Kelet-Magyarország, 1996. április (53. évfolyam, 78-101. szám)
1996-04-27 / 99. szám
12 Napkelet • A KM hét végi melléklete Hálótárs lett a félelem Ha márMorauszki Jánost is megöltékkinek lehet nyugodt az élete...! Balogh Géza, Dankó Mihály TÁRLAT Szász János festményei Zene 5 zo kát lan helyen, a nyíregyházi Zrínyi Ilona Gimnázium folyosógalériájában állította ki régebbi és legújabb képeit a tar- pai születésű, hajdani zrínyis diák: Szász János. A befogadó szemlélőnek első látásra komoly fejtörést okozhatnak a kompozíciók, lévén csaknem mindegyik a végsőkig lecsupaszított absztrakció. A konstruktív geometrikus művészet — melynek Szász elkötelezettje — napjainkban nem tartozik a populáris képzőművészeti irányzatok közé. Alkotónk mégis kitart mellette, mintegy felerősítve egykori tanára, Tőkey Péter kifejezésmódjának rá mindmáig hatással levő jellemzőit. A mértani pontosság, a fegyelmezettség koordinátáinak szigora a színgazdagság (esetenként már-már harsányság) által lesz oldottabb, a szemnek élvezetes látványt kínáló. Az elvontság a festmények jelszerűségében, piktogram- tömörségében mindig visszavezethető a vizuálisan értelmezhető konkrétumokra. Elefánt Harasztosi Pál reprodukciói Sokakat megdöbbentett a hír március elején: megölték füzesbokori lakásán Mora- uszki Jánost. Az idős lótenyésztőt agyonverték, feleségét is súlyosan bántalmazták. Azóta is félelemben él a nyíregyházi bokortanyák népe. A máskor rendkívül barátságos tirpákok nappal is kulcsra zárják az ajtót, éjszaka pedig elengedik a kutyákat és gyanús minden idegen. — Félünk! Hogyne félnénk. Ha már Mo- rauszki Jánost is megölték, kinek lehet nyugodt az élete...! Idős tirpák gazda hagyja abba a szántást valahol Jakusbokor határában. Ostorával mutatja az irányt, ahol a gyilkosság történt, amely azóta is foglalkoztatja a szabolcsi megyeszékhely lakóit. Id. Morausz- ki Jánost ugyanis nagyon sokan ismerték. S nemcsak szűkebb pátriájában a bokortanyákon, hanem messze földön is, hiszen a hetvenkét éves gazda országos hírű lótenyésztő volt. ^ Ilyen becsületes embereket ritkán találni, az biztos, nem közülünk való a tettes. Sokan még ma sem hiszik, hogy meg történhetett mindez. Nem hiszi Szanyi Ferenc- né sem. A tokaji országúiról az ő házuk mellett kanyarodik le egy vékony műút, amelyik Dankó-, Szekeres-, és Füzesbokor felé tart. Morauszki Jánosnak e ház előtt kellett elhaladnia, mikor a városban volt dolga. — Én ugye három esztendővel vénebb vagyok, de együtt gyermekeskedtünk, itt van a házuk túl a vasúton, alig ezer lépésre. Sose tudott úgy elmenni, hogy be ne köszönt volna. A beszélgetésre kijön az udvarról Szanyi Ferenc is. Nehézkesen lépked, görbebotjára támaszkodva meg-megpihen. — Sosem gondoltam, hogy ilyesmi megeshet mifelénk — ingatja szomorúan a fejét. — Én Nagydobronyból kerültem ide, Ostobaság volt, hogy látni akartam anyám elhamvasztását. Teljes és végső megsemmisülését. Mennyit mászkáltam (miért?!), hogy elintézzem az engedélyt. Hogy jelen lehessek... Nem szerettem az anyámat. Tucatszor ha találkoztam vele. Talán ezért gondoltam, hogy a halála sem lesz rám hatással. Ezért akarhattam végignézni az agóniáját az elfekvőben. Azóta már megszűnt a fenyőgerendákkal aládúcolt elfekvő. Mindenki meghalt, akivel egy szobában feküdt. Az éjfekete hajú mázsás ápolónő is, aki nyugdíjfizetési napokon megfeledkezett őrmesteri magatartásáról, s nem mondta az ágybapiszkítóknak: „undorodom tőletek, szarosok!” Olyankor anyám Julcsi lett, s ha ötször kért vizet, kapott háromszor és nem feküdt órákon át az ágytálon. De a nyugdíj kevéske volt, s amint elfogyott — és gyorsan elfogyott! — eltűnt az éj fekete hajú