Kelet-Magyarország, 1996. április (53. évfolyam, 78-101. szám)
1996-04-13 / 87. szám
1996. ÁPRILIS Íj., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Ünnepelt?) a n fejlesztett, kis hatékonysággal működő pazarló rendszer. Vissza lehet kérdezni, miért volna ott hatékony az oktatás, ahol egyetlen gazdasági ágazat sem volt hatékony? Ahol európai értelemben semmi sem működött. Sőt, megjegyezhetjük, hogy nemzetközi felmérések és versenyek alapján a magyar iskolát a világ oktatásának élbolyában tartották (tartják) számon. És nem fordítva, nem a gazdaságot — mégcsak nem Foglalkozás a napköziben Balázs Attila felvétele A megye iskolatörténetének legfigyelemreméltóbb eseményeit a Kelet-Magyarország közelmúlt számaiban hat önálló írásban elevenítette fel Margócsy József. Befejező tanulmányát az alábbi sorokkal zárja. „A fentiekben szép példákra hivatkozhattunk, s ezért lehetünk optimisták, nem kell aggódnunk a következő évezred magyar iskoláinak sorsa miatt.” A sokat tapasztalt — az iskola mai gondját is ismerő kitűnő oktatási szakember a jövőt tekintve tehát optimista. Bízik a holnapban, hisz az iskola felemelkedésében. A megye pedagógustársadalmának hangulata ismeretében azonban önkéntelenül is előtolakodik a kérdés: Vajon oszt- ják-e Margócsy tanár úr véleményét, elfo- gadják-e optimizmusát? Tapasztalati adatok alapján könnyen megválaszolható a kérdés, mert a magyar iskolaügy a dicső múlt ellenére is — a tulajdonváltás, a pluralizmus, az autonómiák és a tartalmi modernizáció rég várt beköszöntését követően — napjainkban mély válságát éli meg. Emiatt is nincs ma az iskolarendszernek — óvodától az egyetemekig — egyetlen intézménye sem, amely a biztos jövő tudatában végezhetné munkáját. Nincs egyetlen pedagóguscsoport sem, mely ne szorongana intézménye átalakulása zavaros koncepcióitól, szakmai munkája fejlesztésétől, a létbizonytalanság kóros felhőinek fenyegető gyülekezésétől. Az ünneplés ettől még lehet méltó, lehet emlékezetes, felemelő és mozgósító, lehet és lesz is üzenete a mának és a jövőnek. Mert ünnepelnünk kell. És el kell mondanunk, mégpedig okosan, hogy a magyar múltban a nagyszerű, felemelő iskolaalapító idők ellenére is kevés olyan korszakokat ismerünk, amikor is a társadalom vagy annak elitje egész lelkületében iskolapárti lett volna. Ha megyénk oktatástörténetén gondolkodunk, akkor talán Nyíregyháza 1914-30 közötti időszakára méltó a dicső múlt jelző, ugyanis e város (mely akkor alig több mint 40 ezer lelket számlált) rövid másfél évtized alatt a második világháborútól és Trianontól meggyötörtön is hat középiskolát (két tanítóképző, 3 gimnázium és egy kereskedelmi iskola) alapított. Ma az ágazattal szemben a vád az — főleg a pénzügyi bürokrácia, a technokraták köreiből —, hogy az iskolarendszer túlis az igen jól pénzelt agyontámogatott pénzügyi intézményeinket. A túlfejlesztett, igaztalan jelző csak a mai gazdasági, pénzügyi helyzetünk nyomorúságos relációjában használt kényszerfogalom. Ám ezt így is kellene kezelni. Minden józanul gondolkodó pedagógus is látja, hogy az ágazatban olyan strukturális viszonyok alakultak ki, melyek átalakítása elkerülhetetlen, melyeket hosszabb távon nem érdemes és nem is szabad működtetni. Ennek szakmai és morális terheit az iskolának vállalni kell és vállalni is fogja. A pedagógustársadalom tudja és fokozatosan elfogadja, hogy az iskolarendszer strukturális átalakítása, belső világának, szakmai életének modernizálását is kikényszeríti. Érti és ismeri azokat a nagy társadalmi folyamatokat, amelyek a világ- gazdaság korszakváltásához kötődnek. Melyek nyomán a felsőfokú képzés expanziója mellett a középfokú képzésnek kell általánossá válni. Az is egyértelmű, hogy a nagy