Kelet-Magyarország, 1996. február (53. évfolyam, 27-51. szám)

1996-02-03 / 29. szám

Napkelet • A KM hét végi melléklete tárlat Kertész-képeslapok Í 912-ben egy alig tizennyolc éves magyar könyvügynök megvet­te első fényképezőgépét, amit a frontra is magával vitt. Később Párizsba, aztán New Yorkba ván­dorolva kereste a szokatlant és a szé­pet, nem pusztán dokumentálás céljá­ból... Akik a tárgyakkal is tudnak barát­ságot kötni, azok figyelme gyakran megakad az UNICEF, az ENSZ gyer­mekalapja által kiadott igényes dol­gokon: irattartókon, zsebnaptárakon, levelezőkészleteken. Most új képeslap­sorozattal lepett meg minket az idén ötvenéves szervezet. Az ízléses egysze­rűség, a finomság ezúttal a témavá­lasztásban is megnyilvánult nem csak a kivitelezésben. André Kertész (1894-1985), magyar származású, Franciaországban majd az Amerikai Egyesült Államokban letelepedve vi­lághírűvé vált fotóművész képeit lát­hatjuk ezeken a lapokon, melyekből néhányat tárlatunkban mutatunk be. André Kertész New Yorkban, 1977- ben készült fotográfiái KM-képeslap-reprodukciók Ezeréves a magyar iskola Egészségügyi Szakközépiskola, a megye egyik legkorszerűbb iskolaépülete Nyíregyhá­zán Balázs Attila felvétele 6. Középiskolák indulnak Margocsy József Először természetszerűen Mátészalkán, hi­szen újra itt van Szatmár megyeszékhelye. A határok új raszűkülése miatt sokan sze­rették volna folytatni odaát elkezdett ta- nulmápyaikat. A szatmári főispán támoga­tásával 1945/46-ban gimnáziumi tanfolya­mot szervezett az idős nyugdíjas Kisgyörgy János és a levéltárnok Kiss Ernő. A felké­szített diákok a nagykállói gimnázium ta­nárai előtt vizsgázhatnak. 1947-ben már arra kaptak lehetőséget, hogy minden osz­tály megnyitásával indulhasson a gimná­zium, a rendelkezésre bocsátott szükség- tantermekben Cserepes Gyula átmeneti igazgatása alatt. Majd a Szamosszegről in­dult Parragh László kerül a tantestület élé­re 1948 őszén. Az első „rendes” tanévben 136 fiú és 54 leány alkotja a 14-17 éves diákságot, immáron együttes, koedukált formában. A második, 1948/49-es tanév­ben tovább nő a létszám, az egyik évfolya­mot párhuzamosítani is kell. Az igen agi­lis Parragh (1919-1977) hamarosan mi­nisztériumi munkakörbe kerül: 1950-től szakfelügyelő, majd a Tankönyvkiadó egyik vezetője nyugdíjazásáig. Az iskolát, egyre szerencsésebb és rendezettebb körül­ménye között, immár Esze Tamás nevével a homlokzatán, majd évtizedeken át Pus­kás Kálmán vezeti. Másféleképpen szerveződött középisko­la Fehérgyarmaton. Egy odavaló fiatalem­ber a szervezés lelke: Gacsó László (1919-1988), aki már 1944 őszén magán­polgári iskolát nyithat. Mivel a közeli Má­tészalkán gimnázium indult, ezért ő gya­korlati középiskolában gondolkodott, s fo­kozatosan valósítva meg terveit, 1950-ben már felsőkereskedelmi iskolai osztályokat indíthat. Sajátságos azonban, hogy a járá­si vezető szervek alig-alig támogatják Ga- csót, aki pedig az első évfolyamok diákja­ival fáradhatatlan az iskola fejlesztése, bő­vítése érdekében. Nemcsak műkedvelői műsorokkal szereztek pénzt, hanem egy- egy romos gazdasági épület lebontását is vállalták. Az így nyert anyagok rendbe rak­va várták az alkalmat, amikor hivatalos tá­mogatás és építési engedély is kerül a to­vábblépéshez. Bár a helyi vezetők nem be­csülték meg Gacsó munkásságát, a felsőbb hatóságok annál inkább. Előbb a megyei apparátusba vitték vezető