Kelet-Magyarország, 1996. június (53. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-01 / 127. szám
12 TÁRLAT Textilképek Fekete Nóra: Madaras gobelin D éd- és nagyanyáink szobabelsőinek elmaradhatatlan díszei voltak hajdanán a sok-sok munkával, gyakran évekig készített gobelinek: Léda a hattyúval, holdfényben merengő, magányos szarvas, pásztorfiú és leányka idill je, az álmokban létezett tájak — kéklő hegyekkel, csergedező patakokkal. Mára, miként oly sok dolog világunkban, a textilművészet is hatalmas változásokon ment keresztül. Ezt az akár forradalminak nevezhető elmozdulást megfigyelhettük a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskola ötödéves, gobelin szakos tanulók munkáiból rendezett kiállításon. A Csontváry Kamaragalériában helyet kapott tárlaton Bagdány Franciska, Balogh Wanda, Fekete Nóra, Makláry Alexandra és Tardi Krisztina textilmunkái és tervei, valamint gobelinjei keltettek őszinte ámulatot a szemlélőkben. Mintha valami egészen más matéria — s nem a színes fonal, a megszőtt anyag — szolgált volna az ifjú tehetségeknek kompozícióik megalkotásakor. A hagyományos, figurális ábrázolás helyett az absztrakció szintjén kivetített tematika látható a képeken, szőnyeg- és textilterveken. És mégis, a „gyökerek ” valahol a birsalmaillatú vendégszobák, szalonok tájékán keresendők. Mert onnan erednek. Balogh Wanda: Geometrikus formák Makláry Alexandra: Textil terv Balázs Attila felvételei Összkomfortos kaloda Hazánkban félmillió panellakásban kétmillió ember él — így vagy úgy Szőke Judit Varga János miután 5.20-kor valami agyöblögető zenére ébredt, lenyomta a csörgőóra gombját, átment a nagyszobába, s mivel ott nem szokták a sötétítőket összehúzni, világos volt már, kinyitotta és kifordította a középső ablakot, s lenézett a parkolóba. Ösztönös mozdulat ez, éppúgy, mint a vekker elhallgattatása. Annyira már ébren van, hogy megnyugodva konstatálja: kocsija ott áll, ahol szokta hagyni, pontosan az ablak alatt. Kibóklászott a fürdőszobába, kitapogatta a vízcsapot, megnyitotta. Először mindig a meleg vizet engedi ki, hogy kifolyjon a csövekből az állott langyos víz, meg különben is, mire feljön a hetedikre a 40-50 fokos, annak kell egy kis idő, csak ezután tudja a keverőcsappal beállítani a megfelelő hőmérsékletet. A pauzát kihasználva feltette a kávét, előkészült a borotválkozáshoz. Lezuhanyozott. Bekapta a vajas kenyérdarabkát, fél kézzel a rádió gombja után nyúlt, hogy kikapcsolja. Felkapta a fejét: honnan tudja ez, hogy pont 19 perc múlva kel fel a nap, meg különben is már teljesen világos van. Akkor meg mi a fene vi99 Csak látásból ismerik egymást, a liftből, a lépcsőházból, a parkolóból... lágít? Egyébként meg mindegy — gondolta. Felkapkodta a ruháit, becsatolta a táskáját, aztán a kulcscsomóval halkan zörögve beszállt a liftbe. Ott már voltak. Udvariasan biccentettek. Csak látásból ismerik egymást, a liftből, a lépcsőházból, a parkolóból... Név szerint kevés lakótársat tudtak volna felsorolni, a járgányok alapján könnyebb lenne a felismerés. Az az Opeles, az meg a szakállas VW-es fickó... Akik alattuk laknak. Hogy ez hajnalban mennyit köhög, pedig szokott kamillával párologtatni... A pirítósok, feketék, rántották illata bekúszott a nyílásokon, s betöltötte a mozgó dobozt. Ők indultak a házból a legkorábban dolgozni. Másfél óra múlva azonban szétspriccelt a tízemeletesben lakó családok zöme. Csak a nyugdíjasok, a kismamák és a munkanélküliek maradtak otthon. Varga úr őslakó. A hetvenes évek elején