Kelet-Magyarország, 1996. július (53. évfolyam, 152-178. szám)
1996-07-27 / 175. szám
1996. JULIUS 27„ SZOMBAT 13 :ák, amit láttak és hallottak — nondja Bíró Zoltán, a pszichiátriai betegek szakosított otthonának gazgatója. — Eredetileg szociális utthonként működtünk, most két- izázhúsz lakónk van, közöttük az idősek mellett a pszichiátria szinte minden profiljának képviselője megtalálható. Pszichiátriai beteg, mozgáskorlátozott és értelmi fogyatékos lakik itt. Hogy mit szóltunk a jelentéshez? Van benne megszívlelendő, s van olyan, ami teljes felháborodást váltott ki közöttünk. A megállapítások számos pontjával vitatkozunk, s leginkább azt nehezményezzük, hogy bennünket, dolgozókat a kutya se kérdezett. Pedig itt álltunk készenlétben, várva és remélve, hogy a mi véleményünkre is kíváncsi lesz majd valaki. Rengeteg gondunk között a pénzhiány a legnagyobb, s miközben ez senkit nem érdekelt, azt sem firtatta senki, hogy az itt élők jelentős része sokkal jobb körülmények között él nálunk, mint élt otthonában. Az igazgató és főnővér szinte egymás szavába vágva meséli igazolásul a konkrét eseteket. Volt, aki az otthonba költözve nem ismerte a kést és a villát, kézzel evett, főtt ételt szinte soha nem látott. Az meg szinte naponta megesik, hogy az ide érkezőnek az angol vécé ismeretlen dolog, s talán egész évben se látott fürdővizet. — A felmérők hiányolták az elő- gondozást, amikor nem ritka, hogy beutalt esetében ilyesmire nincs is lehetőség, mert az illetékesek azonnali elhelyezést kérnek. A törvénytelenségeket egyetlen tollvonással megszüntethetjük. Nem igaz, hogy ellenem nem érkezhet panasz. A testvérem meg azért lett az érdekképviseleti fórum tagja, mert tud gépelni, azt gondoltuk ez így jó lesz. Azt meg a megye javasolta, hogy a fórum elnöke és az intézmény igazgatója egy személy legyen. Nekem nincs ellenemre, hogy ez megváltozzon és az öcsém is kikerüljön. A fegyelmi bizottságra szerintem igen is szükség van, mégpedig az egészséges, békés lakók érdekei miatt. Verekedés, veszekedés itt naponta megesik, ezekben az ügyekben igenis el kell járni valakinek. Hogy hívjam én össze minden apró ügy miatt az érdekképviseleti fórumot, mikor annak tagjai egymástól távol találhatók?! Az ombudsmanvizsgálat óta két nagy verekedés is volt a betegek között, és mi kénytelenek voltunk tétlenül végignézni, amin a lakók egy része igencsak felháborodott. A vizsgálat kifogásolta a házirend tartalmát is. A fogalmazás szerint „az intézetben alkalmazott fegyelmezési, büntetési rendszer egyértelműen sérti a gondozottaknak az Alkotmányban foglalt emberi méltósághoz való jogait.” — A kimenő időtartamát valóban korlátoztuk, de a kapu bezárására soha nem volt példa. Kitépjük ezt a lapot, bár szerintünk a szigorításra bizony szükség van. Annál is inkább, mert az itt gondozott alkoholisták bőségesen el vannak látva utánpótlással. Az intézet körül található bögrecsárdákban zajlik az élet, egyes házaknál az intézetlek pénze jelenti a családi megélhetést. — 1989 óta az otthon nyitott, az megy ki, aki akar. A köröttünk található bögrecsárdák miatt már többször tettünk panaszt a pénzügyőrségnél, sokat nem értünk el vele. Az alkoholt nem tudjuk száműzni az intézetből, de ezzel nem csak mi, mások is így vannak. Számon tartunk kétpo- harazókat, egypoharazókat és