Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-17 / 193. szám
Szent István életműve Németh Péter A 9. századi keresztény Európa népei döbbenettel vegyesen csodálkoztak rá a magyarok megjelenésére Közép-Európában. Első feltűnésükkor, a 862. évhez ezt a megjegyzést fűzi a krónikaíró: „A királyságot a Frank Birodalom népei körében eddig ismeretlen ellenség pusztítja, akiket magyaroknak neveznek. ” S éppen négy évtized elteltével az új jövevények már a Kárpát-medence egészét birtokukba vették, felszámolva a Pannónia (Dunántúl) feletti frank uralmat, megdöntve a nagymorva fejedelemséget. Az írott források szerzői nem a magyarok Kárpátmedencei megtelepedésére figyeltek fel, nem az itt ért veszteségek felett keseregtek: hanem az a tény érintette őket érzékenyen, hogy az immár szinte feledésbe merült hun invázió, s jó egy évszázada megszűnt avar betörések után ismét egy Keletről jött nép pusztító hadjáratainak vannak kitéve. A kalandozó hadjáratok egyébként jól illeszkedtek abba a képbe, amely a 9-10. század fordulójától egyre erősebben foglalkoztatta az európai keresztényeket: az ezredfordulóra várt „Utolsó ítéletbe”. Széliében elterjedt ugyanis az a vélekedés, hogy a Nagy Sándor által emelt fallal a Kaukázus hegyei közé bezárt Góg és Magóg népe — Isten ostoraként — rontott rá a keresztény világra, mintegy előkészítve az 1000. évre várt végső ítélkezést. Mi késztette őseinket arra, hogy odahagyva az Alduna és a Dnyeper határolta térséget, Kárpátok bércei között telepedjenek meg? Már az utolsó őshazából, Etelközből hol a frankok, hol pedig a morvák oldalán zsákmányért, zsoldért harcoló magyarokról szólnak forrásaink 862- ben 881-ben, 892-ben és 894-ben. Tehát jól ismerhették a Duna-Tisza mellékének földrajzi és politikai viszonyait. Azzal, hogy 895-ben az Árpád-dinasztia és főemberekből álló tanács döntése nyomán a magyarság átkelt a Kárpátok keleti hágóin, a korábbinál sokkal védettebb — természetes határok által közrezárt — új hazába jutottak. Ezzel a népük jövőjét immár 1100 évre meghatározó lépéssel egyrészt megszabadultak fenyegető szomszédaiktól, a besenyőktől, s állatállományuk számára — köszönhetően a csapadékosabb tájnak, a dúsabb legelőknek — is megszűntek a vissza-visszatérő éhínséges esztendők. Ma már tudjuk, hogy ha ottmaradunk a délorosz sztyeppén, népünket ugyanúgy csak a történeti források emlegetnék, mint a besenyőket, úzokat, kunokat, az Arany-Horda népét. Ám azt is tudjuk, hogy jó időben érkeztünk Közép-Európába, mert akik évezreddel — mint a kimmerek (szkíták), a szarmaták —, vagy csak századokkal korábban — mint a hunok, avarok — szállták meg e vidéket, szintén a Keleten maradottak sorsára jutottak. A Nagy Károly által megszerzett Karo- ling-birodalomban és annak peremterületein a 9. században döntő változás állt be a termelési módban. Nemcsak újabb területeket vontak be a mezőgazdasági művelésbe, — Nyugat-Európa csendjét az erdőt irtó fejszék csattogása verte fel — hanem magában a földművelés rendjében is jelentős változás történt, áttérés a háromnyomásos gazdálkodásra (őszi és tavaszi vetés, ugarolás). Ezáltal a termelés mennyisége megsokszorozódott, lehetőség nyílt a lakosság 5 százaléka részére a népvándorlás viharaiban megszűnt városi élet felelevenítésére, új iparos réteg kialakulására. Egyszóval egy új, civilizáltabb világ körvonalazódott az ott élők számára, melynek elterjesztésében nagy szerepet játszot i tak a szerzetesek, a kereszténység hittérítői. Ugyanis az új termelési módra épülő szilárd szellemiség, a kereszténység a maga szervezetével, a