Kelet-Magyarország, 1996. május (53. évfolyam, 102-126. szám)
1996-05-18 / 116. szám
1996. MÁJUS l8„ SZOMBAT — Annak idején, 1992-ben, a gázberuházást valósággal ránk tukmálták — mondja —, melyet csak úgy tudtuk megvalósítani, hogy 24 millió forint hitelt vettünk fel. Akkor még nem tudhattuk, hogy mindez csapda. A hitelt pedig törleszteni kell. Elmarad hát az úgynevezett célfeladatok teljesítése. Mint például a kompfelújításért járó fizetség. Görgetik maguk előtt a tartozásokat, aminek egyenes következménye az eladósodás. Emiatt aztán el- vagy félbemaradnak fontos beruházások. — A politikai széljárás olyan — folytatja a gondolatmenetet a polgármester —, hogy az önkormányzatok nemigen számíthatnak nagyobb központi támogatásra egy jó darabig. Fel van adva a lecke: ha meg akarunk élni, vállalkozzunk. De hogyan? A vállalkozáshoz beruházni kell. Vajon lehet-e deficites költségvetéssel beruházni? Arról már nem is beszélve, hogy a mai hitelkamatok mellett eleve bukásra van ítélve az a vállalkozás, amelyik nem erősödik meg rövid időn belül. Erre pedig semmi esélyünk. Hogy is van ez? Ha az önkormányzat beruház, abban a pillanatban lemondhat a kiegészítő támogatásról, s egy sor olyan pályázati lehetőségről, amelyeket egyébként mint hátrányos helyzetű település — elnyerhet. * * * Lónyára is az elöregedés jellemző. A lakosságnak több mint egynegyede nyugdíjas. Az önkormányzat a csőd felé sodródik: tavaly 5, az idén már 9 millió a deficit. Mellettük rendszeres szociális járadékban részesülnek közel hetvenen. A gyermekek aránya (beleértve a továbbtanulókat is) a lakosságnak alig 18 százalékát teszik ki. Sokat mond, hogy itt élő felnőttek közül több mint százan jövedelempótló támogatásból élnek. Mindössze 72 lónyai lakosnak van állandó munkahelye, akik zömmel az önkormányzati intézmények dolgozói. Az önkormányzat a csőd felé sodródik: tavaly 5, az idén már 9 millió a deficit. — Ha a gázból megkapnánk a bennünket megillető részt — sóhajt fel Szabó Árpád —, talán helyrebillenne a mérleg. Mert kiegészítő támogatást annyit biztosan nem kapunk, mint amennyi kellene. * * * A hetvenöt éves Laczkó Gyula tősgyökeres lónyai. Kemény iskolát járt végig: négy év hadifogság, kuláklista. Felesége váltig mondogatja: „Hadd el, öreg! Kit érdekel ez?” De ő csak mondja a magáét: „Ez az igazság, miért hallgassak!” Kistarcsát is megjárta, egy évig élvezte az átnevelés „meggyőző erejét”, hogy aztán a faluban — okulván a pofonokból és talán mások példájából is — elsőként lépjen be a téA szerző felvétele A mai Lónya a határról jövet eszbe. Mikor összeházasodtak, olyan szegények voltak, mint a templom egere. — Brigádvezető lettem a téeszben — meséli. — De annyi vendég járt errefelé akkoriban, hogy nekem a fizetésem java rájuk ment. Hát ebből elegem volt, elmentem állatgondozónak. Tartottam akkor vagy harminc marhát is. Míg bírtuk, csináltuk Gyula fiammal. De tavaly, szegény, itthagyott bennünket — mondja párás szemmel. Aztán erőt vesz magán: — Tudja, az a nagy baj, hogy ez a falu pusztulásra van ítélve. A fiatalok, akik elmennek tanulni, azok közül bizony kevesen jönnek vissza. De minek is? A nincstelen- ségbe? Itt csak a földből, ebből a kemény anyaföldből lehet megélni. Én megélek. De ha már nem bírom tartani az eke szarvát, akkor el is pusztulok. Addig megélek, mert ebbe születtem bele: apám, nagyapám is ^ Csendes kis falu lenne Lónya, ha nem lenne 1989 óta kishatárátkelője. gazdálkodott. De ezt a kemény robotot nem mindenki vállalja. Még errefelé sem. * * * Csendes kis falu lenne Lónya, ha nem lenne 1989 óta kishatárátkelője. Jellemző, hogy nem a faluközpontban van a legnagyobb forgalom, hanem a határ felé vezető úton. Kvantumokban — három-négyesével — érkeznek az ukrán rendszámú gépkocsik. Legtöbbjük nem is megy tovább. Felhajt valamelyik udvarba, vagy megáll az első boltnál. Sokan állnak meg a Mándi-boltnál is: fagyasztott csirkét, kenyeret, sört, jégkrémet, vagy éppen divatos pólót, farmert vásárolnak. Merthogy van itt minden, ebben a régi parasztházból átalakított üzletben. Ellentmondás: míg Lónyán az utóbbi években 50-60 lakóház vált lakatlanná, gazdátlanná, a bolttulajdonos, Mándi Antal Budapestről költözött ide feleségével. Megszerettük ezt a helyet, a lónyai embereket, akik többet érdemelnének a sorstól. )) — Még 1989-ben — meséli