ápolónő pénzcsalogató kedvessége. Eltűnt már ő maga is: kövér testét felfalta a krematórium. A sok, sejtjébe épült süteménnyel együtt, amit halomszámra vásárolt a szomszédos cukrászdában: „Hozzál neki édességet, akkor jobb nekem” — mondta anyám. Eltűnt a magas, hajlott hátú doktor úr is. Éppen negyvenéves múlt, amikor csodálatos új autóját az M7-en felnyársalta egy szemből jövő Mercedes, amely áttörte a fényvédő sövényt. A doktor úr nem hallotta a csattanást, semmit sem hallott, eszméletét vesztette, s nem élte át a péppé zúzódás fájdalmát. Földbe szállt a főorvos úr is, aki annyira szerette a füsa katonáskodásomig nem is hallottam az itteni szlovákokról. Vagy ahogy erre nevezik őket, a tirpákokról. De aztán úgy megszerettem őket, hogy már ötven éve élek köztük. Ilyen becsületes embereket ritkán találni a földön, az biztos, nem közülünk való a tettes. Tirpák ember ilyet nem tenne. A nyolcvanhoz közeledő házaspár megszokta a házuk előtti nagy forgalmat. A gyilkosság óta azonban a legkisebb éjjeli neszre is riadtan figyelnek. Oda a békéjük. Pedig olyan jó, nyugodt élet volt itt a tanyákon. Mesélik, hogy az ő apjuk kint hagyta a határban az ekét, a boronát ha szántás közben ráesteledett. — Nem nyúltak itt semmihez — bizonygatja a nénike, s az országúton túlra mutat. Messze, jó kilométernyire szelíd dombok emelkednek ki a tájból. A dombokon a jakusbokori házak. Előttük nádtenger, egy kacskaringós földút vezet át rajta. A jakusbokori emberek az iskolában sokáig maradt gyermekek elé kijöttek ugyan, de nem azért, mert bánthatta volna valaki őket. A gyermekek féltek a sötét nádtól. Most azonban...! Nyíregyháza környékén negyvennél is több tanyabokrot számolhatunk össze. Szabályos falucskák ezek, a húsz-harminc házból álló bokrok. Bár az elmúlt negyven év egyre sorvasztotta őket, de ahogy nehezebb lett a megélhetés, és talán az egykor bekerült falusi gyerekek is megunták a skatulyát, levegőre, szabadságra vágyva mind több piroscserepes ház nőtt ki a földből. Mostanában azonban sokan kérdezik: érdemes-e, szabad-e itt ezek után építkezni. Nem csak a gyilkosság miatt aggódnak azonban az öregek, fiatalok. Alig néhány kilométernyire található innen a híres-hírhedt KGST-piac, ahol a legképtelenebb figurák ütöttek tanyát. Élelem és szállás híján itt kóborolnak a bokortanyák között, sokak szerint köztük kell keresni a gyilkosokat is. Értetlenül áll a tanyai ember a történtek előtt. Tőle a betérő koldus sem távozhat egy szelet kenyér, egy pohár tej nélkül. Ő nem látja a sötét lelket a lerongyolódott menekülőben, nem tudja elképzelni, hogy az alamizsnáért nyúló kéz életet is kiolttölt teákat, szertartásosan itta egyik csészével a másik után. Ilyenkor a főorvos úr rágyújtott egy filter nélküli Pali Malira. Szerette a zamatos ízeket, s már régen csak az elfogyasztható volt fontos számára. A főorvosi rang nem az eredményes gyógyító munkának, hanem a barátoknak volt köszönhető. Valaha nagy tervekkel indult és először a világban csalódott, hogy kímélje önmagát, majd lassan ráébredt, hiányzik belőle valami, ami többre érdemesíthetné. És elvállalta a kórház elfekvő osztályának a vezetését. Mindenki tudta, hogy oda csak az megy, aki már feladta és elfogadja a gyógyítás esélytelenségét. Az egykor kedélyes főorvos úr egyre komorabb lett, mind szívesebben jósolta meg az osztályán ápoltak betegségének lefolyását, és haláluk időpontját, ha minden úgy zajlott le, ahogyan előre megmondta, az eseménykor helybenhagyólag bólogatott. Már elmehetett volna nyugdíjba, de szükség volt rá, mert az idő tájt az elfekvő élére nem akadt jelölt. A főorvos úr itta az egyre többféle keverékből készített