Kelet-Magyarország, 1996. február (53. évfolyam, 27-51. szám)
1996-02-10 / 35. szám
MAGÁNVÉLEMÉNY Fogfoidulat Korrekt, szigorú stratégia — mondja a privatizációs bevétel felhasználásáról Kertész István képviselő Újra a fogakkal foglalkozik a kormány. A fordulat nagyszerű évében — ahogy Horn Gyula nevezte 1995-öt — megszüntették az ingyenes fogászati ellátást. Még szerencse, hogy nem találtak ki semmi látványosat nagyjaink az üresen kongó szakrendelők hasznosítására, mert nehéz lenne felszámolni esetleg a jól működő éticsiga-tenyészetet, vagy a ruha- fogasgyárat a fogászati folyosókon. Érdemes lenne összeszámolni, hány fogtól szabadultak meg az emberek a csodás döntés óta csak azért, mert a foghúzás legalább ingyen volt. Egy felnőtt embernek normális esetben harminckét foga van. Azért ilyen sok, hogy szaporodjanak a gondjaink, mert Murphy szerint, ami elromolhat az el is romlik. Egészséges táplálkozásról híres nemzetünk meg is tesz mindent a törvény igazolására. Sorra lyukadnak ki a magyar metsző- és szemfogak, a kis- és nagy őrlők. A metszőfogakkal harapni kell. Nem ártana, ha épek maradnának, mert újabban elég harapós kedvünkben vagyunk, s szükség lehet rájuk. A szemfog neve megtévesztő, mert látásunkhoz semmi köze. Az igaz, hogy ez a fog úgy tud fájni, hogy csillagokat látunk. Kis- és nagy őrlőinknek az a feladata, hogy megrágjuk velük az ételt, vagy elrágódjunk segítségükkel sanyarú sorsunk gyötrelmein. Lehet, hogy a fogászat reformja előbbre mutató lépés volt, mint gondolnánk. Még logikát is találtam benne. Fogakra ugyanis csak akkor van szükség, ha eszünk. Enni viszont csak akkor tudunk, ha van miből megvásárolni az élelmiszert. Márpedig ha valakinek van pénze rágós húsra, vitamindús zöldségre, az fizesse ki a fogjavítás költségeit is. A tavalyi fordulat után úgy tűnik, idén újabb fordulat következik. A kormány — bizonyos feltételekkel ugyan — ismét az ingyenes ellátás bevezetését tervezi. Fogak terén tehát fordul a kocka. Csak ebben a sok for- golódásban el ne szédüljünk! Talán még addig is eljutunk, hogy a kormány beismeri, beletört a foga a fogkérdésbe. A végén még — nemzeti játékunkhoz híven — kárpótolják a foguktól kényszerűségből megvált embereket. No de mi lehet itt a kárpótlás? Talán egy ingyenes protézis? Már látom magam előtt az éjszakánként pohárban ázó protkókat ámint gazdájukra várnak, s arra, hogy jól beleharaphassanak abba a valakibe, aki a fogászati ellátást megreformálta. S amíg kitalálják honatyáink, hogy miből adjanak pénzt az elvett helyett, addig is fogadjuk meg a népi bölcsességet, amely szerint: Akinek a foga fáj, tartsa rajta a nyelvét! Szondi Erika AKTUÁLIS INTERJÚNK — Természetesen készülnek ilyen tervezetek, de ez nem megy máról holnapra. Vegyük például az M3-as autópályát: ennek előkészítettsége, a rendelkezésre álló útépítő-kapacitás — még ha elegendő pénz volna is hozzá — eleve nem teszi lehetővé a korlátlan gyorsítást. A hátrányos térségekben, a szükséges foglalkoztatást bővítő beruházások tekintetében sem mindig a pénzhiány, a munkaerő, hanem a megvalósítható tartós piaci háttérrel rendelkező ötlet ma a szűk kapacitás. Méghozzá olyan ötlet(ek), aminek megvalósítása ebben a régióban a folyamatos működtetés szempontjából is idekötődik. Tehát ilyen elképzelésekből, ötletekből van kevés és ezt nem pótolhatják a felülről elhatározott ipartelepítések. O Az államadósság csökkenése semmilyen jótékony hatással nem lesz erre a sorsverte megyére? — Az államadósság csökkentésére fordított bevétel — s ezt még mindig kevesen tudják — garantáltan mérsékli a költségvetés évenként ismétlődő kamatterheit. A legdrágább források például 30-31 százalékos kamatűak. Ha ezt 200 milliárd forintra vetítjük, akkor az évi megtakarítás kamatterhekből 60 milliárd lehet, ami felhasználható kiadásként, de módot adhat a bevételi oldal mérséklésére is, például az adók csökkentésére. Nincs olyan beruházás, amely legálisan közel ekkora hasznot hozna. Ugyanakkor a jövő szempontjából — s éppen itt a mi megyénkben fontos hangsúlyozni: a jó beruházások élénkítése alapvető nemzetgazdasági érdek. Az elkülönített alapok, az ágazati tárcák forrásai, a mindenki számára elérhető, nyitott rendszerek a jó ötleteket felkarolják, a támogatás- és adórendszer a munkanélküliek foglalkoztatását, a kamatköltségek csökkentését a nyereséges vállalkozásoknak biztosítják. Viszont a „testre szabott” kedvezmények mellékhatása — a tartósan jövedelmező és így hitellel is finanszírozható beruházások mellett — rendkívül kockázatos s esetenként spekulációs fejlesztések indítására is ötletet adhat. Az állam hiteligényének csökkenése egy részről megkönnyíti a vállalkozások pénzhez jutását, másfelől a hiteligény csökkenése pedig mérsékli a pénz árát, a kamatot. Ebből egyenesen következik, hogy az alacsonyabb kamat tovább csökkenti a közkiadásokat, másodlagosan az állam újabb hiteligényét. — A jó megoldás szerintem az lesz, ha majd kialakul az aktív és a passzív módszerek leghatékonyabb kombinációja. Biztos vagyok abban, hogy a privatizációs többletbevétel és annak a hullámai még felfelcsapnak a törvényhozásban, s abban is, hogy az államháztartás kedvező változásainak hatása ha szerényen is, de előbb-utóbb érezhetővé válik. Mégis azt mondom: változatlanul alapvető kérdés marad, hogy lesz-e erőnk és akaratunk a propagandaízű döntésekkel szemben az eddig követett korrekt, szigorú — első eredményeit már mutató — stratégia mellett kitartani. koztatás és az exportbővítő, valamint a térségi infrastruktúrát javító beruházások támogatása. Ezek még beilleszthetők az 1996-os költségvetési törvény módosításával, de itt sem árt az óvatosság és a nagy körültekintés. Húszéves vállalati közgaz- dászi gyakorlatom alapján sem látok garanciát arra, hogy a szép és érdemes célokra meghatározott pályázati feltételek majdan a vállalásokkal összhangban valósulnak meg. Fennáll változatlanul a veszély, amely egyben szomorú, de tény, hogy a központilag vezérelt akciók és kampányok valóságos melegágyaivá válnak a részérdekek (ne kerteljünk: sokszor egyéni érdekek) érvényesítésének. Melyik beruházó nem szeretné az egyébként is elhatározott fejlesztéséhez meglévő szűkös saját forrásait olcsó, netán vissza nem térítendő forrásokra kicserélni? Tehát a kedvezmények szűkössége a rossz értelembe vett lobbyzást, a korrupció veszélyét növeli. A térségi infrastrukturális beruházások felgyorsítása csökkentené az országrészek közti igazságtalan és már-már alig elviselhető különbségeket. Ez azonban időt, felkarolható koncepciókat, önmagában is helytálló üzleti elképzeléseket igényel. □ Ezt meglepődve hallom, éppen egy országgyűlési képviselőtől, aki itt él az ország