Kelet-Magyarország, 1996. február (53. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-17 / 41. szám
7996. FEBRUÁR 17., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Egy lábos krump Balázs Attila felvétele P ilinckázik a hó. Nem is hópihe az, hanem inkább valamiféle jeges dara, ami az ember arcába csapódva úgy csíp, mintha szöges korbáccsal csaptak volna végig rajta. Kemény, hideg szél fúj, a fák között is átsüvít. Nem embernek való idő ez, jobb most bent ülni a meleg szobában. Már akinek van meleg lakása. Egyre többen vannak azonban, akiknek a csillagos ég jelenti fejük fölött a tetőt. Hajléktalanok sokasága rója dideregve az ország, a megye utcáit, a rendszerváltás legnagyobb vesztesei. Vannak köztük notórius munkakerülők, akik már a múlt rendszerben is közismert „káemkások” voltak, akik akkor sem dolgoznának, ha vagyont kereshetnének, ám vannak köztük olyanok is, akik nem olyan régen még tisztes, biztos egzisztenciát tudhattak maguk mögött. Vannak, akik szégyellik a mai hajléktalanságukat, és szemlesütve járják az utcákat, nehogy felismerje őket valemelyik közeli ismerős, de legalább annyi azoknak is a számuk, akik majdhogynem kihívóan néznek a lét valamelyik teraszán megkapaszkodókra: „Jól nézz meg pajtás, még te is juthatsz ilyen sorsra!” És jönnek, és sorjáznak, és egyre sokasodnak a toprongyos alakok. Most azonban kihalt a Sóstói-erdő, a hajléktalanok legbiztosabb szabolcsi fellegvára. A szél kis kupacokba hordta az éjjel esett havat, a fehér lepelen apró nyomok. Itt nyúl váltott át az éjjel, ott őz csipkedte a fiatal nyárfák ágait, amarébb meg cinkék tölthették el az éjszakát egy isten tudja honnan ide került szénacsomóban. Valahol az erdei tornapályán túl járunk, a fák között idáig látszanak az „úri negyed” pazar házai. A kertek alatt mély kanális, a partján kitaposott csapás. Jobbra a házak, balra az erdő. Ahonnan elfújta a szél a havat, most zörgő avar borítja a földet. Egy mély völgybe ereszkedünk, s hirtelen felsepert ösvény tűnik elő, vezet be a fák közé. Vagy ötven lépésre valami furcsa, első látásra megfejthetetlen szeméttelep virít elő, mintha csak valaki oda hordta volna a kertnegyed össze lomját. Még ilyet, nézünk össze döbbenten, képesek idáig cipelni a szemetet!? Hát mi értelme van annak, hogy valaki az erdőben pakolja le a megunt párnáit, almásládáit, szalmazsákjait? S amit végképp nem ért az ember: mi értelme van e felsepert erdei ösvénynek!? Döbbenten szemléljük a nem mindennapi látványt, amikor fotós kollégám megszólal: — Ott van egy ember. — Hol? — bizonytalanodom el, hiszen nem látok semmi mást, csak a rengeteg lomot, s középen egy fóliával letakart kupacot. — A fólia alatt. — Ugyan — legyintek. — Biztosan letakarták, hogy ne ázzon — mondom teljességgel értelmetlenül, hiszen mit védenének azon a szegényes cókmókon, amikor hirtelen megmozdul a fólia, s hogy alaposan szemügyre veszem, tényleg meglátok alatta egy embert. Háttal ül nekünk, valami párnafélén kuporog, és... és olvas! Könyv van a kezében, és elmerülten olvas! A fólia sátorként borul rá, s mint valami üvegház falán, a kilélegzett levegő párája vékony réteget von a belsejére. A kupacon túl felugat egy kutya, s megrebben a fólia. — Ti vagytok, Jani? Körbenézünk, ám sehol senki. Megcsendesedik a fához kötött kis sovány kutya is, félénken söpri farkával a földet, pedig nem kéne azt seperni. Egy falevél nem sok, annyit se látni, mintha csak egy tisztára pucolt szobába léptünk volna. Itt, az erdő közepén! De lát itt mást is az ember. Egy szabályos lakás ez, csak éppen fala, teteje nincsen. Pontosabban van, az ég a tető, és a sűrű kökény-, meg galagonyabokrok a falak. S még szépen fel is díszítették őket. A nagy, vastagabb fatörzseken fényképek, subaszőnyegek, s egy öreg tölgy alatt alumíniummosdó, benne kopott lavór, fölötte pedig egy aprócska tükör. A mosdó peremén szappan, egy lehajló ágon törülköző. Lebben a fólia, s ránkmered rémülten egy ember. Egy