Kelet-Magyarország, 1996. július (53. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-27 / 175. szám
12 Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Fafaragók munkái Lavotta Géza (Sárospatak) alkotása u -m er eg fővárosában, VásárosK J naményban nemrég avatták M fel a település reprezentatív . JL J bemutatóhelyét: a Fafaragók Galériáját. Régi vágya teljesült ezzel a város művészeti élete folyamatos gazdagításán, a teremtett értékek megőrzésén fáradozóknak. Az új köz- intézményben állandó kiállítás nyílt az immár huszonbarmadik éve tevékenykedő nemzetközi fafaragótábor alkotóközössége anyagából. A több mint két évtized alatt hatalmas anyag gyűlt fel, melynek igényesen válogatott, több száz darabot közszemlére tett kollekcióját mostantól esztétikus, a művészi színvonalhoz méltó körülmények között tekinthetnek meg az érdeklődők. A fából faragott domborművek, kisplasztikák, szobrok, dísztárgyak mellett, a tárlaton láthatók szaruból és csontból készült kompozíciók, valamint lószőrből font ékszerek. Vizúr László (Komárom) alkotása Schmidt Sándor (Vásárosnamény) alkotása Elek Emil felvételei Tények és életek Roppant lehangoló képet festett az állam- polgári jogok országgyűlési biztosa azon vizsgálati jelentésében, amely a betegek emberi jogainak érvényesülését mérte fel a pszichiátriai fekvőbeteg-intézetekben és a pszichiátriai otthonokban. Az emberi-jogi megközelítés a rendszerváltozás előtti negyvenéves diktatúrát átélt állampolgár számára talán még kicsit idegennek tűnik, de ez természetes is: van még tanulnivalónk a szabadságjogok érvényesítése terén. Az ombudsman munkatársai öt magyar- országi intézetben jártak. Mi most a tanulmány azon fejezetéből ragadunk ki részleteket, amelyik a hodászi, 214 gondozottat ápoló Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Pszichiátriai Betegek Szakosított Otthonára vonatkoznak. A hodászi otthon házirendje megállapítja az érdekképviseleti fórum működését. Ennek szabályai azonban nincsenek összhangban a szociális törvény vonatkozó rendelkezéseivel. A törvény értelmében a panaszt az intézmény vezetőjénél vagy az érdekképviseleti fórumnál lehet benyújtani. Ezzel szemben az ő házirendjük kimondja, hogy az érdekképviseleti fórumnak címzett panaszt „írásban az intézmény igazgaAz érdekképviseleti fórum működéséről a vizsgálat során dokumentumot nem találtak. .99 tójánál lehet benyújtani.” Ráadásul az igazgató elnöke is az érdekképviseleti fórumnak. A három dolgozói képviselő közül a másik kettő egyike az igazgató testvére. Talán nem véletlen, hogy az érdek- képviseleti fórum működéséről a vizsgálat során semmilyen dokumentumot nem találtak, hiszen e fenti összetétel lényegében kizárja az intézmény igazgatójának tevékenysége elleni panasz pártatlan elbírálását, azaz sérti az Alkotmányban biztosított jogorvoslathoz való jog érvényesülését. Van viszont az intézményben még mindig egy úgynevezett fegyelmi bizottság, holott egy jogszabály ugyan valóban rendelkezett társadalmi bizottság létrehozásáról, de ez az elmebetegek és a foglalkoztatásra alkalmatlan értelmi fogyatékosok szociális otthonaira nem vonatkozott. Ráadásul 1994-ben még e jogszabályt is hatályon kívül helyezték. Ez a hodászi, törvényen kívüli fegyelmi bizottság a dolgozók és a gondozottak fegyelmi ügyeiben eljár. Döntött többek között nagyobb mennyiségű alkohol beviteAz intézmények kötelessége biztosítani az emberhez méltó küriilményeket. le miatt. Az erről készített dokumentumok tanúsítják, hogy a fegyelmi eljárás során a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvénynek a fegyelmi eljárás lefolytatására vonatkozó rendelkezéseit nem tartották be. A házirend kiegészítése szerint az otthon igazgatója (az ugyancsak irányítása alatt lévő) érdekképviseleti fórum egyetértésével a lakók kijárásának megszigorítására is jogosult. A napi kimenő időtartamát korlátozhatja, felfüggesztheti „kapu, kisajtó kulcsra történő zárásával”. A fegyelemsértő személyeket meghatározott napokra kimenő megvonásával fegyelmezheti, annak mértéke öt, tíz, tizenöt napot is elérheti. Az intézetben alkalmazott fegyelmezési, büntetési rendszer — annak demokratikus intézményként való feltüntetése ellenére — egyértelműen sérti a gondozottaknak az Alkotmányban foglalt emberi méltósághoz való jogait. Egyébként is az a tény, hogy a házirend általános érvénnyel mondja ki az intézet minden gondozottjára — azok betegségétől és állapotától függetlenül — az eltávozás engedélyeztetését, sérti az intézetben gondozott időskorú, illetőleg fogyatékos lakóknak az Alkotmányban foglalt jogbiztonsághoz és szabadsághoz való jogait. A gyakorlati tapasztalatok szerint a szakosított szociális ellátást nyújtó intézmények, különösen az időskorúak, a fogyatékosok és a pszichiátriai betegek otthonai általában a gondozottak végső otthonát jelentik. Az intézmények kötelessége biztosítani az emberhez méltó körülményeket, melyhez hozzátartozik a magánélet lehetősége is. Az intézetben azonban nem áll úgynevezett intim szoba a rendelkezésre, ami sérti az emberi méltóságnak az Alkotmányban biztosított jogát. A hatóságoknak a gondnokság alá helyezési eljárásokkal összefüggésben tapasztalt mulasztásai egyértelműen sértik a gondozottaknak a jog- biztonsághoz, szabadsághoz és személyi biztonsághoz fűződő jogait. Az intézet nem foglalkoztat sem főállású orvost, sem pszichiátert. A pszichiátriai gondozás látszólagos, a szakszerűség követelménye kimerül az ápolási feladatok minimumának ellátásában. Az Alkotmányban biztosított, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog az otthonban az említett hiányosságok miatt nem érvényesül. Az épületek felszerelési tárgyai rendkívül szegényesek, az alapozás nélküli épületek falai helyenként salétro- mosak, málik a vakolat. Az intézmény elhelyezése, a műszaki állapota egyértelműen sérti a gondozottaknak az Alkotmányban biztosított egészséges környezethez való jogát. ^ Az ígért titoktartás helyett országnak, világnak kikiabálták, amit láttak és hallottak. Az otthonhoz vezető kocsiút mellett csendes porták sorakoznak. A hatalmas fák, zöldellő bokrok ölelésében az intézmény, s vele múlt és a jövő: egyes részek már felújítva, kicsinosítva, mások még eredeti állapotukban adnak menedéket a hodászi otthon lakóinak. — Ahhoz képest, hogy az ombudsman nevében vizsgálódók szinte teljes titoktartást ígértek, országnak, világnak kikiabálMOLNOS IAJOS: A kútásó ember Süldőny i legényke voltam, amikor—egy tavaszelőn — egyszer csak megjelent a falunkban az az ember. Nagytermetű, szikár férfi volt, alighanem túljárt már a hetvenen is. „Kútásó vagyok” — mondta mindenkinek. Csak ennyit tudtunk meg róla. Rá is ragadt az új neve: Kútásó Ember. De ez még a legelején volt, mert nemsokára már mindenki úgy mondta: a bolond kútásó. Mi, gyermekek, jó ideig csak kőhaj ítás- nyira mertük megközelíteni, ha megjelent az utcán. Pedig hát ránk sem nézett soha csak ment cammogó medvejárással végig az úton, nyaka körül egy hosszú, jó vastag kenderkötél, egyik kezében egy öblös lapát és veder, a másikban pedig egy csákány, amelyiknek az egyik fele lapos volt, a másik pedig hegyes. Furcsa, szokatlan szerszámok voltak, merthogy a mi falunkban egészen másmilyen lapátot és csákányt ismertünk, használtunk. Megállt a porták előtt, benézelődött a kerítés fölött, s ha nem látott kutat az udvaron, bement, s megkérte» a gazdát, engedje meg, hogy szétnézhessen a