plébániákkal, püspökségekkel és a kolostoraival már nemcsak az egykori Római Birodalom határain belül, hanem annak peremén, az ún. pogány népeknél is befogadókra talál. (Frankföld, Szászország, Türingia, Morvaország). Mindez éppen a honfoglalás előestéjén érte el a Kárpát-medence nyugati részét, a frank Pannóniát. Nem vallva a kettős honfoglalás ideáját, annyit mégis el kell ismernünk, hogy a magyarság nem légüres térbe érkezett a 9. század végén. Az avarság — a helyi lakosságnak ez a sokgyökerű, soknyelvű, eltérő, türk és mongol néptöredékek mellett a kárpát-medencei szlávokat is befogadó népi egyvelege — csak az írásos forrásokból tűnt el, nem szűnt meg. Ez az új kultúrájú népesség a 9. század folyamán — mint egyik kitűnő kutatójuk írja — „megismerkedett a Nyugat kora feudális intézményeivel, a korabeli korszerű munkaszervezés, munkavégzés eszköztárával, s keresztény térítés sikerei révén gondolatvilágában is közelebb került nyugat eszme- rendszeréhez. ” ▲ ▲ ▲ S nem csak emiatt érkeztünk jó időben: Nyugat-Európa ebben az időben a feudális viszályoktól volt terhes. Az egymás ellen feszülő, háborút viselő grófságok, hercegségek és királyságok a magyarok fegyveres segítségét vették igénybe zsoldért, adóért. De néha a hívásra sem volt szükség: a jó zsákmány igézete őseinket a Pi- reneusokon túlra, az andalúziai Lérida városáig csalta el. Az így nyert gazdaság felvirágoztatta a honfoglalók ötvösművészetét, a véráldozat mellett jólétet teremtett a katonai kíséret tagjai számára. Ám Nyu- gat-Európába északról és nyugatról hajóikkal betörő normannok (vikingek), a keletről és délről támadó magyarok egyúttal egybekovácsolták az itt élőket. Nem kellett sok idő, hogy a magyarok is megtapasztalják ennek erejét: a szász dinasztia alapítója, I. (Madarász) Henrik 933-ban Merseburgnál, majd a német-római császárság létrehozója, I. (Nagy) Ottó Augs- burgnál mérte a magyarokra a kalandozó hadjáratok történetének két legnagyobb vereségét. Ezek a megalázó csatavesztések, valamint az a tény, hogy a Kárpát-medence nagy része a nomadizálásra alkalmatlan, válaszút elé állították ismét a magyar nagyfejedelemség irányítóit, visszaút Keletre azonban már nem volt lehetséges. írásos források híján nem tudjuk, hogy mi játszódott le az országban egy-egy bennünket ért súlyos vereség után: csak feltételezzük, hogy ezeket fejedelem váltás kísérte (955-ben biztosan, amikor Fájsz fejedelem utóda Taksony, Szent István nagyapja lett). A régészek viszont a sírok mellékletei alapján észlelik a változást: 970 után egyre kevesebb sírba kerül nemesfémtárgy, eltűnnek a veretes fegyverövek, tarsolylemezek, napszimbólummal díszített íjtegezek, s megjelennek a modern nyugati fegyverek, a kétélű kardok. E mögött a jelenség mögött nemcsak elszegényedést, az évenkénti nyugati és bizánci adók megszűntét kell csak keresnünk, hanem a társadalom szerkezetének az átalakulását, amely döntően mégis első királyunk, Szent István uralkodása idején következett be. ▲ ▲ ▲ Szent István a magyar történelem három leghosszabb életű uralkodója közé tartozik; fejedelemként 997-1000, királyként 1000-1038 között vezette országát. Állam- alapító királyként tiszteljük, mert megkoronázása után kijelölte az első várispáni és püspöki székhelyeket, az új feudális rend világi és szellemi őrhelyeit, amelyek köré királyi vármegyéket és több vármegyét magukba foglaló egyházmegyéket szervezett. Uralkodása alatt mintegy 45 vármegye és tíz egyházmegye, köztük a Csanádi, az egri, az esztergomi, a győri, a kalocsai, a pécsi, a váci és a veszprémi