meghatározhatatlan korú, rémült asszony. — Jaj, — rebegi, s vár bénultan, hogy most mi lesz. — Nem fázik? — csúszik ki szánkon a buta kérdés, de mintha a világ legtündé- xibb szavait mondtuk volna, mázsás kő esik le az asszony szívéről. — Éjszaka, éjszaka volt hideg — jelenik meg halvány mosoly az arcán —, ezt most már ki lehet bírni. — Mióta tanyáznak itt? — Mióta? — néz ránk óvatosan, szemmel láthatóan azt mérlegelve, melyik válasz tetszene nekünk jobban. — Égy hete...? —majd hogy látja, düh helyett sajnálkozás van inkább az arcunkon, kijavítja magát: — Lassan egy hónapja. Istenem, nézünk össze a kollégámmal, nekünk egyetlen éjjel is a halál lenne talán, ezek meg lassan négy hete... Ezek, mert többen is lehetnek, hiszen a fólia alatt három, vagy négy szalmazsák is hever, s párnák, dunnák nagy halomban. — A többiek? — Jönniük kell mindjárt. Bementek a városba, de most már hazahozza őket mindjárt a hasuk. — Hát főzni is szoktak? — Hogyne főznék — húzza ki dacosan magát az asszony. — Tegnapelőtt is káposztás paszulyt, még füstölt hús is volt benne. — Az jó lehetett, azt megettük volna mi is. — Jöjjenek gyakrabban — neveti el magát —, tudják maguk, milyen gazdagok az emberek!? Ha egy kis penész van a füstölt sódaron, már hajítják is kifele. Mintha meghalna attól az ember. Dehogy hal, ha kivágja belőle a szép, egészséges részeket. Harkály száll a fára, hallgatjuk a kopogását. És tűnődünk az emberi finnyáságon, mikor elvakk^ntja magát a kutya. De ez az ugatás nem az iménti dühös-ijedt csaholás ám, hanem az, ahogy a gazdát szokták köszönteni. Két, borostás arcú férfi tűnik fel a bokrokon túl, mindkét kezükben megpakolt nejlonszatyrokat cipelnek. Meglátván minket lelassítanak, bizalmatlanul nézegetnek, s csak később oldódnak valamelyest, amikor az asszony elmagyarázza a helyzetet. — Az más — nyugtázzák, s mikor az asszony rájuk szól, hogy mutassák már, mit hoztak, óvatosan kibontják a szatyrokat. Kidobott ing, kenyérdarabok, egy pár félcipő, atléta, törülköző, egy felbontatlan húskonzerv, megrepedt leveses tál, s egy majdnem vadonatúj bicska. — No, ennek vesszük majd a legnagyobb hasznát — nevetik el magukat, s még akkor is kacagnak, mikor azt kérdezzük, tényleg szükség van az erdőben arra. — Hát persze, amikor szalonnát reggelizünk! Rajtunk csizma, vastag nagykabát, de már így is fázunk, ők azonban ügyet sem vetnek a hidegre. Öt év alatt megedződik az ember, legyintenek, és a magasabb, erőteljesebb férfi még hozzáteszi: éltünk volna, mint ő, Csíkszeredában! Ott ma reggel is mínusz huszonöt fokot mértek! — Honnan tudják mindezt? — nézünk rá elképedve. — Bemondta a rádió. Azt hiszik, nincs nekünk rádiónk? — nyúl a zsebébe, s kivesz onnan egy parányi készüléket. — Ezt még Csíkszeredából hoztam magammal, igaz, nem is volt sokkal több a cuccom. — Megérte? — Mi...? Az átjövetel? Uram, itt a kukázásból is jobban megélek, mint otthon a műszergyárból. Most találkoztam össze az állomáson az egyik régi cimborámmal, azt mondta, Jani, néked volt igazad, hogy átjöttél Magyarba. — Na, ide jöhettél! — morogja erre a szótlanabb, mogorvább társa, és elindul, hogy nézze, mi főtt ma vacsorára. A mosdó mellett két tégla, azon egy fémlemez, a fémlemezen pedig egy kormos lábos. Tele krumplis tésztával. Vannak ennél laktatóbb ételek is, de szegény ember vízzel főz. Szégyenkezik is éppen eleget az asszony, hogy ma csak erre futotta. — Ó, hús volt a mi asztalunkon mindennap régen — mondja. — Csak az emberem ki ne lökött volna az utcára. Mire kijöttem a kórházból, már be is költözött hozzá a másik asszony. S hiába mentem volna a bíróságra, az ő nevén volt a lakás. — Én velem is az asszony bánt el, de ha egyszer elkapom a nyakát... — mondja az erdélyi ember, s rugdossa dühösen a havat, csak a kis, szótlan ember nem mond semmit. Magára húzza a fóliát, térdére teszi a lábost, s falja a krumplis tésztát. Számára megszűnt a világ, csak a krumplis tészta létezik. Balogh Géza A KM VENDÉGE A Szabolcs-hű örökifjú Szőke Judit Budapesten, a szabolcsiakat tiszteletreméltó makacssággal három évtizede egy- bentartó Öregdiákok Klubja rendezvényén találkoztam a most hétfőn nyolcvanadik életévét betöltött, ámde dinamikus, örökifjú Bernáth Zoltánnal, a klub alapítójával, sokáig eltartójával, máig fáradhatatlan motorjával, tiszteletbeli elnökével. A tekintélyes összetételű Sza- bolcs-hű baráti társaságnak a sok kedves ember között különben négy akadémikusa, mintegy 15 nagydoktora és számtalan kandidátusa van... Bernáth Zoltán ügyvéd édesapja Fehérgyarmaton járásbírósági elnök, majd a megye tiszteletbeli főügyésze volt. Amikor még Gyarmaton dolgozott, felhívta a zsidó ügyvédeket és ügyfeleket arra, hogy vegyék le a sárga csillagot, mert Magyarországon az alkotmány értelmében minden ember egyenlő. Emberségből édesanyja is szép példát mutatott — mint a megyei Szociális Misszió ügyvezető elnöke (társelnökségben dr. Kál- lay Miklósnéval, az akkori főispán, későbbi miniszterelnök feleségével) az első világháborút követő nyomor idején egy százfős szegénykonyhát tartott fent. Felmenői között is sok az önfeláldozó ember. Zoli bácsi a nyíregyházi katolikus gimnáziumban és a Kossuth Lajos evangélikus gimnáziumban tanult, majd a debreceni Tisza István református egyetem jogi fakultásán summa cum laude eredménynyel végzett (az egyetemnek aranydiplomása). 1939 októbertől 1945 novemberig teljesített a háború alatt katonai szolgálatot, francia hadifogságban is volt. Egy éven át folyamatosan az első vonalban harcolt a nyíregyházi Gábor Áron tüzérosztály zászlósa, később hadnagyaként. Mint katona, az első vonalban megtagadta az eskü letételét Szálasira,... járőrével a Felvidéken egy szlovák tanyáról elűzte az ott harácsoló németeket Dr. Bernáth Zoltán (egy német hadosztály körletében),... parancsokat tagadott meg,... Ausztriában a német hadsereg és rendőrség minden magyar tiszt revolverét elvette, ő nemcsak hogy nem adta át. hanem két alkalommal írást Keit es Kapott, hogy fegyverét megtarthatja (ezek a dokumentumok ma is megvannak). De nem adta át a revolverét a lefegyverző amerikai katonáknak sem, mondván: Amerika őt nem győzte le. Jogászként, bíróként hosszú ideig dolgozott igazságügyi állományban. Mint fogalmazó megtagadta áthelyezését a Népbíróságok Országos Tanácsához. Személyesen beszélt vele Simándi Tamás régi kommunista, de jó székely ember, aki megmondta, hogy az igazságtalan ítéletek egy részének a megakadályozása céljából álljon mellé. Ennek köszönhette, hogy megírhatta, az állítólag kemény, Justitia tudathasadása című könyvét, mely a Püski Kiadó gondozásában jelent meg 1993-ban. Büszkén, tiszta tekintettel, láthatóan nyugodt lelkiismerettel mondta: — Pályám során egyetlen törvénytelen ítéletet sem hoztam. Ezért cserébe háromszor kezdtem elölről... Ötven év szolgálati idő után vonult nyugállományba, de még akkor sem pihent, az igazságügyminiszter titkárságán az ő tiszte volt a miniszterhez személyesen írt levelek megválaszolása. Hosszú, tartalmas élete folyamán fontos posztokat töltött be, jogtörténészként is jegyzik, több könyv, gyűjteményes kiadás, szakmai és történelmi publikációk sora fűződik a nevéhez. Sokszínű ténykedésének közös nevezője az, hogy mindig a közérdeket képviselte. Fiainak azt adta át, amit maga is kapott, a haza, az ember és a munka szeretetét. Egyikőjük a budapesti Kertészeti Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, a gyógynövénykutatás nemzetközi szervezetének szekcióelnöke, aki könyvéért nemrégiben nívódíjat kapott. Nehéz lenne felsorolni mindazt, amit a klub a megyének juttatott. Egyik utolsó szép gesztusuk az volt, hogy Zoli bácsi javaslatára, kuratóriumi kezdeményezésre, hathatós helyi segítséggel felállították Nyíregyházán a megye szülöttének, dr. Kállay Miklós miniszterelnök szobrát. Mindezek vajon nem azt jelzik-e, hogy olybá tűnik, mintha Bernáth Zoltán el sem ment volna innen? A szerző felvétele
