kér életet... Igen: Itt élned... — énekeljük és ezt bizony sokszorosan tudomásul kellene venni mindenkinek. Ha már az ősmagyarok a népvándorlás korában: ezeregyszáz esztendeje itt, éppen itt álltak meg, és éltek új életet, akkor most, itt jobb életet kell teremteni. Mi több: jó életet. így is lehetne mondani: itt (is) Európa legyen. Vagy itt legyen Európa. m «MLk t «J6L* 1996. AUGUSZTUS 17., SZOMBAT