szegletében. Nincsenek ilyen kidolgozott elképzelések? kanélküliek, a szociális segélyezettek, kiváltképp az önkormányzatok, a nagycsaládosok és más nehéz helyzetben lévő rétegek, intézmények szempontjából? — Az előbb felsorolt rétegekhez még az alsó és felső oktatás, az egészségügy, a fegyveres testületek igényeit is felsorakoztathatjuk: a maguk szempontjából mindmind teljesen megalapozott kéréssel jelentkezhetnének. Sőt! Akkor még nem is beszéltünk az exporttámogatásról, a beruházásélénkítésről, a műszaki fejlesztéssel kapcsolatos felvetésekről. A lecsúszó középrétegeket, az ellehetetlenülőket, a munkanélkülieket nem az antiinflációs politika alakulásának az elve érdekli, hanem az, hogy a hónap utolsó hetében is képesek-e tisztességes ételt adni a családnak, s a közüzemi díjakat tudják-e fizetni. Mégis azt mondom, ha van valami ami a leszakadó, szociálisan hátrányos helyzetben lévő védElek Emil felvétele télén rétegek számára a legnagyobb csapás, az az infláció. □ Mégiscsak az új érték előállítását kellene forszírozni, bővíteni a foglalkoztatást, az exportot, hogy a térségi infrastruktúra javításáról már ne is beszéljek. — Nem vitatható, hogy az egyszeri privatizációs bevétel felhasználásának kedvező hatású és lehetséges területe a foglalHónapokon át tartotta magát az állítás: a kormány nem tesz semmit a privatizációért, álom csupán, hogy az esztendő végére a magánosítás eléri a 150 milliárdos bevételt. Aztán fordult a kocka: év végére nemhogy a tervezett összeg valósult meg, hanem ennél többszörösen nagyobb bevételre sikerült szert tenni. Ekkor pedig kitört a „sok pénz-effektus”: mi történjék a súlyos milliárdokkal... A privatizációval összefüggő gondokról, örömökről váltottunk szót Kertész Istvánnal, megyénk 9. számú országgyűlési képviselőjével a parlament Számvevőszéki Bizottságának közgazdász tagjával, aki Mátészalkán él. — Függetlenül a különféle megnyilvánulásoktól az 1995. évi privatizáció mind az elért 162 százalékot meghaladó átlagárfolyam, mind a 474 milliárd összbevétel és ezen belül a 430 milliárd forint értékű, többségében deviza kész- pénzbevétel és a beépített szakmai garanciák révén egyértelműen sikeresnek ítélhető meg. Igaz ez akkor is, ha a bevétel sorsával kapcsolatos dilemmákat ez a méltatás nem oszlatja el. [7) Az egyik ilyen dilemma, hogy a többlet sorsáról szinte puccsszerűen döntött a parlament. Ön is így látja? — Nem. A többletbevétel nagyságrendje ugyanis akkora volt, hogy az 1996. évi költségvetési törvény tárgyalásakor egyszerűen nem lehetett vele nem számolni s hagyni, hogy 200 milliárd csak Kertész István úgy a levegőben lógjon. Tehát a parlamenti döntésnek ez volt a meghatározó oka. A másik: nagyon alaposan meg kell fontolni a privatizációs bevétel felhasználását, mert az ilyen döntésre érett vagyon végleges, a bevétel csak 1995-97-ben lehet jelentős. Nem szabad például az ideiglenes forrásokból tartós működtetési vagy egyéb hosszabb távon is keletkező kiadásokat, beruházási kifizetéseket fedezni. □ Nem gondolja, hogy ezek a szavak sorscsapásszerűnek tűnnek például a mun\ ..... .....................■>■■■■■■..."".'Ilin........................ Az alacsonyabb kamat minden bizonnyal tovább csökkenti majd a közkiadásokat, yy ^ A hátrányos helyzetben lévő rétegek számára a legnagyobb csapás az infláció, yy Angyal Sándor