bennva- lóban. Körbejárta tízszer is a portát. Egy- egy helyen megállt, letérdelt, fülét a földhöz szorította, s így maradt hosszú percekig. Volt, hogy pár perc alatt végzett a kutakodással, „hallgatózással”, máskor fél órába is beletelt, amíg szomorúan odébb állt, vagy kipirult arccal, boldogan felkiáltott: „Itt!... Itt van!... Hallom!...” Már- már táncra perdült ilyenkor örömében — s addig kérlelte a gazdát, olykor még arra is képes volt, hogy térden állva könyörögjön neki, mígnem az megengedte neki, hogy kutat ásson a portán. Ritkán látni olyat, ahogy ő nekiesett az ásásnak. Valósággal tépte, szaggatta a földet, nyögött, kacagott, érthetetlen szavakat motyogott, s dőlt róla a veríték. Csak sokára csillapodott meg, s folytatta nyugodtan, serényen és szakszerűen az ásást, hajnali pir- kadástól késő estig. A kútásásért soha el nem fogadott pénzt, csak élelmet, használt ruhát, szállást. Egyetlen kikötése volt csak: ő húzhassa fel az első veder vizet az új kútból. Valóságos látványosság volt számunkra ez az esemény: az, ahogy megbűvölten, átszellemült arccal — már-már szerelmesen — nézte a vederben csillámló vizet, ahogy tenyerébe vett egy maroknyit, majd megitta, ahogy arcát belemerítette a vederbe, s végül, ahogy ennen fejére csorgatta a ve- dernyi vizet. (Még az ilyesmire egyébként érzéketlen falusiak is valahogy átérezték ennek a szertartásnak a fenségességét, szépségét.) Talán emiatt, no meg azért is, hogy nem fogadott el pénzt a nehéz munkáért, lett a Kútásó Emberből mind közönséges „bolond kútásó”. Abban viszont — vélem ma is —, hogy egy idő után már a gazdák kérték, hogy ásson az ő portájukon is kutat, elsődlegesen nem az játszott közre, hogy jóformán ingyen végezte el a munkát, hanem — mai szóhasználattal élve — a szakmai elismerés. Vagyis az, hogy ha ő egyszer azt mondta: itt víz van, akkor ott valóban víz volt, ha meg azt mondta: itt nem hallom a forrás sóhajtozását, ott hiába ásott bárki is, nem talált vizet. Számunkra gyermekek számára ekkortájt ő már nem a bolond kútásó volt, mint a felnőtteknek, hanem a csodálatos, irigyelt Varázsfülű Ember, akit utánozva, megpróbáltuk földhöz szorított füllel mi is megr> *» \/ \/ hallani „a mélyben raboskodó források sóhajtozását”, sajnos, hiábavaló volt a nagy igyekezet. Emlékszem, ha esténként összeverődtünk utcánkbéli fiúk, mindahányszor elhatároztuk: megkérjük, tanítson meg minket is meghallani a mélyben rejlő vizek hangját, no meg kutat ásni is — de hát ehhez sem volt bátorságunk. Aztán egyszer csak eltűnt a falunkból. Épp olyan váratlanul lett oda, ahogy annak idején — tán két vagy három évvel azelőtt? — megjelent. Hová, mikor, miért merre ment el? — senki nem tudta. Egyszer csak nem volt ott. Később beszélte ez is az is, mintha itt meg ott látta volna falunk határában, mert hogy állítólag ott akar kutakat ásni, amilyen bolond szegény — de ez aligha lehetett igaz, mert én is vasárnaponként ezerszer is végigbóklásztam a határt, de sehol nem találtam. Egyébként mindez nyár elején történt. Aztán elkezdődött a mezei munka dandárja, minket, gyermekeket is befogtak, így hát majdnem teljességgel megfeledkeztünk mi is a Varázsfülű Emberről. Akkoriban mi épp a Keringőnél dolgoztunk. Gyönyörű idő volt, augusztus második felében. Kantáros cserépfazékban vittem a délebédet anyáméknak. Fütyörész- ve kocogtam a bokrok közt kanyargó ösvényen, nem nagyon figyeltem magam köré. Csak akkor vettem észre őt, amikor már majdnem szemtől szemben álltam véle. Ott üldögélt egy mogyoróbokor alatt, közvetlenül az ösvény mentén. Megijedtem, mert egyből nem ismertem fel, ugyanis arcát úgy benőtte a bozontos szakáll, mint hegyoldalt a ciheres. Darabig bámultam rá, mígnem felismertem — a mosolyáról. j
