Kelet-Magyarország, 1996. május (53. évfolyam, 102-126. szám)

1996-05-18 / 116. szám

OPERA Mandarinfesztivál A Magyar Állami Operaház az 1996/97-es szezonra már teljes mű­sorkínálattal szolgál a hazai és kül­földi zenebarátoknak, balettkedve­lőknek — hangzott el a napokban a dalszínház sajtótájékoztatóján. A 11.3- operaházi szezon első új­donsága Adam és Lavrovszkij Gi­selle című klasszikus balettjének pre­mierje lesz. Színpadra vitelében részt vesz Mihail Lavrovszkij balettmester, a koreográfus fia. Mikó András ren­dező felújításában kerül színre Ri­chard Strauss műve, A rózsalovag. Mozart Figaró házassága című vígo­peráját Kerényi Miklós Gábor viszi az Opera színpadára. Az új évadtól már a „nagyszínház” repertoárján szerepel majd Verdi Aida ja és Doni­zetti Lammermoori Luciája, amelyek előzőleg az Erkel Színház műsorában kaptak helyet. Verdi Trubadúrjának olasz nyelvű előadását az Erkel Színházban tekint­hetik meg az érdeklődők, elsőként október 19-én. Vámos László egyko­ri rendezését Palcsó Sándor állítja színpadra. Schubert — Berté: Három a kislány című operettjét a Kossuth- díjas koreográfus, Seregi László ren­dezésében mutatják be. Pongor Ildi­kó jubileumának tiszteletére három egyfelvonásosból álló est főszereplő­je lesz. Az új évadban a Köztársaság téri épületben hetente három-négy előadást terveznek csupán. A csodálatos mandarin című Bar­tók-mű kölni pantomim-ősbemutató­jának 70. évfordulója alkalmából nemzetközi „Mandarin” fesztivált rendeznek az Operaházban szeptem­ber végén. A fesztiválon várhatóan tizenöt mandarinkoreográfia ad íze­lítőt Bartók művének hazai és kül- országi táncos feldolgozásaiból. A dalszínház az új évadban is fogad vendégeket. A trieszti operaház Bel­lini Norma című művét szeptember 25-én és 26-án adja elő az Andrássy úti intézményben. Opera: képeslap a századelőről Elhangzott az is, hogy új tagokat nem szerződtettek, néhány művész nyugdíjba vonult, illetőleg voltak olyanok, akiknek nem újították meg a kötelmét. Ennek oka az is, hogy bi­zonyos karcsúsítást a dalszínháznak is magára kellett vállalnia. A Magyar Állami Operaház kezde­ményezésként játékra is invitálja ope­ra- és balettkedvelő közönségét az új szezonban. Ennek értelmében azok, akik az Erkel Színházba bérle­tet váltanak és az ahhoz mellékelt részvételi szelvényt kitöltik, sorsolá­son vesznek részt. A nagyértékű aján­dékok mellett „visszanyerhető” a bérletek ára is. A Budapesti Filharmóniai Társa­ság Zenekarának szezonértékeléseként elhangzott: az együttes, amely átélte az összeomlás fenyegetettségét — a Művelődési Minisztérium gyorssegé­lyének is köszönhetően — végül min­den operaházi bérletes koncertjét meg tudta tartani. Szerveztek saját előadá­sokat, valamint tizenegy alkalommal felléptek a határokon túl is. A terve­ket illetően: a millecentenáriumi ren­dezvénysorozat keretében két estet tartanak a Pesti Vigadóban szeptem­berben, illetőleg októberben. A zene­kar tolmácsolja majd elsőként Ko­vács Zoltán debütáló zeneszerző kompozícióját is. A november végi ősbemutató karmestere Medveczky Ádám lesz. Napkelet • A KM hét végi melléklete 1996. MÁJUS l8., SZOMBAT Ekés nyelvünk mezején „Nem érzem magamat hátrányos helyzetűnek itt, Nyíregyházán..." Kállai János Tudósszobát felkeresni — számomra min­dig a megtiszteltetés szorongásával kísért, kicsit misztikus, egyszersmind a kíváncsi­ság izgalmától sürgetett esemény. Lehet, hogy egyetemista éveim élményei köszön­nek vissza, amikor egy-egy kollokvium, szi­gorlat alkalmával — nekidurálván maga­mat — lenyomtam a debreceni tudo­mányegyetem magyar