Kelet-Magyarország, 1996. június (53. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-01 / 127. szám
MAGÁNVÉLEMÉNY Öszidőben Húsz évem van még a nyugdíjig. Ez nem érdem, ez állapot. Nem is foglalkoztat manapság még a nyugdíjba menetel, de képtelenség nem elgondolkodni a korhatáremelésről. Napsütéses, szabad óráimban el-el- nézegetem a tér hűs fái alatt, a pádon pihenő idős embereket. Jólesik leülniük, sütkérezni a kora nyári melegben, netán unokáikkal labdázni a gyepen. Ok már megérték, minden bizonnyal élvezik is — ki-ki egészsége, vérmérséklete és pénztárcája szerint — a nyugdíjas éveket. Aztán van a másik véglet, a friss nyugdíjasok, akik tegnap még dolgoztak, ma pedig rájuk szakad a nagy semmittevés. Képtelenek mit kezdeni tömérdek idejükkel, nem találnak értelmes elfoglaltságot, napról napra csak emésztik magukat, hónapok és évek alatt gyorsan, nagyon hamar megöregszenek. Ők eleinte csak ácsorognak a kapuban, nézik a forgalmat, a járókelőket, majd leülnek a tévé elé, s lassan elfogynak. A szó szoros értelmében. Úgy gondolom, két véglet van a nyugdíjasok világában: egy, aki szeretne még dolgozni, a másik pedig, aki időben szeretné kipihenni a dolgos esztendők fáradalmait, s talán ők vannak többen. Nos, ez utóbbiak járnak most rosszabbul, őket sújtja a korhatáremelés. Ezen belül is leginkább a nőket. Hiszen ők a korábbiakhoz képest hét évvel dolgozhatnak többet, miközben gyereket szülnek, felnevelik az újabb nemzedéket és a hátukon cipelik a család, a háztartás minden nyűgét, baját. Nem irigylésre méltó sors jutott a szebbik nemnek, de szerencsére a többség vállalja. Vállalja a lemondást, a küzdést, a mindennapok nehézségeit, hiszen a családjáért bármire képes. Aki csak egy kicsit is jártas a napi politikában, tudja miért van erre a nyugdíjkorhatár-emelésre szükség. Már az előző parlament is komolyan foglalkozott öt évvel ezelőtt a nyugdíjkorhatár felemeléséről, hiszen akkor sem dúskáltak a nyugdíjasok a földi jóban, kevés pénz jutott az emelésre, csak néhány százalék plusz csur- rant-cseppent évente. Most sem jobb a helyzet, sőt azt is mondogatják, még rosszabb lenne e lépés nélkül. Nagyon nehéz ezt megítélni annak, azoknak, akik nem látnak bele a kártyákba. Mindenesetre mindenkinek nehezebb lesz. Ismerve a magyarországi átlagéletkort, még azt is megkockáztathatjuk, sokan nem is érik meg a nyugdíjba menetelt, egy percig sem élvezhetik a boldog öregkort. Ezt is látniuk kell a törvényhozóknak, mielőtt gombnyomásra emelik kezüket. Mert úgy gondolom, ők is szeretnének nyugdíjasok lenni. Sokáig. Sipos Béla AKTUÁLIS INTERJÚNK Ez már az én színházam Beszélgetés Verebes Istvánnal, a Móricz Zsigmond Színház igazgatójával Verebes István Balázs Attila felvétele pai közlésforma medrébe. Mára kimondhatom, hogy ez a színház már az én színházam. O Milyen a viszonya a színészekkel? — Diffúz, hiszen én az övék vagyok és ők az enyémek. Ez harminc emberi viszonyt jelent és meglehetősen összetett viszonyokat. Valamennyien érzékeny emberek, a színésziélek sérülékeny, életük fordulatos. Elmondhatom, hogy nálunk például az italozás amúgy minimális. Sajnos, a magyar színivilágban iszik a színész, iszik a rendező, azt mondhatnám, jó nyolcvan százalékuk rabja a pohárnak. □ így is születtek nagy dolgok. Elég, ha a Szendrő Józsefet említem. — Szendrő sikerét nem az alkohol hozta, hanem a tehetsége. Az alkohol csak mámort hoz, a tehetség az más adottság. Hadd mutassak még egyszer kis arckép- csarnokomra, sokan vannak közöttük, akik a pohár rabjai voltak, de sem Őze, sem Greguss, sem Latinovits nem azért volt az, ami, mert ivott. A mi társulatunknak lehet hogy peche van, mivel én nem iszom. De például nemcsak az alkohol, hanem az intrika is gátolhatja a munkát. A Móricz Zsigmond Színházban is van olyan tehetséges művész, aki a színen nagy alakításokra képes, egyébként pedig intrikál. Az ilyen jelenségektől is jó volna szabadulni, de ez csak szép szóval mehet. Mindenképp tiszta fej kell a színházcsináláshoz, próbán, előadáson és a magánéletben egyaránt. □ Milyen érzelmekkel nézett a közgyűlés döntése elé? — Azt mondták nekem, közelebb kell kerülni a tömegekhez. Számomra ez értel(Folytatás a 10. oldalon) Nemrég járt le Verebes Istvánnak, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatójának a megbízatása. Szerződését meghosszabbította a megye önkormányzata, mivel pályázatát ismét megnyerte. Á mögöttünk lévő három esztendő mérlegét és az előttünk lévő háromnak a terveit megbeszélendő ültünk le a színigazgató szobájában. Mindenekelőtt a visszatekintés. — Műsortervünk érték- állóságában az ország első négy színháza között érzem a mienket. A. vidéki színházak többsége például jobban kommercia- lizálódott, mint mi. Olyan igényeknek tesznek eleget, amelyekből én kevesebbet látok szükségesnek a kelleténél. □ Hiába látja Ön kevésbé szükségesnek a könnyedebb műfajt, ha egyszer a közönség arra jön be, és azért fizet. — Á világért sem száműzném én a könnyű szórakozást, éppen ellenkezőleg. Ha végignéz a szobám falán, a sok művészportré közt ott látja Nádasdi Kálmánét. Hadd idézzek tőle. „Csak az az igazi művészet, ahol minden egyensúlyban van.” Értékes darabokban is megtalálhatóak a népszerű elemek, és a könnyű műfajba sorol- hatókat sem kenjük csak úgy oda. □ Hogyan találta meg a helyét városunkban, színházunkban és igazgatói mivoltában? — A három év biztonsága nőttön nőtt. Először szertelen döntéseket hoztam, nagy telitalálatok és nagy tévedések jellemezték az első esztendőmet. Siker volt az „itt a vége”, fiaskó volt a Sanda bohóc. Eleinte varázslónak gondoltam magamat, most már látom, hogy eltúloztam saját vélt hatásomat. Széles végletek között próbálkoztunk, de ez nem baj ma már. Széles végletek között próbálkoztunk, de ez nem baj ma már. yy □ Így tehát az igazgatás nehezebb volt, mint gondolta? — Es egyszerre könnyebb is. A hétköznapi üzemeltetés nem nehéz. Nagyobb megterhelést jelent a művészi erőnlét megszervezése. Azt hittem, huszonöt évnyi tapasztalatom, az ízlésem már egyszer és mindenkorra elegendő tovább dolgozni. Nincs így. Az új előadás, mindig új erőpróba. □ Annak idején volt egy olyan kijelentése, hogy sztárokat fog teremteni Nyíregyházán. — Úgy érzem, képes is voltam rá. Bede- Fazekas Szabolcs éppen most szerződött a Nemzetibe, hogy csak egy példát mondjak. További művészekről is úgy gondolom, hogy képességeikben, tapasztalatukban, művészi érettségükben sztárszintre emelkedtek. Kifutásukat azonban nehezíti, hogy az én kádereimet nehezebben fogadják el másutt. A nagy pofám miatt nem vagyok népszerű olyan körökben, ahol a döntések születnek, ahol a tehetség hozama meg” Munkámat akadályozni nem akarták, befolyásolni pedig nem tudták. yy — Mi vállalkozó színház vagyunk. Nincs deficitünk. Huszonhárommillió forint bevételünk volt a nagyszállási díszletműhelyünkből és fuvarozásból. Örömmel mondhatom, hogy olyan szponzorokat nyertünk meg támogatónak, mint például a MÓL. Ezzel együtt lenne helye a pénznek társulatunk háza táján. Elsősorban az infrastruktúra javítására, valamint a színészek életkörülményeinek jobbá tételére. Két-há- rom laki életet élnek művészeink. Gondolja el, egy lakás Budapesten, színészház Nyíregyházán, utazás, és még sorolhatnám mennyi költség terheli életüket. A színészház rekonstrukciója is halaszthatatlan. □ Térjünk vissza a nézőtérhez! — Sem szakmailag, sem esztétikailag nem szeretem a Móricz Zsigmond Színház nézőterét. Ideje volna kijavítani. Kellene egy grémium, egy színházi szakemberrel, egy történésszel és egy építésszel, hogy újragondoljuk, miként felelne meg a nézőtér a színjátszás és a szépérzék követelményeinek. van. — A színház szellemi érték. Őrzi a spirituális múltat és magában hordja a jövőt. Szellemi befektetés a polgárosodás útján. Gondolja el, egy darabot is hat héten keresztül ötven próbán próbálunk. Ez nagyjából kétszáz óra. Százszor kellene eljátszani, hogy csak a ráfordított idő megtérüljön. Akik igénylik a színházat, azok itt vannak, ejjönnek, állandó nézőink. Ők lesznek a társadalom élesztői. A fiatalokat orientálni kell és meg kell őriznünk a hely szellemét, kultúráját. □ Említette, hogy „sokan utálják” a szakmában. Sikerült-e helyben is ellenségeket szereznie? — Az életem egyik legnagyobb élménye, hogy a negyvenes éveim második felét Nyíregyházán tölthettem. Talán csak Kaposvárott tanultam ennyit, mint itt. Vitáim Nyíregyházán nyíregyháziakkal csak teoretikusak voltak. Úgy érzem, munkámat akadályozni nem akarták, befolyásolni pedig nem tudták. A politikai egymásra fenekedésekről pedig három év után megvan a különvéleményem. □ A kulturális életet a gazdaság problémái nem kerülik el. A színháznak is kevesebb jut. Próbálnak-e magukon segíteni? térül. De hadd térjek vissza még egyszer a három év történetére. A második év híd volt a harmadikhoz. Még bírta az előző zavarait, az önbizalomhiányt, de már sokkal több tapasztalattal, a komoly munkára fogékonyabb társulattal vágtunk neki a harmadiknak. A harmadik ugyanúgy nagy sikereket és sikertelenségeket hozott, azonban a tizenegy bemutatót mágis egyként jobban tudom vállalni. Ha volt is kilengés, azt vissza lehetett terelni egy eurómezés kérdése. Ha azt jelenti, hogy csak népszerű darabokat adjak elő, amelyekben nem kell magas IQ-t igénybe venni a közönség részéről, azt én nem tudom vállalni. Persze nekünk is tudnunk kell fontos dolgokról is népszerűbben beszélni, amint arról beszélgetésünk elején már szót ejtettünk. A másik végletet, a budapesti öt- ven-száz emberes nézőtereket én is kerü- lendőnek tartom. Tehát aranyközépút. Nyíregyháza egyébként élen jár a látogatottságban. □ Ismeretes egy tény: mindössze 2700 bérletesük ^ Tiszta fej kell a színházcsináláshoz, próbán, előadáson és a magánéletben egyaránt. yy Esik Sándor