teáit, s amikor a furcsa fájdalmak jelentkeztek, igyekezett nem gondolni semmire. Ha valaki, ő elég májrákost látott, talán ezért hes- sentett el magától minden képzelgést. Még akkor is hitt baja gyógyíthatóságában, amikor már sűrű, rossz szagú vér jelent meg a WC-kagylóban. Velük beszéltem, amikor anyámat meglátogattam az elfekvőben. Ok mondtak véleményt a beteg állapotáról, kilátásairól, vagyis arról, hogy csupán várni kell a róhat. Sokáig azt hitte, az otthonát csak a rossz szellemektől kell megvédeni, az ártó, a tehenet rontó „lidércektől”. És istenfélőként elég a háziáldás. Mára a fosztókon, dörzsölőkön mesélt rémálmok szereplői megelevenedtek. — Mindent beszélnek ilyenkor — csitít- gatja a láncra vert kuvaszt a jakusbokori szülei udvarán szorgoskodó Mócsán Csaba. Hiába próbál ő is gyökeret ereszteni a betonrengetegben, visszahúzza a szíve, no meg a megélhetése. Zöldségüzlete volt a városban, de feladta. — Ott szeretnék házat venni, ahol lovat, ^ Elképzelhetetlen számára, hogy az alamizsnáért nyúló kéz életet is kiolthat. disznót, tyúkot lehet tartani, palántát nevelni, zöldségfélét termelni... Igen lovat... — mered maga elé. Hiszen ő is megszállottja a négylábú állatoknak. És természetes, hogy tanácsadójára, tanító- mesterére Morauszki Jánosra terelődik a szó. — Aki ismeri a magyar viszonyokat, tudja, a parasztember nem tart százezreket a szalmazsákjában. Az állatok, a föld csak ráfizetést teremnek... Sokáig nézünk a semmibe. A tanyán nem tud leülni egy társaság egy pohár bor, egy falat kolbász mellé, hogy ne esne szó a gyilkosságról. Hiába teltek el napok, a szörnyűséget nem mossa el az idő. Bizony sok minden megváltozott. A félelem a hálótársa az idősnek, vagy az udvarlásból hazatérő legénynek. Talán, ha kézrekerülné- nek a tettesek, s kiderülne az ok?!... — A gyanakvás ott ül az emberek lelkében, hallani lehetett, hogy valaki egy véres százassal fizetett, s azonnal elindult a pletyka — nyitja ki Csaba a gőzölgő istálló ajtaját. Mert van az ő portáján is bőven látnivaló. Sergio és Fantom, a két fiatal csődör megszabadulva a kötőfékektől, boldogan rohanok ki az udvarra. Mintha nekünk tartanának bemutatót, felágaskodva táncot járnak, meg-megiramodnak, pajkosan harapdálják egymás nyakát. Szinvidebb vagy egy picit hosszabb ideig tartó bekövetkezőre. Nem tettek semmit a betegért, mert „érte már nincs mit tenni.” Anyám még két évig élt. Vajon meddig élt volna, ha tesznek érte, ha megoperálják, ha gyógykezelik, ha tiszta levegőt szívhat, ha naponta nem kell látnia a szobatársak halálát, s abban elkerülhetetlen sorsát? Ennyire erős tud lenni egy negyvenkilós csupa csont test, és egy reményét vesztett lélek? Anyám nem szeretett, és én sem szerettem őt. Idegenek voltunk egymásnak. Ha idegen lehet egymásnak anya és fia. Ezért gondoltam, hogy végig lehet és végig tudom nézni a halálát és elhamvasztását. Nem láttam ebben a szándékomban rosszat. A rossz fokozatosan kövesedik meg a lélekben, észrevétlenül. Most.nem mondhatom, hogy akkor másként kellett volna döntenem. Most semmit sem mondhatok, mert félek a test nélküli idegentől, aki egyre jelenvalóbb lesz. Félek attól, amit megtettem. Még inkább attól, amit nem tettem meg — érte. Bár megtehettem volna. Azt hittem, ha szembesülök a teljes eltűnésével, akkor nem támadhat rám a lelkifurdalás, és könnyebben nézek majd, egyszer szembe a létezés vastörvényével, az elmúlással. A saját eltűnésem folytonos lehetőségével. Nem könnyebb. Hordozom a lelkiismeret púpját is. Mert az anyám majdnem a nővérem volt, 17 évesen szült meg. Nem ő követett el bűnt, amikor akarata ellenére megfogamzottam; ASPERJÁN GYÖRGY: Egyre rémültebben