költözött be a Larsen-Nielsen típusú dán panelház sokadik utódjába. Akkor az egy plusz két fél szobának száznegyvenötezer volt a vételára, ebből huszonkétezret kellett befizetni. A fennmaradó rész törlesztésére harminc évre hitelt kaptak... A maga kategóriájában jó kis lakás az övé. Csak ** Egy kisebb magyar falu — akkora alapterületen, mint egy falusi porta, ne lenne olyan cső alakú az a konyha! Ha vendégek érkeznének, a nagyszobában terítenének. De errefelé a parti szinte ismeretlen fogalom. A szobák kellemesen em- berléptékűek, bár variációs lehetőséget nemigen engednek. így majdnem minden lakásban ugyanott van a tévé és a könyvespolc. Ez nagyon praktikus, ugyanis a lakók bármelyik idegen lakásban vakon eligazodnak. Emeletenként nyolc lakás, az szorozva tízzel, szorozva mondjuk néggyel, az azt jelenti, hogy több mint háromszáz ember lakik egy toronyházban, vagyis egy kisebb magyar falu. Mondjuk egy akkora alapterületen, mint amekkora egy falusi porta. Jósaváros, Szamuely lakótelep, Erdősor, Örökösföld, Dohány utca, Semmelweis utca... nagyjából ebben a sorrendben épültek a megyeszékhely panelházai. A klasszikus lapostetős paneltől a színes faerkélyes nyeregtetősig. Nyíregyháza első ilyen technológiával készült épülete a Jósaváros belváros felőli oldalán épült jócskán húsz évvel ezelőtt. Szokatlan módon azonnal parkot is építettek hozzá — ez Kádár Jánosnak volt köszönhető, aki megtekintette a már befejezett beruházást. A betonelemek közé, talán egyedülálló módon, denevérek költöztek — nem tudni, miért... biztosan nagyvárosi romantikának szánták. Mindezeket a napon sütkérező jósavárosiaktól hallottam, akik mellé lehuppantam a pádra. A padra, mely a városi ember számára közösségteremtő erő. A panelközösség színhelye ugyanis, hamár az előbb a falut emlegettem, a játszótéri ülőke. A fiatal anyukák — immáron a többedik ittlakó generáció képviselői — száj- tátva hallgatják az idősebbek beszámolóit, milyen is volt, amikor az az irgalmatlan daru a magasban himbálta a betonelemeket, a készre szerelt fürdőszobakockákat, s milyen hátborzongatóan szép látvány volt elalvás előtt, amikor még villant egyet- egyet a falon a hegesztő apparát túlvilági- an kék fénye. Beszélgetés közben a nap hol elbújik, hol előbukkan, de ha nem is látni még a korongját, erős opálos fény vetül a panelházakra. Az egyforma szürke gyufás- és ci- pősdobozok dísze csak az ablakok ezüstös csillogása. Egyáltalán nem riasztó, nem kellemetlen, még csak nem is barátságtalan a látvány. Sőt, a Jósa mára kifejezetten ligetessé vált. Megnőttek a fák, a beton közé szorult földben gyökeret vert mindenféle növény, az erkélyeken, minden ablakban muskátli. Sokan igyekeztek legalább az egyensötétítőt lecserélni, az ablakot egyediesíteni. Lám, lám, az ember esztétikai hiányérzetétől sarkallva, ott és azt változtat, ahol és amit lehet. A társasházak jellegzetességei közé tartoznak a postaládák. A bádogszekrénykéken piros, kék műanyagcsíkok a nevekkel, ugyanaz tintaceruzás fehér cetlis változatban, avagy tartósra gravírozott. A hiányos feliratozását pótlandó ott vannak zömében egy törött 99 Nem keleten találták fel, csak nyugaton hamarabb abbahagyták. 