állásba, innen pedig Debrecenen át az országos közmű­velődési irányításba került. Iskolája ma­napság korszerű épületben működhet. Vásárosnaményban 1952 tavaszán indul szervező munka. A minisztérium küldi ki egyik munkatársát a helyiek szándékának, hangulatának felmérésére. Nincsenek ked­vező tapasztalatai: a járás párt- és állami vezetői nem is fogadják a kiküldöttet, egy beosztott munkatársnőt adnak melléje, ha már itt van s járja a várost. Csak ő lelke­sedik: meg is mondja, miért. Ha már ő an­nak idején nem járhatott középiskolába,, legalább a maiak tanulhassanak itthon, hadd válhassanak a beregiek is értelmi­séggé, minél többen. Az első igazgató, már a tanév végén eltávozik férjével együtt. Sze­rencsére két fiatal tanár, a beregi Babus Jolán és az odahelyezett Bereznai Gyula szívvel-lélekkel vállal, végez minden mun­kát az iskola érdekében. Sajátságos az in­dulás: az első összeírásra 69 jelentkező akad, 63-an be is iratkoztak júniusban, szept. l-jén már csak 55 diák kezdi el, s belőlük 45-en végzik is be az 1952/53. el­ső tanévet. Csak lassan jön meg a környé­ki szülők taníttatási kedve. Tíz év múlva már majdnem 300, húsz év múlva pedig 500-on felüli a diáklétszám. Ugyanígy fej­lődik a tantestület is: a három tanárral in­duló iskolában 10 év múlva már 15, húsz év múltával pedig már 30 törzstag műkö­dik. Szerencsésen segítette végül is az isko­la fejlődését, hogy a kezdeti tétovázások után hosszú ideig a ma is tevékeny Joó Ká­roly az igazgató. Áz első években indult iskolák rövid szemléjén végül Tiszalökre kell figyelni. Itt, az alapítás minden terhét vállaló és viselő Szakás Ferenc (1921-1995) három évtize­den át növelhette, reformálhatta iskoláját igazgatóként. Szerencsésen válogatott és megtartott tantestületével együtt magas színvonalat érhettek el: akiket ők tovább­tanulásra javasoltak, azok biztosan meg- állták a helyüket a felsőoktatási intézmé­nyekben is. — Ha valakire ráillik az isko­lateremtő jelző, akkor Szakács Ferenc az: neki, más iskolaalapítóval szemben meg­adatott az is, hogy 1953-tól három évti­zeden át vezethette, fejleszthette az iskolát. Eleinte pedig sokan nem bíztak törekvé­seiben. Hogy a teljesen kifosztott, kerítés nélküli telken otthagyott kastélyból nem­csak jól felszerelt iskola, hanem szinte ön­kormányzó „campus” alakulhat ki. Vagy­is: nem. marad parasztgimnázium, mint ahogy az irigység és feladatokat nem vál­laló lustaság képviselői nevezték, igyekez­tek lejáratni a fontos kezdeményezést. Ezeknek, és a később is frissen alakult középiskoláknak egyébként nemcsak okta­tási eredményei fontosak, hanem az is, hogy az adott településnek ezek szellemi központjai is lettek. Az ott induló, elterje­dő TIT-munkának, az elmélyültebb szel­lemi életnek is irányítói a tantestület tag­jai — mint ahogy ez látható és érzékelhe­tő volt az idősebb középiskolák esetében: Nyíregyházán, Nagykállóban, Kisvárdán is. Most, hogy lezáródik ez a hatrészes so­rozat, amelyik az oktatás egy-egy területén tért ki az ezeréves magyar iskola itteni kez­deteire, meg kell említeni egy közismert pe­dagógus egyéniséget, akinek szolgálata már-már a rekordok könyvébe kívánkozik. Ferenc Miklósné Kovács Gizella 1934-ben friss oklevele birtokában kapcsolódott be a nyíregyházi iparóktatásba, s több mint ötven évig magas óraszámmal tanított. De nem szakadt el iskolájától: manapság is, immár szolgálatának hetedik