szerkezeti átalakulással egy időben — a képzések belső struktúráit, műveltségtartalmát is szükséges modernizálni. Bár a honi gondolkodástól idegen, de még az általános képzésen belül is erősíteni kell a pragmatizmus gondolatát. Az iskoláknak nem széplelke- ket kell nevelni, hanem a kommunikációs és szolgáltató társadalmak valós érdekek és értékrendjét vállalva kell programjait megalkotni. Ma, amikor a NÁT-ról, vizsga és érettségi rendről folyik a vita, lényegében erről van szó. Nyugtalanító, hogy a vitákban a szakma mintha magára maradna, pedig ennek kompetenciája inkább össztársadalmi, mint különböző szakmai lobbyk érdekháborúja. Nyugtalanító ez azért is, mert a most formálódó új iskolamodell minden eddiginél költségesebbnek ígérkezik. így csak az nem tisztázódik, hogy van-e készség ennek számláját vállalni. Mert ha nem, akkor mint évszázadunkban többször is, nagy koncepcionális változtatási szándékok csak kis silány reformocskákká szelídülnek. Ennek veszélye azért is reális, mert éppen az ágazati lobbyzás szempontjából néhány dolog itt az ezredvégen ugyancsak rendezetlennek tűnik. Ilyen pl. az iskola- irányítás kérdése, mely a rendszerváltást követő iskolai tulajdonváltással (az állami iskolák önkormányzativá alakultak) a világon szinte egyedülálló oktatásirányítási modell alakult ki, amikor is minden iskolafenntartó egyben tanügyi hatósággá is változott. Melyből az országban 3167, megyénkben 176 kezdte meg működését, természetesen szakapparátusok (szakember) és szakértelem hiányában. Ez a tény egy ilyen nagy rendszerben mint az iskola — még a legjobb szándék ellenére is — éppen a szakmaiság hiányában naponta a vélt vagy valós konfliktusok sokaságát szülheti és szüli is. Mindennél talán nagyobb probléma, hogy egy ilyen irányítási modell mellett nem alakulhat ki hatékony közoktatási lobby. Amely eredményesebben fölvehetné a harcot a rendszer differenciálódásának kóros tendenciáival pl. a népoktatás iskolarendszerének szakmai szempontú (tartalmi) elszegényedésével, a pedagógusképzés és továbbképzés rendezetlenségével, a pedagógustársadalom lecsúszásával és az azzal járó kontraszelek- tív folyamatokkal. A pedagógustársadalomnak mind keserűbb szájízzel kell tapasztalnia, hogy soraiból a politika küzdőterébe került szakmai elit többsége más vizekre evezett. A feltörekvő, hirtelenjében meggazdagodott új burzsoázia pedig fokozatosan megteremti a maga extra ellátását, elit iskoláját, ezáltal számára az egész rendszer fejlesztése közömbössé válik (vált). S közben az állam hol látványosan, hol rejtettebben, de fokozatosan megpróbál kibújni a népoktatás terheinek vállalása alól. Áz iskola így a mind jobban elszegényedett önkormányzatokkal egy ketrecbe záródik, ahol minden játékszabályt feladva az egyre elkeseredettebb iszapbirkózás pályabírók távollétében folyik. Ilyen viszonyok között kell és fogjuk is ünnepelni ezeréves jubileumunkat. A múltból bizonyára megpróbálnak majd egy-egy csöppnyi reményt, morzsányi hitet, erőt meríteni a mának és a jövőnek. Pontosan annyit, amennyire szükség van ahhoz, hogy a holnapot vállalni lehessen, hogy Margócsy tanár úrral vallhassuk: hogy „nem kell aggódnunk a következő évezred magyar iskoláinak sorsa miatt.” KuknyóJános a km vendége A tehetségek tárházában él Szondi Erika A fa nem szól vissza. Engedelmeskedik az embernek. Ha derékba törik nem sír, csak csöndesen meghal. Ám, ha szorgalmas kezek megmunkálják, akkor újraéled. A fa szerelmese évtizedek óta Ba- loghné Béres Györgyi faragó, a mátészalkai városi művelődési központ képzőművészeti stúdiójának vezetője. Munkáiból a közelmúltban nyílt kiállítás Mátészalkán. Egy ifjúkori dac adta kezébe a faragókést. Szülei nem vásárolták meg azt az