vagy orosz nyelvé­szeti tanszékének a kilincsét... Most, immár évtizedekre az egzámenek- től, a nyíregyházi tanárképző magyar nyel­vészeti tanszéke vezetőjének, Mező András professzor úrnak a tusculánumába kopog­tatok be. Beszélgetni, szót váltani tudósi- kutatói pályája alakulásáról, nemrég siker­rel megvédett akadémiai doktori érteke­zéséről. A nyelvtudomány kandidátusának kabinetje rendezett egyszerűségével fog meg első pillantásra; a bútorzatra, a be­rendezés egyéb tárgyaira, a munkaasztal­ra minden mondható, csak az nem, hogy hivalkodó. Sőt! Felsőoktatási intézménye­ink gazdasági-pénzügyi helyzetének függ­vényében — csaknem szegényes. De erről inkább ne, nem ezért találkoztunk. — Az akadémiai doktori dolgozat meg­védéséig eljutni hosszú ügyrendi procedú­ra után lehet — kezdi Mező tanár úr va­lahol a dolgok genezisénél. — Egyáltalán az, hogy valaki nekivág­jon a Magyarországon elérhető legmaga­sabb tudományos fokozat megszerzésének, több feltételtől függ. Az első: az illető sze­mély legalább kandidátus legyen. A má­sodik, nem kevésbé fontos momentum: le­gyen elismert szaktekintélye az általa mí­velt disciplínának hazai és nemzetközi kö­rökben egyaránt. Továbbá vegyen részt meghatározó módon a tudományos köz­életben, és nem mellékes az sem, milyen a habitusa, a személyiségjegyei, emberi kva­litásai. Mindenesetre az „ügymenetet” az egyén kezdeményezi. Benyújtja az elkészült munkát, fölszereli a mellékletekkel a pá­lyázati kérelmet. A teljes tudományos mun­kásság jegyzékét csatolni kell; az összes re­cenziót, az említéseket, mindezt a legapró­lékosabb pontossággal. Ötvenöt példány­ban! Igen, ennyiben. Szóval, ezt nem le­het így-úgy elkapkodni, tudatosan készül rá az ember, ha már elhatározta: végigcsi­nálja. A scientometriai (tudományos adat- gyűjtési) munka bizony nem gyerekjáték! A dolgozatomhoz csatolt jegyzék több ezer bibliográfiai tételt tartalmaz. Egye­dül gyűjtöttem-hordtam egybe az egészet, ezzel a két ujjammal bepötyögtetve az író­gépbe... Az első publikációm 1967-ben lá­tott napvilágot (A baktalórántházi járás földrajzi nevei); elképzelhető, mi mindent „összeírtam” azóta! És ez még csak a kezdet volt. A rákészü- lés. Azután sorra jöttek a különböző bi­zottsági, tanácsi viták, konzultációk. A dol­gozat munkatézisét szintén ötvenöt pél­dányban nyújtottam be. Amikor aztán az MTA I. Osztálya Nyelvtudományi Bizott­sága a Doktori Tanács javaslatára kitűz­te a vita időpontját, már közelebb voltam a célhoz. Nehézkesnek tűnhet az egész, mégis szerencsésnek érzem magamat. Ki­váló opponenseim voltak: Bénkő Loránd Mező András akadémikus, Kiss Lajos, a nyelvtudomány doktora, Kristó Gyula, a történettudomány doktora. Nagy bölcsességgel közelítettek a dolgozatom témájához; tehették, hiszen maguk is a legjobban értenek hozzá mint nyelvészek és történészek. Joggal kérdezhetik ezek után a tisztelt ol­vasók: ugyan, miről készült a rangos tu­dósi munka. Nos, első hallásra nem köny- nyű értelmezni! A címe: Magyarország pat- rociniumi helységnevei a XI-XV. század­ban. Mező tanár úr készséggel világosít fel: a patrocinium a templomnévből, templom­címből származó helységnevet jelenti. A nyíregyházi tudós-kutató a középkori Ma­gyarország területéről és az ákkori magyar kultúrkörből gyűjtötte a dolgozat hatalmas példaanyagát. Boldogasszonyfalva, Szent- ábrahám, Szentvid... Sorjáznak a nevek. Szabolcsi példa hamarosan akad: Tisza- szentmárton (Szentmártont már 1067-ben említik a források!). Belebonyolódunk a nyelvészkedésbe, s bizony, rövid idő után belátom: ennek a sokféle technikával ad­ható helységnévtípusnak, illetve a rá vo­natkozó kutatásnak igen nagy művelődés- történeti értéke van. Az összes fellelhető templomnév számbavétele során kibomlik a vizsgálódó előtt: milyen kultúrhatások érvényesültek a középkori magyar keresz­ténységben. Mennyire volt domináns a nyugati, s mennyire jelenlevő a keleti ke­reszténység eszmeisége. Arra is fény de­rül, hogy pl. a francia, a német, a cseh vagy a szlovén kereszténység nyomai miként szüremlettek be a magyarság művelődésé­be. — Az akadémiai dolgozat megírásának természetesen voltak előzményei — foly­tatja a visszatekintést a tanszékvezető. — Harminc évvel ezelőttre datálhatok a kez­detek, magának a pályázatnak az elkészí­tése pedig az utóbbi nyolc évemet töltötte Harasztosi Pál felvételei ki — teljesen. Belevetettem magamat a ku­tatásba, nem tudtam szabadulni tőle még álmomban sem. Átszőtte a tevékenység a hétköznapjaimat, akármihez nyúltam, a té­mánál kötöttem ki. Szóval, a helynevek­kel három évtizede kezdtem el foglalkoz­ni; pontosabban: az egyházi helységnevek típusaival. E nagy körnek csupán egy altí­pusát adják a templonévből származtatha­tók. Az első részpublikációm Nyíregyhá­za nevének a megfejtése volt. A magyar nyelvjárások című évkönyvben jelent meg az értekezés, 1966-ban. Áz újszerűségét a dolognak az adta, hogy új utakat kerestem a névmagyarázatban. Ézen a nyomvonalon haladva folytattam a „keresést”. Végül a pályamunka kézirata háromszáz oldalnyi­ra duzzadt. Az akadémiai doktori érteke­zés maximált terjedelme háromszázötven oldal, én, mire tető alá hoztam a műve­met, súroltam a megengedett határt. A vé­dés maradéktalan sikert hozott. Pedig a bi­zottság titkos szavazataiban ugyanúgy ben­ne van a nem lehetősége, mint az igené. Nekem megadták a százszázalékos igen­lést... Mező András a nyíregyházi tanárképzőn 1984 óta tanszékvezető. E minőségében volt alkalma nyomon követni a tudomá­nyos minősítések alakulását munkahelyén is. Értékelni a helyzetet nem kívánja, kri­tizálni még kevésbé, de azért csak kimond­ja: a felsőoktatásban a nyelvészeti terüle­ten a szükségesnél kevesebben szereznek tudományos fokozatot. Mint megjegyzi: egy-két generáció kimaradt e tekintetben. Különösképpen igaz ez az ún. hagyomá­nyos nyelvészeti kutatásokra. — A tudománypolitika felelőseinek kel­lett volna erre odafigyelniük — teszi hoz­zá. Mert a nemzeti tudományaink státusa az utóbbi évtizedekben sokat romlott. A hagyományos nyelvészetet vannak, akik ki akarják rekeszteni a „körből”, pedig a tu­dományok között a hierarchizálásnak nincs helye. Égyáltalán: mi számít tudománynak? — teszik fel mostanság a kérdést. Csak az idegen nyelven írott munkák számítanak, csak azok, melyek az emberiség egészére vonatkoztatható, annak szóló mondaniva­lót tartalmaznak? Vallom: nincs a világ­nak egyetlenegy részlete sem, mely ne le­hetne a megismerés, a vizsgálódás, a má­soknak megmutatás tárgya. Mező tanár úr, sikeresen túlesvén az akadémiai doktori dolgozat megvédésén, két napig — mint mondja — nem találta a helyét; szétszórtnak érezte magát, mint aki képtelen a koncentrálásra. Aztán... a harmadik napon — melyről köztudott: a feltámadásé — már cédulázott! Úgy, mint tette ezt eddig harmincöt éven át. Témái, feldolgozásra váró anyagai garmadája vár­ta a „vidéki” tudóst, aki szűkebb pátriánk­hoz kötődését büszkén vállalva mondta bú­csúzásul: — Nem érzem itt magamat hátrányos, helyzetűnek, sőt: Nyíregyházáról talán messzebbre látszom... Egy tudóséletmű része: Mező András néhány könyve és doktori értekezése

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents