Kelet-Magyarország, 1996. február (53. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-03 / 29. szám
1996. FEBRUÁR 3., SZOMBAT Frissen szentelt gyertyák — lángjai közé hajlanak a máskor talán hajlítatlan nyakak Bakajsza András „Gyertyaszentelő, jeles dátum, / ős hagyományok reggele! / Almos mackó a Retye- zátban / gyanakvón szaglász most bele. / Kikandít a borz is...” Csanádi Imre Gyertyaszentelő c. verséből vétetett e négy és fél sor. Kandikáljunk hát kicsit mi is, mackósodó, medvésedő emberek, és öltsünk böl- csebb ábrázatot a borznál! Lám, kihúztuk tél utoljáig, farsangoló februárig. Igaz, megapadt bödönünk, bukszánk böjtelő haváig, akárcsak bőrünk alatt a zsírpárna, s fityinges forintunk. Február ez mégis, fényességes, gyertyaszentelő vigíliája. És ha odakint nem mindig, Radnóti naptárában „Megvillan a nap, hunyorint... s cserren már a veréb.” Másnap aztán harangszó hangoslik, egyikük telten, zengőn, másikuk gingal- lózón. Egyben egyeznek csak: időváltozást hoznak, vagy legalábbis halk hóhullást. Azonkívül ajánlott ünnepre cseng-bong a magasság, gyertyaszentelői Boldogasszonyra. Az Űr ünnepére, mely Máriáé is. „Legyen csípőtök felövezve és égő gyertya a kezetekben.” így hangzik a belső s külső világosságra intő jézusi tanítás. Másik fordításban: „... égjen a lámpásotok.” Károliéban: „Legyen... szövétnektek meggyújtva.” Miért? Hogy az égő gyertya udvarában gyakorolhassuk a szolgáiatkészség és az éberség sarkalatos erényét. Jelkép hát a megvilágításban fogyó gyertya, a vigyázás jelképéé, mint ahogy Isten gyertyájának neveztetik az ember Babits Mihály egyik szép istenes versében. Templomjáró ember gyertyával a kezében indult misére, hogy szenteltessék meg, s óvjon bajban, vészben. Lángjuk lobbantakor s lefojtá- sakor sorjázó napokra gondolunk, melyek ellobbannak mind. Óesztendő tűntén, háromkirályok hazatértén eszmélünk csak: az új esztendő is egyre apad. Pál napkor, ha zimankó hajt „barátságos, meleg szobába”, tűnődünk bezzeg: fordul-e Pállal az istenadta idő. Mennyi mérge maradt farsangos Dorottyáig, s a beszédes nevű jégtörő Mátyásig? Gyertyaszentelő Boldogasszony. Úr-ünnep, Máriaünnep. Áldott Mária, kit boldognak is mondott Erzsébet, a hírhozó angyalra gondol, a sebesen siető pásztorokra és a királyi kincsekkel hódoló napkeleti bölcsekre. Negyven nap teltével fogta gyermekét, s örömmel indult az Úr házába, az egyetlen templomba, hogy bemutassa elsőszülöttjét az ott lakozó Fölségesnek. így esik Jézus bemutatása februárius havának második napjára. E megszentelt nap Lukács envagéliumában leli kezdetét s a beteljesült találkozástól örömteljes és békés. Hiszen aki maga lesz a Béke, az érkezik most a Szent lakóhelyére. Simeon, az elaggult Simeon sok-sok kopár nap után karjába veheti végre s magasztalhatja az Üdvözítőt. ígéret szerinti elbocsátását kéri az élet szolgálatból, majd prófétikus szavakat ejt, köztük egy szegletkő szót: világosságnak mondja a rendelt üdvösséghozót, ki megvilágosítja a pogány nemzeteket, s dicsőségére válik választott népének. A világosságot legyen bár mécsnyi, vagy bazilikái gyertyából fölnyújtózó lángnyelv szimbolikus értelműnek vette a Biblián nevelődött ember. Maga a Mester, a tökéletes Tanító mondta meglett korában: ”Én vagyok a világ világossága: aki követ, nem járt többé sötétségben...” Hogyne becsülték volna a (lelki) sötétséget oszlató világító alkalmatosságot? Tartóra tették, a Hegyi Beszédnek megfelelően, hogy mindeneknek világítson. így gyertyásodott a szentségfülke s az oltár eleje, hol fehér imára zárulnak ujjaink gyertyái. Hogyne szentelték volna a kanóccal égő gyertyát, mely fényében keskenyül fölfelé, s maga is gótikus fohász?! Fehérben fényesül ünneppé, hófehér ünneppé az ősi liturgia. A Krisztus utáni IV. században találkozó néven már tartották. Az első találkozás a csodálkozó pásztorokkal esett. A második Napkelet mágusaival. A negyvenedik napi a Sión hegyén magasztosul megindítóvá. A gyertya (latinul candela) először az őskeresztények katakombáiban oszlatta a keserű sötétséget... A candela-ból kandeláber lett aztán lámpaoszlop-templom uralta tereken. Anno Christi az V. században megült ünnep már. Imbolygó lángocskák je- lezék később, gyertyás körmenet hömpölyög a bűnbánat böjti előkészületeképpen. Gyertyaszentelő fényeskedik február elején. Kísérőnkül szegődik bölcsőtől a koporsóig. Keresztelésig az újszülött mellett világlott kisded lángja, ki ne cseréljék a „pogánykát” ártó szellemek. Gyermekágyas anyát első útja a templomba vitte, mint azon időben boldog Máriát. (Egy házkelőnek mondatott ezen első út, míg elevenen élt.) Ágyhoz szögezett mellett gyertya