Kelet-Magyarország, 1996. február (53. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-17 / 41. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete Madarassy Walter: Pietá (1930-as évek vége) Elek Emil felvételei TÁRLAT Századunk szobrai Ferenczy Béni: Futó nő (1949) A nyíregyházi Városi Galéria műveltségterjesztő, művészetetés kultúrát megszerettetni kívánó missziójának további bizonyítékaként a napokban nyílt meg a Korok, stílusok a magyar művészetben tárlatsorozat újabb fejezete: a két világháború közötti magyar grafikát, festészetet és szobrászatot bemutató kiállítás. A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatott, szinte kivétel nélkül klasszikusokat tartalmazó anyaga legkényesebb ízlést is kielégítheti. A kiállítás néhány XX. századi művész jellegzetes munkáit mutatja be. Ezek a művek általánosságban jellemzik alkotóikat tevékenységük egy bizonyos szakaszában, oly módon, hogy képet festenek a magyar művészet e fontos korszakának — a két világháború közötti évtizedeknek — valamely irányzatáról. Tárlatunkban most néhány szoborremeket mutatunk be, nem kisebb alkotóktól, mint Ferenczy Béni, Pátzay Pál, Madarassy Walter, Medgyessy Ferenc. Pátzay Pál: Ártinger néni (1935) Ahol minden este bál van Kiállítottak Kner Izidor Röpke lapok kiadványából néhány meghívót „Az égben minden este bál van” — írta Kosztolányi. Most meg itt a földön van bál. Olykor egy nap kettő is. Merthogy farsang a bálok ideje. Táncmulatságok, táncvigalmak, táncestélyek, azaz bálok évszázadokkal ezelőtt is voltak. Vagy ha úgy vesszük, akkor voltak igazán. Hajdanán minden magára valamit is adó település minden társadalmi rétege - kereskedők, iparosok, tisztviselők, tűzoltók, egyetemisták, orvosok, jogászok, katonák — bálozott. Farsang idején, meg egyéb alkalmakkor is: húsvétkor, szüret után, jeles névnapokon. Hogy micsoda bálokon szórakozhattak eleink, pontosan kiderül az Országos Széchényi Könyvtár életmódtörténeti kiállításon, amely a Táncról- táncra — Bálok és táncvigalmak a kiegyezéstől a negyvenes évekig címet viseli. A március 30-ig látogatható kiállítás a tárlatnak helyet adó intézmény és a Hadtörténeti Múzeum közös rendezvénye. Hogy is hálózhattak az osztrák-magyar monarchiában? Hogyan, amikor a hadbavonulókat búcsúztatták az első világháború idején? Vagy amikor a háborús rokkantak megsegítéséért szólt a zene? Nos, a bál mindig központi eseménynek számított kisebb-nagyobb körben. Jeles emberek, politikusok, művészek, közéleti személyiségek nevükkel fémjelezték a táncmulatság rangját. Mélyreható következménye volt, hogy ki a védnök, és ki Egy meghívó 1913-ból kapott, illetve nem kapott meghívót egy- egy bálra. Akár a társasági-társadalmi életből való kirekesztést vonta maga után. A helyszín a városi kaszinók, vigadók, a kisebb települések kocsmái, vendéglői, olykor meg éppen a pályaudvar, mint szokás volt Hatvanban. Helybéli zenekarok húzták a talpalávalót, kiválasztott párok palotással, csárdással, keringővei járták a nyitó táncot. A kisasszonyok táncrendet vezettek, arcukat legyezővel hűsítették. És micsoda ruhák, micsoda toalettek versengtek! Csupa csipke, gyöngy, selymek és muszlinok, és Párizsból hozatott ruhák, cipők. Az urakon díszmagyar, katonai egyenruhák meg fekete posztó és angol divatöltöny. A kiállítás három teremben összegzi, mi történt a báli előkészület során (alsó és felső öltözékek, meghívók), magán a bálon (báli jelenetek, jelmezek, fejdíszek, kották, táncrendek, báli ajándékok), s hogyan emlékezünk némi nosztalgiával ezekre a régvolt táncmulatságokra (filmen, színpadon, festményen, irodalmi alkotásokban és fotón). Láthatunk egy képet a Széchényi lányok báli mulatságáról, megnézhetjük Schaffer Judit díszlet-báliruháit, egy magángyűjtő századfordulós táncöltözeteit, korabeli divatrajzokat a millennium nagy báljairól és a húszas évek szolidabb tánc- mulatságairól. Kiállítottak Kner Izidor Röpke lapok című kiadványából néhány nagyon szép meghívómintát. Ilyen kiállítás még nem volt — állítják a rendezők —, ahol nemzeti tárgyi kultúránk kevéssé ismert, ám többnyire muzeális értékű és nosztalgiát ébresztő darabjaival idéződik meg háromnegyed évszázad. MTI-Press-reprodukció BAN ZSUZSA: Adonáj szökése az élettol A legszebb kisfiú volt talán a földön. Formás kis teste, szép fejecskéje, búzaszőke haja. Harmadik gyermeke volt az anyjának. Adonáj hároméves volt, amikor először hazudott és lopott. Szép nyári délután bejött a konyhába, ahol az anyja éppen dödöllét készített. Leült szép csendesen a kisfiú a konyha kövére, és számolgatni kezdte azt a három százast, amit a kezében hozott. Kérdezte az anyja, amikor meglátta: — Hát ezt meg honnan hoztad kisfiam? A gyerek mosolyogva felelte: — Á Kovács Zoli adta. Náluk voltam. — És miért adta? — Hát, mert rossz voltam, és azt mondta, nekem adja, ha hazajövök. Az asszony még el is hitte az első pillanatban. Aztán mégis gondolkodóba esett. Igaz, hogy a kisfiú rendkívül fegyelmezetlen volt, és furcsán viselkedett szinte születése óta, de hogy ennyit adott volna neki Kovács Zoli... Átment hozzájuk a szomszédba, és utána kérdezett. Persze hogy nem úgy volt, ahogy Adonáj mondta! — Bementem a konyhából a fürdőszobába egy pillanatra, s mire kijöttem, eltűnt Adonáj, meg a háromszáz forint is a kony- hakredencről. — Az asszony persze azonnal visszaadta a pénzt, kicsordult a köny- nye szégyenében. Egyedül nevelte akkor már a három gyermeket, mert a férje elhagyta egy nála sokkal fiatalabb lányért. Gyenge szervezetű volt az asszony, az első két gyerekét hét hónapra szülte meg. Amikor Ádonáj- jal volt várandós, bevarrták hét hónapos terhesen a méhszáját, hogy ki tudja hordani kilenc hónapra. Amikor elérkezett az idő, az orvos nem találta meg a fonalat, amivel összevarrták. Adonáj úgy született meg, hogy a puha kis koponyájával szétszaggatta a méhszáját. A szülés után egy órai műtétbe került ezt rendbehozni. És a kisfiú egészen más lett, mint a testvérei. Az első hónapban szinte éjjel-nappal sírt. Az anyja már csak támolygott a fáradtságtól. Hét hónapos korától Adonáj szélsebesen tudott négykézláb közlekedni, akkor hagyta abba a sírást. Azután meg az volt a gond, hogy mit ver le, vagy hová próbál felmászni. Eljutott az óvodáig, ahonnan egyszer megszökött, magával csalva egy másik fiút. Az anyja dolgozott, nem is merték értesíteni. Á másik fiú apjának segítségével végül rájuk találtak. Akármi történhetett volna velük, hiszen rendesen közlekedni sem tudtak még. Az óvónő azt mondta fel- dúltan Adonáj anyjának: — Én legszívesebben eltörném ennek a gyereknek a lábát! Az asszonynak akkor is kijöttek a köny- nyei. Megkérdezte hazafelé a gyereket: — Miért szöktél el? És miért vitted magaddal azt a kisfiút? — Hát mondtam neki, hogy van egy kiskutyánk. Meg akartam mutatni. Tényleg volt egy fekete kiskutya. Ahogy mentek az évek, minden egyre rosszabb lett. Adonáj megbukott az első osztályban. Azt mondták, vigye nevelési tanácsadásra. Ott kiderült, mindennek az az oka, hogy az asszony nem szereti a kisfiút. Utána pszichológushoz kellett vinnie. Ott meg az derült ki, hogy túlságosan szereti. De mindenképpen ő az oka, hogy Adonáj nevelhetetlen és deviáns. Adonáj anyja egyet tudott: ugyanúgy szereti ezt a kisfiút,' mint a testvéreit. Egyszerre fektette le őket esti fürdetés után. Mindháromnak ugyanazokat mesélte esténként, ugyanazokra az énekekre tanította. Ha össze tudott gyűjteni pénzt nyaralásra, együtt voltak mindig. A Balatonnál, Viseg- rádon, Révfülöpön, Sümegen. Később már erre sem jutott pénze. A fiú nem egy esetben ellopta az egész fizetését, és elosztotta a barátai között. Magához hasonló barátokat talált. Három általános iskolából dobták ki azzal, hogy ön- és köz- veszélyes. Végül a kisegítő iskolában végezte el a nyolcadik osztályt úgy, hogy az utolsó három hétben már nem is kellett eljárnia, mert ott is féltek tőle a tanárok. Adonáj anyja először megpróbált a fiúnak szakmai képzést szerezni. Azt otthagyta egy hónap múlva. Akkor megpróbált neki munkát szerezni. Azt is otthagyta. Az anyja akkor már ebbe belebetegedett. Két . ......... „ Kadar Marta .