agancsból készített ékszert, amit nagyon szeretett volna. Baloghné Béres Györgyi igazi kézműves családból származik. Suszter nagyapja késével kezdte a faragást. Igaz akkor még elsősorban a torna érdekelte. A tornászcsapatban testén kívül edződött kitartása, akaratereje és megerősödött benne az együtt-egymásért szelleme. A versenysport befejezése után hiányzott számára a csapat, a közösség. Az összetartozás élményét a faragók között találta meg. 21 éve él Mátészalkán. Egy tanítványa hívta meg az 1. országos faragótáborba Vásárosnaményba. Itt tanulta meg a művészet alapjait Schmidt Sándortól és társaitól. A székely ékrovás elsajátításán túl itt kötött elválaszthatatlan szövetséget a fával. Azóta is állandó látogatója mind a naményi, mind a tatabányai országos tá boroknak. Nőként mindig többet kellett bizonyítania ezen a „férfias” pályán. A kiállítás darabjai a népművészeti és vadásztárgyak, az egyházi kegytárgyak, a lószőrből készített ékszerek, a bőrből készült dísztárgyak bizonyítják tehetségét. Faragó barátaitól ma is szívesen lesi el az új technikákat, amit tovább ad tanítványainak is. Pedagógusi vénáját bizonyítja, hogy egyedül az országban külön szisztémát dolgozott ki az oktatásra, amelynek segítségével a fiatalok elsajátíthatják a faragás fortélyait. Munkája, élete, kitartása példa a hét év alatt keze alól kikerülő 176 tanítvány számára. Fogta, vezette a tehetséges gyermekek Baloghné Béres Györgyi Szűcs Róbert felvétele kezét, a székely ékrovás alapmintasoránál, a szerkesztett geometrikus mintasornál, az egykéses munkáknál, a vésős technikáknál. Minden tanítvány megtanulta a dunántúli mintarendet, a virágmintás ornamentikát. Az ügyesebbek a csontmunkákig is eljutottak. Megismerhették az összetartozás érzését is, sőt sok esetben a pályaválasztáshoz is itt kaptak indíttatást. A ma már felnőtt műbútorasztalosok, faipari mérnökök, technikusok jó néhá- nya előveheti azt a mintafát, amelyen Baloghné Béres Györgyitől megtanulta a faragás embernemesítő fogásait. Az új élet- rekelt fadarab sulija az embersé- t, a munka és egymás tiszteletét is. A tárgyak mindennapi életünk résztvevői. Őrzik kultúránkat, örökségünket. Baloghné Béres Györgyi együtt él lakásában az általa készített tárgyakkal. Vallja, a fa elkísér a bölcsőtől a sírig, életünk minden időszakában találkozunk vele. A faragott bölcsőben ringott valamikor a gyermek, majd az élet végén a kopjafa jelentette a végső számadást. A kopjafa, amely csak addig marad meg, amíg emlékeznek az emberre. A fa annyit ad magából, amennyit az ember beletesz. Alázatot, tiszteletet parancsol, engedelmeskedik az emberi erőnek az alkotó kéznek. Eltűri a dühös csapásokat is, s ha a művész keze alatt új életre kel, úgy tud mosolyogni, mint Györgyi lakásában az a huszonhét napot formáló ro- zetta, amely sugallja; mindennap történik valami amiért érdemes felébredni. A nap ereje magához vonz, segít abban hogy újra és újra legyőzzük önmagunkat. A valamikori tornász mondja: „mindig két centiméterrel magasabbra kell tenni a lécet, hogy új eredményekre legyünk képesek, s ezt gyermekeinknek is meg kell tanítanunk.” Baloghné Béres Györgyi tagja a mátészalkai képviselő-testületnek is. Az oktatás, a közművelődés és a sport a szívügye. A társadalpm alappillérének tekinti a gyermeket. Érzi, tudja, tapasztalja a szatmári vidék a tehetségek tárháza, s nem szabad engednünk, hogy ezek a tehetségek elkallódjanak. Minden életkorban meg kell adni a gyermeknek a lehetőséget az alkotásra, önmaga felfedezésére és fejlesztésére. Meg kell ismertetni vele az alkotás csodáját, hiszen aki önmaga is alkot, abban nagyobb tisztelet alakul ki a másik ember iránt is. inn ■ II § fi 1 A vitákban a szakma magára marad