gyűszűzőket, akiknek a nővér legálisan hozhatja be az italt. A vásárlásokat nyilvántartjuk, ebben a vizsgálat sem talált kivetnivalót. Az ombudsman kifogásolta, hogy nem áll a betegek rendelkezésére intim szoba. Az igazgató és főnővér alig leplezett indulattal jegyzi meg: az intim szoba valamikor létezett, csak nem volt rá igény. Talán azért is, mert akik élettársi, házaspári kapcsolatban élnek, kétágyas szobában lakhatnak. — Ennek a problémának nálunk különleges veszélye van, — magyaráz az igazgató. — A lakók jelentős többsége férfi, a nők között három-négy olyan akad, akire a másik nem szemet vethet. A főnővér hozzáfűzi: van olyan, alig harmincéves nő betegünk, akinek bárki megfoghatja a kezét, és bárhová viheti, fel sem fogja mi történik vele. Gondolják végig, milyen következményekkel jár ez... — A megállapítások igazát nem vitatom, de szeretném elmondani: Engem az bántott a legjobban, hogy minket meg sem kérdeztek. Ha megtették volna, módunk lett volna az egyes felvetéseket más szemszögből is megvilágítani. Nem ez történt, s talán ezért is születtek a pszichiátriai intézetek országos elemzésekor ilyen lesújtó eredmények. Mindez persze egy dologra mindenképpen jó volt: ezentúl talán ránk is jut némi pénz és figyelem. Az erkölcsi tanulság ugyancsak kézenfekvő. Mi nem csak a ránk vonatkozó megállapításokat, de a vizsgálódás valamennyi tapasztalatát igyekszünk a jövőben megfogadni, a betegek, a magunk hasznára fordítani... Harasztosi Pál illusztrációja — Megijedtél, öcskös? — kérdezte pislogva. — Hát... egy kicsit meg — vallottam be —, mert nem ismertem meg, a nagy szakálla miatt... — Sietsz nagyon? — kérdezte aztán. — Nem? Akkor jó. Gyere, ülj le, beszélgessünk egy kicsit. Olyan rég nem beszélgettem már senkivel. Készségesen telepedtem le melléje. Kérdezett ezt is, azt is: hogy hány éves vagyok, hogy hívnak, melyik utcában lakunk, szeretek-e tanulni, meg ilyesmiket. „Hát azt tudod-e, hogy engem bolondnak tartanak? — kérdezte, arcomat fürkészve. Bólintottam. És mégse félsz tőlem? — így ő kíváncsian. Nem félek a bácsitól — mondtam... Aztán mesélni kezdett a forrásokról, amelyeket — ahogy ő mondta — rabságban tartanak a mélységek. Sok ilyen forrás van, magyarázta. Vannak köztük ügyesek, bátrak, amelyek egyedül is képesek a felszínre törni, de nagyon sok az olyan — mondta —, amelyeken segíteni kell. A kútásóknak a dolguk az, hogy segítsenek ezeknek a gyenge, bátortalan forrásoknak. „Ezért lettem én is kütásó” — mondta. — Az a baj, öcskös — folytatta aztán némi töprengés után —, hogy sok az ilyen gyámoltalan forrás, és kevés a kútásó ember. Az én időm is, sajnos, lassan lejár... — tette hozzá szomorúan. Darabig szótlanul üldögéltem, aztán halvány kis mosoly rebbent végig az arcán, ahogy újra szemügyre vett. — Mondd csak, te nagylegény — kérdezte —, szereted te a forrásokat? — Szeretem Kútásó Bácsi! — vágtam rá. — Nagyon szeretem. — Az nagyon jó — mondta. — Akkor talán az inasom lehetnél. Megtanítanálak mindenre. Arra, hogy meghalljad a mélyben raboskodó források panaszkodását, arra is, hogyan kell kutat ásni... Ha pedig meghalok, rád testálom a szerszámaimat is. Na, mit szólsz hozzá? Akarod? — Akarom! Jó szívvel akarom! — lelkesedtem boldogan. — Akkor már holnaptól el is kezdheted az inaskodást. Indulj el hamarabb a délebéddel, én itt foglak várni. De aztán egy szót se senkinek erről a mi egyezségünkről. Nem egyébért, de ha megtudják a szüleid, hogy a bolond kútásóval cimborálsz, nem engednek majd egyedül. Megígértem, hogy őrizni fogom a titkot. Kezet ráztunk. Két napig egyfolytában esett az eső, nem mentünk a mezőre. Alig leltem a helyemet a házban. Végre aztán feltisztult az idő. Éppen nagyanyámat sürgettem, hogy siessen az ebéddel, mikor hírét hozta az egyik szomszéd, hogy aznap reggel a Ke- ringőnél, egy mogyoróbokor alatt a határkerülő halva találta a bolond kútásót. Elbőgtem magam. Mire ahhoz a bokorhoz értem, tán félig ki is locsogtatva a levest nagy siettemben, a halottat már elvitték. Körülkeresgéltem, de a szerszámait nem találtam sehol. Este elmentem a határkerülőhöz is. Amikor én odaértem, nem volt ott semmiféle szerszám — mondta Emre Samu bácsi. — Vagy megcsapta már valaki, vagy nem is volt a bolondnak már semmiféle szerszáma. Esetleg elásta... Azon a nyáron sokat kerestem azokat a szerszámokat, de nyomuk veszett, nem találtam, senki sem tudott róluk. Ma, annyi teméntelen idő után sem tudom felfogni, mi lett velük. Néha, ha a Keringő felé visz az utam, egy félórácskányit még mindig keresgélek, bár jól tudom, hiába. S már azt is tudom: nem lennének azok az én kezemben (sem) „csodálatos” szerszámok, lévén, hogy illetlen kezekbe kerülnének, ha meg is lelném. Ha akkor elmehettem volna inaskodni, úgy ahogy szövetkeztünk. De hát nem mentem el. S lám, hiába szorítom néha, mint gyermekkoromban, fülemet a földhöz — nem tudom meghallani a mélyben raboskodó források panaszolásait... és kutat ásni sem tudok ... sajnos, még mindig nem tudok kutat ásni sem... MÚZSA Kovács Vilmos versei Éjfél Sötét a világ, mint kihűlt kemence szája, melyen ki-be járnak kenyérszagú, kormos szelek. Csábít az ágy: ringyó gondok nyoszolyája. Rég volt, mikor még elvártam tőlük, hogy szeressenek. Sötét az égbolt. Pár rézfejű rajzszög jelzi csak: szerkesztik már a végtelen tereket. Szemed csukott szirmú virág. Benne fénylő kis bogarak alszanak. Parányi tintafolttá hamvadt napot tart alvó tenyered. Sötét a magány: delejes szakadék, két nap között tátong. A tudat feszülő kötelén imbolyogva fölötte járok. Kenyérszagú szélben, egyensúlyt tartva, viszem, mint menthető, a túlsó partra. Vigyázz, most ne mozdítsd meg a csendet. Sötét az idő. Mellében halkan dobog az óra. Ez már a túlsó part. A tudat görcsös kötele felenged. Vége az attrakciónak. Szemed csukott szirmain fénylő szárnnyal két kis bogár csenget. Kékre dermedt, didergő testtel meleg ágyadba bújik a reggel, s leheletével élesztgetni kezdi a tenyereden elhamvadt napot. Mosolyog az álmod. Azt gondolja, hogy én vagyok. Búcsú Balázs Attila felvétele Szerelmes legény bánata Népdalvariáció Megcsalt a szeretőm, más legénnyel hált. En szelíd galambom sasmadárrá vált. Nem szólt a furulyám, néma lett a síp. Szúrós a rozmaring, a rózsa is csíp. Hamis ez a világ, hazug ez az ég. Rajta a csillagom elfújták, nem ég. Engem az ág is húz, meg a rög is nyom. Marharépa között a búza is gyom. (Kovács Vilmost (1927-1977) már életében a kárpátaljai magyar irodalom jelentős képviselőjeként tartotta számon a köztudat. Szemelvényeinket a Testamentum című válogatott verseskötetéből közöljük.) /■n * a \f 1/ ü A falon túl Balázs Attila illusztrációja
