Kelet-Magyarország, 1996. augusztus (53. évfolyam, 179-203. szám)
1996-08-10 / 187. szám
1996. AUGUSZTUS 10., SZOMBAT Haldoklik Isten hajléka tárva. / Lóg, nyikorog, szél babrálja. / Hátha betéved egy malac...” Sok a merenge- nivaló. Báró Haynau a szabadságharc el- tipratása után birtokot szerzett itt, Kisgé- cen kastély is szolgálta az új földesúr lelki békéjét. Jókai hatalmas freskót fest a Tisza félelmes zabolátlankodásáról, s felra- gyogtatja az emberi összefogásba vetett hitét az árvízsújtotta szántó-vetők bemutatásakor. Érdemes eltűnődni azon is, amit Mendele Ferenc (az Országos Műemléki Felügyelőség igazgatója) írt A múlt emlékei Szabolcs-Szatmár Megyéből c. könyv előszavában. „... átéltem az 1970. májusi árvíz pusztításait. De azt követően azt is átéltem, hogy a mereven kezelt műszaki megoldások okán a nagygéci templom a körgáton kívüli területre került...” Legvégső megoldásul a Sóstói Múzeumfalut merészelte javasolni a pártállam megyei vezetőinek. A válasz: elzárkózó elutasítás. (Hiszen a templom a vallás gyakorlását szolgáló kultikus hely, márpedig a vallásról viBalázs Attila felvételei lágosan megmondta a marxizmus-leniniz- mus két alapító apostola, hogy a nép ópiuma, mi több, szellemi pálinka.); Nagygéc, a század- és ezredvég elsodort faluja valahol Szatmár szélén. Megközelíthető a Szatmárnémeti felé vivő országút- ról. A határzóna előtt jó kilométerrel jobbra visz még egy út egy volt faluba, egy volt templomba. Csak lépésben, vándor, ki ott jársz, hátha több élő portát találsz, mint én. Vajon élnek még olyan öregek, akik imádkozni csak itthon tudnának, ha nem facsarodna el a szívük? Ha halottak napja jön, s krizantémrllatú az emlékezés, gyújthatnak-e még gyertyát a volt nagy- géciek a régen-régen voltakért? A Száz év magányban még nem falu a kis kolumbiai Macondo, mert nem tarthatják annak, nem lévén halottja, temetője. A magyarországi Nagygéc már nem falu, mert nincs faluközösségben élője, „csak” halottja, haldokló temetője és emlékező- je. Nagy Tamás illusztrációi sától eltérően, ezúttal példásan működik. Felötlik bennem szegény jó Majtényi Erik arca. Vele csavarogtam hajdan a Székelyföldön, ahol elvetődtünk Erdőszentgyörgy- re is. Hány éve történhetett? Ez a gyerekember biztos nem élt akkor. Erik német toliforgatóként (Erik Mann) kezdte a pályát, román íróként (Eric Manu) folytatta, végül rájött, hogy Arany János nyelve az igazi és magyar költőként hunyta le a szemét. Kevesen emlékszünk rá. A beállt csöndben a legényke kajánul x fürkészi az arcom. Azt hiheti, teljes joggal, sejtelmem sincs, hová esik a faluja, a Ré- dey-grófok hajdani birtoka, akiknek egyik nőtagja az angol Windsor-házba is bekerült, s a mostani uralkodó, II. Erzsébet királynő nagyanyjaként fejezte be — távol a szülőföldjétől — evilági pályafutását. — A székelyföldi Erdőszentgyörgyről? — bököm ki végre, amitől az én ifjú úton- állóm igencsak meghökken. — Csak nem járt mifelénk? Mesélem régvolt barangolásunkat. Erikről persze nincsen tudomása. A falu nevezetességéről, egykori urainak az angol királyi családdal szövődött rokonságáról mindenesetre hallott. Engem főképp az érdekel, hogyan keveredett idáig. Meséli: kimaradt az ipariskolából, de állást nem talált. Tavasszal egy cimborájával felkerekedett. Hol gyalogszerrel, hol stoppal jutottak el Magyarországra. Itt az alkalmi munkák szüneteit váltogatták a csavargásai. Budapesten aztán magára maradt. A társa — így mondja — szerelembe esett. Ő egymaga vágott neki a balatoni útnak. Előbb Fehérváron, aztán Füreden tanyázott. Innen — megvonja a vállát — gyorsan el kellett tűnnie. Nem mondja, miért, de nem lehetett valami épületes ügy. Egy német kocsi hozta idáig. Meg akart szállni az Öregtorony alatt, de — fintorog — nagy ott a bűz. Más szállást keres. Magyarázom neki, hogy a kikötő várótermében megaihat. Mutatom az irányt. Pár száz méter. Ez tetszik neki. Bólogat. — Csak rendőrt ne egyen oda a fene... — És hogyan tovább? — faggatom ezredvégi vándorlegényemet, pedig már folytatnom kéne az utat. — Télire hazamegyünk. Tető kell az ember feje fölé, nem igaz? Más sem adódik otthon, de ez is valami. Elmondja, hogy a társáért visszamegy Pestre ősszel. Ha jön, együtt vágnak neki az útnak. Ha marad, egyedül megy. Ezen eltűnődöm. Aztán egy kézmozdulattal jelzem neki az irányt a kikötő felé. Magam elindulok az ellenkező irányba. Nem szól, nem marasztal. Biccent, int utánam. Visszanézve még látom: áll az éjszakai ívlámpa alatt. Épp fölötte pislákol a fény. Lassan kászálódik. Olyan, mint a mesebeli Schleim Péter, aki elveszítette az árnyékát. r* M MÚZSA Kulcsár Attila: Költői lét ma szem alakú kulcslukat szereltettem a zárra hogy jobban lásson a leselkedő pedig ajtóm sóba nincs zárva rám nyithat bármikor tolvaj vagy kéregető ablakomon függöny sohase lóg este ha villanyom ég kilátszanak a gondolataim is színes költői képek versem telkemig meztelenség feljelentett mégis a szomszéd szerinte szeméremsértő vagyok takarjam el amit más is takargat hallgassam el amit más ki se mond zárkózzak be függönyözzek el beszél a szóvivő helyettem mutat a tv a reklám a szobor a többi magamutogatás mások megrontása öntyelező horror Költő vagyok és azt hiszem személyiségjogom az is hogy mindent elmondjak magamról hogy névvel aláírással följelentsem s egész alakos röntgenképekkel igazoljam magam hogy láthassa mindenki nincsen nálam fegyver s nincs harag a zsigereimben sem Legyen jogom hogy gondolataimat közreadjam s kiforduljak magamból is ha kell hogy belülről is megláthassanak ahogy szívem körül kering a létem s ahogy a Hold túlsó oldalán a Nap Oláh András: Kiapadnak a fények Latinovits Zoltánnak A falak között radiátor-meleg Távol mozdony kürtje harsam összerezzen az éjszaka Tekintetedből kiapadnak a fények Szikes örömöd talaján nem terem több varázs Amott vonatok robognak céltalan s rádiókból bömböl a szabadság — itt zúzmarává dermed a szó s a falak pórusaiba égett múlt hátán apró gyöngyszemekké asznak a vágyak A fagyott földben tengerek szétszórt cseppjei Szindbád-magányod idegpályáin vonatok zakatolnak: mintha egyenesen Szárszó felé...