létesült. I. törvényében kimondta a magántulajdon feletti szabad rendelkezést, a királyi vagyon sérthetetlenségét, az egyházi vagyon védelmét. Védte a szabadok szabadságát, intézkedett az özvegyekről, árvákról. Rendelkezett a vasárnap, a böjt és a keresztény vallás megtartásáról. Büntette a gyilkosságot, a tolvaj lást, mások megtámadását, a hitszegést, ezenkívül az erkölcsi vétségeket. Még fejedelem korában legyőzte az ellene lázadó Koppány somogyi herceget, aki — mint az Árpád-ház legidősebb tagja — magának követelte a fejedelmi hatalmat. Hasonlóképpen járt el anyja rokonával, Gyula, Erdélyben uralkodó fejedelemmel, s Ajtonnyal, a Maros-vidék urával. Uralkodása végén az ellene szőtt összeesküvést megtorolja, unokaöccsét, a Nyitrán fogva tartott Vazult megvakíttatja (uralkodásra alkalmatlanná teszi). Kiveri az országra törő II. Konrád német-római császár hadait, biztosítja a magyar királyság területi integritását a lengyelekkel szemben is. II. törvénykönyvében meghatározza a magántulajdon öröklési rendjét, minden tíz falut templomépítésre kötelez, s elrendeli az egyházi tizedet, ami az egyház gazdasági létalapja lesz. Ismételten megtorlást helyez kilátásba a gyilkosságok elkövetőivel szemben, bünteti a testi sértést, fellép a rágalmazókkal szemben. Azzal, hogy már trónralépésekor pénzt veret, az ország gazdasági rendjét alapozza meg. Mindez, amit felsoroltam, az életműnek csak címszavakba szedett sarokpontjai, amelyek az akkor legkorszerűbb államszerkezet alapjait és vázát teremtették meg. Talán az általa alapított temetkezőhelyhez, a székesfehérvári bazilikához hasonlíthatnám az országépítésben elvégzett szentist- váni munkát. Az épületnek halála évében, 1038-ban a puszta falai már álltak, tetejét is befedték, de a vakolás, a padozat, az épület belső csinosítása már az utódokra maradt. A szentistváni életmű súlyát az is jelzi, hogy utód híján trónviszályok, majd a múltat visszasíró két pogánylázadás, a király és a herceg küzdelme hátráltatták a feudális viszonyok meggyökerezése, szárba szökkenése után az első virágok megjelenését. Mégsem tudott a feudalizmus által ültetett fája kiszáradni. Nem véletlen tehát, hogy ő volt az első uralkodónk, aki egyéniségével és életművével: a magyar állam megszervezésével, mellyel a magyar nép eggyé válását és fennmaradását megteremtette, biztosította, hogy halála után szentté avassák. ▲ ▲ A Ma ugyanazokkal a sorsdöntő kérdésekkel kell szembenéznie a magyar társadalomnak, mint ezer éve. Ma már ugyanúgy eldőlt a nagy kérdés: Kelet vagy Nyugat, az utóbbi javára, mert senki sem kívánja vissza a diktatúrát, az emberek megbélyegzését, az erőszakot, az egypártrendszert, az egyházak elnyomását. Viszont a társadalom szeretné, ha a közigazgatás a legkisebb bürokráciával működne, ha az egyházak létezésének, oktatási, szociális és karitatív tevékenységének létalapja megteremtődne. Biztonságban kívánunk élni, olyan országban, ahol szigorúan és gyorsan büntetnék a gyilkosságot, a javak elorzását, a testi sértést, a rágalmazást. Demokráciában szeretnénk élni, ahol a kormányzás, a törvény- hozás biztosítja minden állampolgár szabadságjogait, de fellép minden szabadosság, demagógia ellen. A magyar nép a szomszédaival barátságban kíván élni, de úgy véli, hadseregének minden időben vállalnia kell az ország védelmét. Mindezek a szentistváni törvényekben is fellelhetők, ám a világ kereke azóta sokat fordult. Cikkünk szerzője, a Jósa András Múzeum igazgatója, aki tegnap vette át a művelődési minisztertől a legmagasabb szakmai kitüntetést, a Móra Ferenc-díjat. i i \ / 1/
