Kelet-Magyarország, 1996. június (53. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-15 / 139. szám
12 Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Alkotótelepi termés Péter Ágnes: Varsa A Városi Galériában tegnap megnyílt összegző tárlattal immár demonstráltan is bevégezte munkáját Nyíregyháza-Sóstón az idén huszadik alkalommal egybehívott Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikái Alkotótelep. A jubileumi alkotó-együttléten tizenegy honi, illetve külföldi (chilei, litván, örmény) művész vett részt. Közöttük voltak az idén debütáltak, s akadtak többen is a „folyton visszatérők ” közül. Az egy héttel rövidebbre kurtult táborozás — amint ez a megszületett produktumok magas színvonalából kitetszik — nem fogta visz- sza az alkotói fantázia szárnyalását, a bevált és frissen kikísérletezett mesterségbeli technikák alkalmazását. Európai hírű alkotótelepünk jövője szempontjából meghatározóak azok a szándékbeli megnyilvánulások a művészek részéről, melyekben kifejeződött: a telepnek az elkövetkező években is meg kell maradnia — értékteremtő funkciójában, alkotóközösségként, s egyben az érmészet és a kisplasztika rangot kivívott fellegváraként. Szentirmai Zoltán: Találkozások I-II. (Angyali üdvözlet) Beliczai Mária: Kuporgó Harasztosi Pál felvételei Akik kis csodákra várnak A gyermek nem áru, nem lehet egy adok-veszek folyamat tárgya Szondi Erika Dacolva a fullasztó hőséggel, legszebb színeikben pompáznak a virágok a mátészalkai Győrfi család udvarában. A precízen nyírt sövény, a gondozott gyümölcsfák szorgalmas kezek munkájáról tanúskodnak. A nemrég épült lakásban szemet gyönyörködtető rend és tisztaság fogadja a látogatót. A konyhából a készülő ebéd kellemes illata száíl, Győrfi Zoltánné, Ági tíz személyre főz mindennap. A terített asztal köré ül a nagy család, a két szülő és a nyolc gyerek, idilli kedves kép ez, főleg, ha nem sejtjük, milyen emberi és anyagi gondok nehezítik nap mint nap a család életét. Győrfi Zoltán és felesége néhány évvel ezelőtt gondolt egy merészet, és öt állami gondozott gyermek nevelését vállalták, három saját gyermekük mellett. 99 Harcoltunk az előítéletekkel is, ami körülvett minket a sok gyerek miatt. 99 — A ’90-es évek elején indult a családmodell kísérlet a mátészalkai gyermekvárosban — meséli Ági. — Jelentkeztünk nevelőszülőnek és gyermekeinkkel együtt beköltöztünk az intézetbe. Izgatottan vártuk új családtagjainkat. Először a négy kicsi került hozzánk. Mind a négyen testvérek, s a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetből jöttek. Szervezetük rossz állapotban volt, kórházról kórházra jártak, folyton betegeskedtek. Igazi szüleik soha nem látogatták őket. Már nálunk voltak, amikor kiderült, értelmi fogyatékosok mind a négyen. Palkó ötévesen még nem volt szobatiszta, nem tudta megrágni az ételeket, egyetlen szót sem beszélt. Rettegett minden újtól, ami a környezetében történt. Közelharcot vívtunk egy fürdéskor, hajmosáskor. Kitartó, következetes nevelés eredményeként hat és fél éves korára szobatiszta lett. Most tizedik éves és testvérével, a hétéves Magdikával együtt a foglalkoztató iskolába jár. A tizenegy éves Erika és a tizenöt éves András enyhe fokban értelmi fogyatékosok, és a kisegítő iskolában tanulnak. Ötödik gyermekünk Éviké, aki tizenhárom éves lesz hamarosan, a Hősök terei Általános Iskolába jár és büszkeségünkre nagyon jó tanuló. Ő is zaklatott körülmények között élt pici gyermekkorában, s hosszú idő telt el, amíg megbarátkozott velünk, megnyílt előttünk. Tudtuk, nehéz feladatot vállalunk amikor magunkhoz vettük őket. Minden gyermek élete korábban külön kis tragédia volt, s ezeknek a tragédiáknak a nyomait kellett nekünk szeretettel és óriási türelemmel meggyógyítanunk. — Szerettünk a gyermekvárosban lakni, ám szüleim betegsége miatt visszaköltöztünk saját lakásunkba. Hatalmas döntés előtt álltunk akkor, hiszen családi házunk kicsinek bizonyult a szinte megduplázódott létszámhoz, s választanunk kellett, otthagyjuk a gyermekeket a gyermekvárosban, vagy magunkkal hozzuk őket és beépítjük a tetőteret számukra. Az építkezést választottuk, berendeztük az új szobákat, s egész háztartásunkat az új életformának megfelelően átalakítottuk. Harcoltunk az előítéletekkel is, ami körülvett minket. Sokan megszólnak, elítélnek azért, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben ilyen sok gyermeket vállaltunk. Nekünk viszont az a legfontosabb, hogy nap mint nap látjuk a gyermekek fejlődését, érezzük szeretetü- ket. Három saját gyermekünk is elfogadta a kis jövevényeket, ők is életük részének tekintik őket. Eddig csak arról beszéltem, ami szép és minden jó érzésű ember számára érték. Ám mindennapjainkat anyagi gondok keserítik. — A gyermekek után kapott gondozási díjat 1992-ben állapították meg, s azóta nem emelkedett egy fillért sem. Mindent megpróbálunk, ám ha nem történik változás, nem tudjuk mi lesz velünk. Az élelmiszereket — amit csak lehet — megtermeljük, hogy pótoljunk a háztartásba. így is akkorák azonban a kiadásaink, hogy las99 Naponta három-négy programot mosok az automata mosógépben. san már nem bírunk megélni. Az öt gyermek után 42 300 forint az ellátmány, s ehhez jön még a családi pótlék. Lehet, hogy ez így kimondva soknak tűnik, ám ha kiszámoljuk, hogy 18-20 ezer forintot fizetünk a fűtésért, hatezret a villanyért, négyezer-ötszázat a vízért — és ezek még csak az alapvető kiadások — mindjárt kiderül, nagyon kevés ez a pénz. Naponta 3-4 programot mosok az automata mosógépben, hiszen nem bírnám elviselni, hogy piszkosan járjanak iskolába. Ilyen megterhelés mellett* azonban a gép is hamar elhasználódik, s 60-70 ezer forintba kerül egy új. A közelmúltban már kölcsönt kellett felvennünk a gép kicserélésére. Amikor gyermekek kerültek hozzánk, nagyon szigorúan megvizsgálták a nevelőszülők alkalmasságát, akkor mind erkölcsi, mind anyagi értelemben alkalmasnak találtak. Mára úgy érzem, csak erkölcsileg vagyok alkalmas nevelő. Havonta 15 600 forint a fizetésem. Férjem rokkantnyugdíjas, ő sem kap túl sokat. Sokat gondolkodom rajta, mit tudnék dolgozni ezen kívül, hogy kiegészítsem a családi kasszát. Akár bejárónőnek is elmennék, de hogyan tehetném meg, amikor egész nap itthon is millió a dolgom. Szinte reggeltől estig főzök, mosok, vasalok, takarítok. ^ Rendszeresen találkozunk sorstársainkkal, a nevelőszülőkkel, petíciót is fogalmaztunk. yy — Csak álmodozunk a nyaralásról, mert ezt még saját gyermekeimmel sem tehetjük meg. Folyton háborog lelkünk. A kötődés, az önvád, az elkeseredés, a szeretet hol fent, hol lent útvesztőit járjuk. Tudjuk, érezzük, ezektől a gyerekektől nem bírnánk elszakadni. Ám mi lesz akkor, ha mégis erre kényszerülünk? Mi lesz, ha újra jön a tél, újra drága lesz a fűtés, ha Andriska újra négy pár csizmát koptat el egy tél alatt? Mi lesz ha tovább emelkednek az energiaárak, mi lesz velünk? Hallom, sok nevelőszülő gondolkodik rajta visszaadják a gyermeket a GYIVI-nek. A gyermek nem áru, nem lehet egy adok-veszek folyamat tárgya, a gyermeknek lelke van és azt a kötődést, amiért mindnyájan megharcoltunk nem veszíthetjük el. Rendszeresen találkozunk sorstársainkkal, a nevelőszülőkkel. Közösen fogalmaztuk meg petíciónkat, amelyben kértük a megyei közgyűlés elnökét, segítsenek rajtunk, ám kérésünkre nem kaptunk választ. A nevelőszülők és az állami gondozott gyermekek helyzetéről a várható változásokról kérdeztük talán az