évtizedében is aktívan elnököl a szakmunkás iskolák­ban, a szabók mestervizsgáin. A fentiekben szép példákra hivatkozhat­tunk, s ezért lehetünk optimisták, nem kell aggódnunk a következő évezred magyar is­koláinak sorsa miatt. NAGY ISTVÁN ATTILA: Az akácerdő téli ropogása Amikor az ember úgy érzi, hogy összecsap­nak fölötte a hullámok, s nem találja az előre menekülés útját, visszafordul az idő­be. Olyan a múlt, mint a végtelen óceán: nem látszanak a partjai, egyszerre ébresz­ti fel bennünk a bámulatot és a félelmet. Mert meg lehet-e barátkozni azzal, amely­ről az az első benyomásunk, hogy nem tu­dunk megküzdeni vele? Mégis. Ha a jövőből nem tudunk épít­kezni, nem marad más számunkra, mint a múlt. Az az időszak, amelyben még har­mónia töltötte be a létezést, amikor nem a hiány adott nevet a dolgoknak, amikor több volt bennünk az igen, mint a nem. A gyermekkor felnőtt nosztalgiákból épí­tett világa jó esetben megadhatja azt az élményt, amelyet annyira keresünk. A szét- szakadozottság helyett a teljességet. „Min­den Egész eltörött” - állapította meg fáj­dalmas tárgyilagossággal Ady Endre, s a mai ember nem tehet mást, mint elcsodál­kozhat a zseni felfedező mozdulatán: lám, ő már ezt is tudta, mégpedig akkor!... Hó és jég borította az aszfaltot, amikor végre elindulhatott a teherautó, hogy át­haladjon néhány megyén, s az álomba szé­dült hajdúsági tanyavilágból elzötyögjön a magyar bányászat újabb „fellegvárába”, Nagybátonyba. Az ötvenes évek második felén voltunk túl éppen, visszahúzódtak a forradalmi indulatok, a csendes terror ide­je következett, amikor volt ugyan sírás és fájdalom éppen elég, de nem jutott túl az ellenőrzött hírforrásokon. Maradtak a fül- besugdosás riadt alkalmai, amikor a saját lakásában is halkra fogta a hangját a be­szélő. Bebújt a hideg a kabát gallérja alá, a te­herautó ponyvája alatt, a szekrények és a dunnák szélárnyékában csak sejteni lehe­tett a megtett távolságot, de igazából ki­szakadtunk a térből és az időből. Decem­ber eleje volt. Csúszkált a teherautó a Ti- sza-hídon, attól lehetett félni, hogy neki­ütközik a korlátnak. Kucorogtam bebugyolálva egy dunnába, kezemben egy nyuszifigura, amely mű­anyag lapocskán üldögélt, s ha megtekert az ember a kis karocskát, jóízűen falatoz­ni kezdte a répát. Harminc ötösért járt ez a jutalom a tanító nénitől a félév végén. Nekem december legelején még nem volt csak huszonöt. Ugyanannyi, mint a riváli­somnak. A kis osztatlan tanyasi iskola diákjai megszavazták, hogy kapjam meg én. Ta­lán tudták, hogy magammal viszem őket is abba a hideg éjszakába, az idegen vi­lágba, ahonnan teljesen hiányzik majd az akácerdő téli ropogása, az izgalmas felfe­dezések boldogító derűje. Messzire megy a kisdiák a város füstjét kaszálni az igazi rétek simogató selymessége helyett. Szorongattam a kezemben a nyuszit, s a barátaimra gondoltam: Kemény Pistára, Tajti Évára, Bokor Jucira meg a többiek­re. Akik ott maradtak, s akik hiába vár­ják a félév végén a nyuszit, most már örök­ké velem marad. Úgy futottak el később az évek, mint az emlékezet. Kirostálta az idő a gyermekkor­ból is mindazt, ami nyomasztott, s nem maradt más, mint a természettel való kö­zelség mámoros jó íze, Irmuska néni ked­ves mosolya, az áramfejlesztő gép hangja, a mozgóképek varázsa a tanterem hátsó falán. Megmaradt az iskola, amelyik egy-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents