Kelet-Magyarország, 1996. április (53. évfolyam, 78-101. szám)
1996-04-27 / 99. szám
1996. ÁPRILIS 27., SZOMBAT Nekik mindenki gyanús te lélegzeni sem merünk e kecsesség és szépség láttán. — Nagy temetés volt. Eljöttek a vadászok, a környező tanyák lakói a végtisztességet megadni. Lovak húzták a halottaskocsit, s lovasok kísérték utolsó útjára. — Lehajtott fejjel hagyunk időt belső könnyeinknek, gyászunknak, csak egy szót dob fel újra és újra tajtékzó értelmünk hulláma: miért? — Kell a hamis kutya — kísér ki — legalább elriasztja az alkalmi betolakodót. Nem messze innen, az egyik házból kilopták a malacot az ólból, a tyúkot a ketrecből. S amit a fasorokkal művelnek, elszo^ Nem lehet, hogy egy szépen leírt mondattól valakinek gyilkos gondolata támadjon. rul az ember szíve. Itt rövidesen egy szál fa sem áll majd. Kivágja és elviszi az idegen. Milyen világ ez? Hová lett a hit, a becsület. A tisztelendő azt E rédikálta a temetésen, a nem is ezen a földön, de a másvilágon megbűnhődik az illető... Ez nem elég. Jó lenne tudni, hogy kattan a gyilkos kezén a bilincs. Talán a mi szívünkben is engedne a szorítás. Vagy már mindig rettegni kell ezután? Szinte végszóra egy piros Wartburg áll meg a kapu előtt. — Újságírók? — kérdezi a fekete bajuszos sofőr, s harag lobban a szemében. — Maguk is hozzájárultak azzal a „cikkel” János bácsi halálához. Minek kellett megírni, hogy mi van az udvarán? Mentegetőzünk, a sorsot nem mi irányítjuk, nem lehet, hogy egy szépen leírt mondattól valakinek gyilkos gondolata támadjon. Régen is volt verekedés és nagy ritkán meg is öltek egy-egy embert a tanyákon. Különösen ha összekaptak a legények szerelemféltésből vagy virtusságból, s előkerült a csizmaszárból a tőrkés vagy a fokos. De rablógyilkosságra a legöregebbek sem emlékeznek. Az ifjabbik Hulvej János hivatalnok bent a városban, és keserűen csóválja a fejét. — A halála előtti estén én még meglátogattam Jani bátyámat, mert üzent, hogy valami föld miatt gondja van. Nem találtam sajnos otthon, most már örök titok marad, mit is akarhatott. Megváltozott az élet itt is. Eltűnt a gyermekkorom idilli világa, amikor rokonként tiszteltük a húsz kilométerrel távolabbi tanyabokor lakóját is... Kihaltak a régi öregek, meglazultak a kötelékek. Már csak néhány idős család maradt, ahol nyitva állt mindenki előtt az ajtó. Morauszki János bátyánk volt az egyik utolsó ilyen gazda. Balázs Attila felvétele amikor megpróbált az anyaméhben minden eszközzel elpusztítani; amikor a Dunába ugorva megpróbált önmagával együtt megsemmisíteni. Es — talán — nem követett el bűnt akkor sem, amikor gyűlölettel szült; amikor meglátva nem mosolygott, csak undorba rándult fáradt szája, s amikor négy hónapos koromban otthagyott a vonaton, de szerencsétlenségére kinyomozták az „anya személyét”. Nem követett ő el bűnt, csak menekült önmaga elől, a sors elől. És menekülés közben én voltam a lábaira, a lelkére, a sorsára csomózott kölönc. A kölönc pedig azért találtatott ki az egész min- denség számára, hogy akarjunk, de ne tudjunk elmenekülni. Hogy a menekülés megalázzon bennünket. Én úgy menekültem, hogy a halálával, a semmivé égetésével el akartam hitetni magammal... ő meghalhat, mert vétkezett, én pedig nem vagyok vétkes, ezért. Gyűlölet volt, ami a halálos ágyához vezetett, s aztán a kemencéhez, amelyben a szemem láttára? ha gyűlölet volt, mi maradt a helyén? Talán a közöny? Talán a rémület, amely mindent megkérdőjelez? A világegyetem értelmét is? Dehát van a világegyetemnek valami értelme? Vagy csak annak, hogy mi vagyunk? És így vagyunk? Hogy ilyenek vagyunk? Most kellene gyorsan, a szavak értelme nélkül imádkozni. Valakihez, akinek emberarca van, és — talán — segítségül hívható. Mihez? Hogy lefogja a szememet? Dehát nem mindegy, hogy a már úgysem látó szemem le van-e fogva vagy sem? Lehet, hogy nem mindegy. És ha nem mindegy, mintha értelme lenne a világegyetemnek. Nagy Tamás illusztrációi Tíz éve halt meg az anyám. Tíz éve nő bennem az űr. Tíz éve szaporodik a magányom. Tíz éve járkál egyre nyugtalanabbul a fejemben, az agysejtjeimben, valós és kitalált bajaimban egy ellobbant lény. Tíz éve hiányzik egyre jobban, ahogy közeledem hozzá — a semmihez. Egyre rémültebben. Egyre elesettebben. Egyre sötétebb, egyre csillagtalanabb éjszakában. 13 MÚZSA Jánosi Zoltán versei Az új Segesvár elé Szavak fakadó gyehennái — figyeli ama segesvári figyeli, de csak némán, szótlan A fölvert por kis ferde dombhát fölött lebeg, míg perbe fogják agyát, szemét, szakállát, szobrát Ömlik-szakad a por a hazára a híres Sereg megalázva hátrál meghalni boka-rázva „S akkor is, mégis, Uram Isten! Én, ki akartam, láttam, hittem nem mozdulhatok soha innen — Népem lába torkomra roppan — mégis ezernyi rózsa lobban félrerugdosott homlokomban!” Profán kis őszi sanzon így kell megdögleni így kell összeszorított szájjal herékkel így kell megdögleni így kell Együtt a megriadt véres nyájjal telemocskolva könnyel nyállal kifordult szemmel torz patákkal ha eljön néz rádvall a semmi tüzénél kell majd melegedni lángjánál kell hinni és lenni Átharapott fehér torokkal a szájban vérrel szőrrel és foggal így kell kimeredt szemmel karommal így kell megdögleni így kell nem dárdával vonatkerékkel tarkón lőve — csak így csak így kell (Nem rég jelent meg a szabolcs-szat- már-beregi költők Ki vált meg minket? című antológiája. A nyíregyházi Jánosi Zoltán költeményeit e kötetből válogattuk.)