egyik legilletékesebbet, Együd Jánost a megyei közgyűlés alelnökét, aki korábban a Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet igazgatója is volt. — Valóban nem változtak 1992. óta a normatívák. Feszültséget okoz ez nemcsak a nevelőszülői hálózatban, hanem a megyei önkormányzat más gyermek és szociális intézményében is — mondja az alel- nök. — Június 21-én kerül a közgyűlés RÁCZ OLIVÉR: A palatábla varázsa Úr ír. Amikor ezt a helyre kis tőmondatot életemben első ízben írtam le, még palatáblára róttam a betűket. Lengyel tanító bácsi megdicsért érte, én pedig iskolatáskámat a hátamra szíjazva, óvatosan, hogy a táblára rótt betűk el ne mázolódjanak, a kezemben szorongatva vittem életem első írásművét az iskola kapujáig, ahol drága anyám várt rám. Hazáig vezető, tíz percig tartó útunk során anyám legalább nyolcszor megszemlélte művemet, én kétszer annyiszor: valahányszor átnyújtottam neki és valahányszor újra magamhoz szorítottam a palatáblát. Úr ír. Úr azóta már nagyon régen Olivetti írógépen ír. De az utóbbi időkben Úr már meglehetősen lanyha meggyőződéssel veri az írógép billentyűit, mert a másik Úr, a Kiadó nem tudja kiadni, ami Úr írt. Nincs neki miből, nem kapta meg az ígért, állami támogatást. De ha végül mégis kiadja, harmadik Úr, aki pedig könnyedén megtehetné, nem vásárolja meg a könyvet. Harmadik Úr ugyanis Vállalkozó, aki pénzt olvas, nem könyvet. A többi Úr: tisztviselő Úr, pedagógus Úr, nyugdíjas Úr olvasná ugyan a betűt, csakhogy nem engedheti meg magának, hogy könyvvásárlásra költse a kis fizetését, keresetét, nyugdíjacská- ját. (Ez utóbbi esetben a kicsinyítő kép- zőcske nagyonis helyvalócska.) Azelőtt — ne rázd felém az öklödet, öcsi — Elvtárs fedezte, állami juttatással, amit Úr írt. Elvtárs ezért megkövetelt egy és mást, de ezt nem volt nehéz kijátszani: Elvtárs nem tudott a sorok között olvasni. Annyira nem, hogy amikor a hajdani palatábiás Úr írójának műveit a drága Fábry Zoltán, miután az írásokban az akkoriban megkövetelt „szocialista realizmust” (bár tudnám, mi az? Fábry sem tudta. Senki sem tudta. Azok sem tudták, akik művészeti irányzatnak szabták meg) nem tudta felfedezni, Úr íróját a „lírai realizmus” kategóriájába sorolta be. Elvtárs a „lírai” szóval nem tudott mihez kezdeni, csak a „realizmus” szó ütötte meg a szemét, és rábólintott. Ment ez valahogy. Nehezen, cselesen, de ment. Ismétlem: ne rázd felém az öklödet, öcsi — ne felejtsd el, hogy én még nem tanultam a középiskolában, a főiskolán „marxizmust-leninizmust”; úgy pottyan- tam bele, felnőtt fejjel, akár légy a katyvaszba. De azért sem a fejem, sem az agyam nem lett katyvaszos. Ám hogy világéletemben „baloldali” voltam? Világos. Azokban a sötéten emlékezetes években, amikor én „baloldali” lettem, végtelenül, életbevágóan egyszerűek voltak a dolgok. Ha Hitler, Goebbels, Franco, Mussolini — Gömbös, Imrédy, Szálasi fasiszták voltak, akkor én, s rajtam kívül még jó néhány ezer, nálam jóval jelesebb, rangosabb, sőt világhírű író, művész, tudós csakis baloldaliak lehettünk. Nem marxisták: baloldaliak. Ment az valahogy. Mendegélt. Nem azért, mert az irodalomra Elvtárs biggyesztette oda a kegy jelét; Elvtársat én sem szerettem. De itten mostan az a nyomasztó kérdés, hogy most miért nem megyeget? Egy: erre mifelénk, amit Úr írt, ha döcögve is, imitt-amott, elszórtan lefordították szlovák nyelvre, cseh nyelvre. Ha kis példányszámmal is, írásai elkerültek a határon túli magyar nyelvterületekre. Ma — beszűkültek a játékterek. Mind a három szempontból. Kettő: ma, erre mifelénk, Úr mintegy alig hatszázezer főből álló közösségnek ír. (Beleszámítva a létszámba a csecsszopókat is.) Ha ebből a csekélyke számból kivonjuk, óh n ** s i/