Mándi Antal —, mikor a kishatár-átkelőhely megnyílt, fantáziát láttunk abban, hogy idetelepítsünk egy boltot. Sokat jelentett, hogy amikor a polgármesteri hivatalban, azaz akkor még a tanácsházán, előadtuk tervünket, nem azt kérdezték, hogy minek az, miért épp ide akarunk jönni, hanem azt: „Tessék jönni!” Eleinte csak egy mozgóboltot üzemeltettünk, aztán megvettük ezt a parasztházat. Berendeztük boltnak, meg lakásnak is. Komoly beruházás volt. Sokat kell dolgozni az igaz, mert a gyerekek, akik szerencsére már nem kicsik, Pesten maradtak, s hetente minimum egyszer fel kell utazni, meg az árut is be kell szerezni. — Akkor sem mentünk el, amikor egy viszonylag hosszú időszakra lezárták a határátkelőt, hiszen nem csak az ukrán bevásárló turistákért nyitottunk. Megszerettük ezt a helyet, a lónyai embereket, akik többet érdemelnének a sorstól. Nagy Tamás illusztrációi — Tudunk az ügyről, elvtárs, maga Ba- gyó elvtárs adott rá engedélyt, hogy irataié közvetlenül tegyük át a Sóhivatalhoz... Többet nem tehetünk... — Talán meg lehetne reklamálni... Ha Bagyó elvtárs áttelefonálna... — Bagyó elvtárs nem telefonál... — mondta Jucika olyan hangon, mint ahogy a pedagógus magyarázza a hülye gyereknek, hogy amikor hó esik, akkor tél van. — Bagyó elvtárs sosem telefonál — ismételte —, legfeljebb én telefonálhatok, ha ő erre engedélyt ad... — Nagyszerű mondtam —, hát akkor legyen szíves, szóljon neki, hogy adjon engedélyt... — Bagyó elvtársnak nem lehet szólni... — lehelte Jucika türelmes, elnéző mosollyal. Aztán finoman és előkelőén várta, mikor megyek már a fenébe. Én közben láttam Bagyó elvtársat lelki szemeimmel, mint Zeuszt, amint a felhők fölött rázza a villámokat, mint Hannibált, amint átkel az Alpokon és mint Einsteint, amint feltalálja a relativitást. Meghajoltam és mély tisztelettel, lábujjhegyen osontam kifelé. De ekkor zajosan feltárult Bagyó elvtárs szobájának ajtaja, s egy jovális áb- rázatú, apacsinges, kicsit pocakos férfi tolatott ki rajta, kezében papírtálcát tartott, virslit evett mustárral. Harsány baritonja betöltötte a szobát: — Jucika! Hozasson fel egy kisüveg sört, virsli után muszáj sört inni! Nem igaz? Utóbbi kérdés nekem szólt, de közben már a kezét is nyújtotta. — Hozzám? — kérdezte. Dadogtam valamit Hannibálról, végre összeszedtem magam és kinyögtem a nevemet. Szaporán invitált a szobája felé. — Jöjjön, elvtárs, jöjjön, azért vagyunk itt, hogy elintézzük az ügyeket... Jucika, hozasson még egy üveg sört, de jó hideg legyen... Jucika fájdalmas mosollyal nézett visz- sza az ajtóból. Ez a mosoly azt jelentette: — Hiába! Sosem fog felnőni hozzám... 13 MÚZSA Ladányi Mihály versei Ó, gyönyörűm A szád meg a vállad, a melled és a csípőd, ágyékod és árnyékos combjaid... Ó, gyönyörűm, este kél föl a Nap, reggel alkonyodik! Utánad kószálok Utánad kószálok, amikor egy nőt követek egész este és a koszos lépcsőházakban is miattad ácsorgók csak, arra várva, hogy te nyitsz ajtót, te seholsem-található! Ezek a versek is, amiket mostanában mondogatok, esetlenül és reménytelenül várnak reád. Ó, nem félek a nőktől, ismerem őket és szájoncsókolom, aki megadatik, de aztán újra csak egész este követek valakit, aki a sarkon visszapillant, és újra látom, nem te vagy, ma is a másik utcán ring a szoknyád. És éjjel meggyújtva villanyom, sokáig nézem az alvó lányt, aki feljött az este, hisz keres valakit, akárcsak én, amikor egy nőt követek, mert ismerős, ahogy hajába túr a szél és feketén széjjelteríti vállain az álmaim... Lassan hát vége lesz Lassan hát vége lesz ennek a szerelemnek. Mi volt a szerelem? Rövid szabadulás. Lásd, sötét gondjaim már üldözőbe vesznek és egész életem semmiberohanás. Karodból szívesen lenéztem a világot, de nem szívlelhetem, ha lenéz a világ. Most úgy suhogtatom szavam, mint csatabárdot, s elhagylak, szerelem, hiába méz a szád. Ha megkérded: miért? — hallgatok rémesen, hiszen jó volt veled elzuhanni az ágyon. De édes izgalmad megnyugtat, szerelem, megbékít a sötét estékkel, mint az álom. (Ladányi Mihály (1934-1986) tíz éve hagyott itt bennünket. A József Atti- la-díjjal és Gábor Andor-díjjal kitün- tett lírikus művészete rendkívüli népszerűségnek örvendett a 70-es ’80-as években. Napjainkra mintha kissé megfeledkeztünk volna közvetlen hangvételű, szókimondó, nagyon emberi költeményeiről.)