99 üvegtábla mögött tájékoztatásul a Lakók névjegyzéke-i. Szabályos oszlopokban sorakoznak a nevek, szabályos egymásután^ ban az ajtók. Vízszintesen és függőlegesen. A magyar lakosság több mint húsz százaléka házgyári épületekben él. Félmillió panellakás, benne kétmillió emberrel. Biztos vagyok abban, hogy számukra ez, ha nem is a legelőnyösebb lakhatási körülmény, egyáltalán nem jelent olyan elkeserítő életviszonyokat, mint azt egyes, a téZÖLDI LÁSZLÓ: Végh Antal kitálal Volt olyan könyve, amely négy kiadást ért meg, s volt olyan, amelynek példányszáma meghaladta az egymilliót. Utolsó szépirodalmi kötete a rendszerváltás évében látott napvilágot. Azóta inkább csak arról szól a fáma, hogy vállalkozásai körül csapkodnak a villámok. Most végre megint író, az ünnepi könyvhét előtt jelent meg 1956- os témájú regénye. — Van kedve játszani? — Nincs. — Pedig azt szerettem volna, ha föltehetek néhány kérdést, és igennel vagy nemmel válaszol. — Egy feltétellel: ha szükség esetén magyarázó tőmondatot fűzhetek hozzá. — Igaz, hogy van birtoka a Komárom megyei Unyban? — Igaz— Mekkora? — Száz holdnyi. — Igaz, hogy a helybéli parasztok elől „ellicitálta” a határt? — Nem igaz. — Igaz, hogy az unyi domboldalon felépítette a nagyapja szatmári kúriáját? Ráadásul csűröstül-istállóstul-nyárikonyhás- tul ? — Igaz, csak nem kúria, hanem kisne- mesi ház. — Igaz, hogy a környék legnagyobb birkatenyésztője? — Nem igaz. Összesen három birkám van. — Igaz, hogy a környék legnagyobb birkatenyésztője volt? — igaz, de áttértem a szarvasmarhára. Százhatvan darab van belőle. — Igaz, hogy az egyedüli almatermesztő Magyarországon, aki starkingot és' jo- natánt adott el Brazíliába? — Csak starkingot. Jonatánból kevés termett, a családomat és a barátaimat kínáltam meg vele. — Igaz, hogy a dúsgazdag földbirtokos Végh Antal megengedheti magának, hogy támogassa, ha úgy tetszik: szponzorálja a regényíró Végh Antalt? — Kedves uram? koldusszegények vagyunk mindnyájan, akik a földből élünk manapság. — Igaz, hogy az elszegényedett, megöregedett, közéletből kikopott író hitelbe jelentette meg a legújabb könyvét? — Igaz. — Nem is tiltakozik a jelzők ellen? — Elszegényedni elszegényedtem, bár gazdag nem voltam. Azt csak terjesztették rólam. Meg is öregedtem, hiszen betöltöttem a hatvanat. A közéletben viszont sosem voltam benne. — Hosszú hallgatás után jelentkezett új könyvvel. Mit csinált írás helyett? — Káromkodtam és fütyörésztem. — Alkotói válságba került? Nyalogatta a sebeit? Vagy csak a körülmények nem kedveztek az irodami munkának? — Nem volt nekem semmiféle sebem. Egyszerűen légüres tér keletkezett körülöttem. Nem tartozom sem brancshoz, sem szekértáborhoz, így aztán kussolnom kellett. — Pedig az ember azt gondolta volna, hogy a Kádár-korszak odamondogatósá- nak, Végh Antalnak a rendszerváltással elérkezett az ideje. — Egy riporter meg is kérdezte, igaz-e, hogy miniszter leszek. Aztán nemhogy nem lettem miniszter, hanem Antall József egyik minisztere följelentett. El is ítéltek hat hónapra. — Ha jól tudom, felfüggesztett börtön- büntetésre ítélték. — Attól az még büntetés. El is határoztam, hogy kivándorlók Magyarországról. Nem engedtek el, mert büntetett előéletű vagyok. — Kétszeresen is, elvégre 1957-ben a kis- tarcsai internálótáborba csukták. Fekete szivárvány című regénye éppen erről az időszakról szól. Miért várt ilyen sokáig az ötvenhatos élmények megírásával? Mostanra ért meg a régi téma? Vagy most gyűjtött annyi bátorságot, hogy végre kiírja magából a gáborjáni tanító hajdani kalandjait? — Ez a könyv 1990-ig számításba se jöhetett. Szibériában döglöttem volna meg, ha megírom. Én csak így írhattam meg, nem tudtam volna lehazudni az égről 1956-ot. Negyven éven át forgattam magamban, míg végre nekikezdtem. Ezt a könyvemet nem adnám oda a negyven máNapkelet • A KM hét végi melléklete