éberkedett, haldokló kezében gyertya tétetett, hogy fénynyel nyúljon ki a világból. Jó szolgálatot tett továbbá égiháborúban, vad villámlásban, jégaratás ellen. Fulgura fran- go (megtöröm a villámokat) szól a ha- rangfölirat, s nemhiába gyújtottak gyertyát, ha sistergett az istennyila. A gyertyaáldás szentelés ezredéves szertartása fehér miseruhát kíván, s a nagymise előtti várakozás áhítatát, hogy utána fölzengjen a diadalmas Glória. Künn köd gomolyoghat, hó vakíthat, gyámolító gyertyáink adnak egy csöppnyi meleget. Kifelé lábalunk a télből, soká nem késhez a kikelet. (Még ha végül vissza is cammog a barlangi barna- bundás, fogadjuk megértéssel dilemmáját. Vidámítson egy Weöres-etűd: „Jön a tavasz, megy a tél, / barna medve üldögél / Kibújás vagy bebújás? / Ez a gondom óriás!” E szép nap a karácsonyi ünnepkör méltó zárása. Kezdődött a betlehemi csillag feltűntével, végződik gyertyafényes szentmisével és a meleg hálaénekkel: „Ó Sión, templomod, ékesítsd csarnokod, / így fogadd Krisztusod...” Karonülőtől botra támaszkodóig szélesül a találkozás titka: „Szállj be lelkünk hajlékába, ó világ világossága!” Ma Szent Balázs püspök és vértanú napja van. Frissen szentelt gyertyák lángjai közé hajlanak a máskor talán hajlítatlan nyakak, hogy általa mentsen meg minket „az Isten a torokbajtól és más minden bajtól.” Két, keresztbe illesztett gyertya fényében fölsejlik egy gyermekkori balázsolás, s fölremeg egy Babits-vers halk köszöneté a jó félszáz gyertyaszentelőért és Balázs-áldásért. Balázs Attila illusztrációja Elek Emil illusztrációja szerre volt a felfedezések otthona, vasárnaponként az istentiszteletek helyszíne, vagy a bűvészmutatványok pódiuma. Amikor sok-sok év múlva kínzóan fájdalmas hiányként éltem meg az elhagyott gyermekkort, felültem a vonatra, majd autóbusszal elmentem a tanyavilág széléig, s onnan gyalog elindultam azon az úton, amelyen utoljára a teherautó zötykölődött velünk, mindenféle tisztázatlan gondolat kavargott bennem. Átcsorgott a cipőmön a homok, izzadtam a melegtől, s közben vártam, hogy megérintsen a gyermekkor. Egyórás gyalogút után megérkeztem a házunkhoz, amelyik szinte lefeküdt már a földre, a mögötte lévő hatalmas dombot csaknem széthordta a szél.t A mellettünk lévő erdő helyén fiatal akácos himbálózott az enyhe szélben. Kivágták a gyermekkoromat, elsodorta a múltat az idő, de hiába hajoltam a kút káváján át kutatni mindazt, ami még megmaradt. Alig sötétlett már víz benne, pedig hajdanán abban hűtöt- tük le a dinnyét. Még most is érzem a víz jó ízét, a mohos favödör érintését. Elindultam az erdőbe, hogy megkeressem azt a tisztást, amelyen gyermekkori képzeletem történelmünk néhány epizódját is lejátszotta. Szerencsére még megvolt. Leheveredtem a magas fűbe, az arcom előtt zúgtak el a gyors szitakötők. És mintha egyszerre megelevenedne az erdő, teli lett madárcsicsergéssel, őztekintettel, varjúká- rogással, a hátalmas tölgyek mély hallgatásával. Ott éreztem az ajkaimon a galagonya és a kökény. ízét, láttam az útra készülődő fecskéket, amint eltakarják a házunk tetejét, a levegőben úszó ökörnyálat. Éreztem a talpamban a tövisek okozta fájdalmat, láttam a ragyogó kék égen a felhők boglyáit, amelyek akkor még tiszták voltak, s csak később változott meg a színük, alakultak át fenyegető gomolyag- ga. Feküdtem hanyatt a fűben. Jelenvalóan kavargott bennem a múlt, összemosódott a jelennel, amelyben nem volt semmi költői, semmi nagyszerű, és megtörtént velem, ami felnőtt koromban még sohasem, még egyetlen egyszer sem: megindult egy könnycsepp a szememből, végigfutott az arcomon. Nem mozdult meg a kezem, nem nyúltam zsebkendő után. Engedtem a könnyeknek, amelyek birtokukba' vettek. S amikor felegyenesedtem nagyra nyílt a szemem, mert alig néhány méterre tőlem egy tapsifüles üldögélt a fűben és engem nézett. MÚZSA Kondor Jenő versei Téli ima Nyüszít a szél a fákon letérdel a bokor hó-kutyám zúzmarában tavasz-jézust vár valahol Épül a jégből katedrális csengettyűz fenyő-püspöke Dideregve várjuk a tüzet napfény melege eljön-e Mert éltünk már sok telet csillag-bukót sátánosat Melegíts meg kegyelmedben Uram! Add reánk áldásodat! Profán könyörgés Deres lélekkel várom Uram, kezed, ha hozzám érkezik. Ostorozd, verd meg esővel, ellened ki vétkezik! Napot sem ismerünk már — Nyújtsd felém Uram két kezed! Iszonyú télben élünk — Verd meg Uram, ki vétkezett! S ha lelkünk rezdíti levél, s fejünk lehajlik a földre, ments meg Uram vétkeinktől, emelj magadhoz mindörökre! (Kondor Jenő — kisvárdai tanár- költő — nyomdába készülő, Nincsért fáj című kötetéből közöljük poétái termése legfrissebb darabjait.) Nagy Tamás illusztrációi
