Kelet-Magyarország, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-06 / 5. szám

12

TÁRLAT

Szobrászainktól

Mészáros Gábor: Torzó II.

G

azdag anyaggal dicsekedhetett az idei Nyírségi Őszi Tárlat, s ezért — hogy az eseményről viszonylag teljesebb képet adjunk —, mi is több alkalommal mutattuk be a kiállítás alkotásait. A tárlat igyekezett átfogó képet adni megyénk képzőművészeti életéről. A festőművészek, szobrászok, keramikusok mellett a fotóművészek is részt vettek a jeles eseményen, és egy művész akár tucatnyi művével is képviselhette magát. Jól megfért egymás mellett a figuratív és az el- vontabb ábrázolási mód is. A mostani —szobrokat, kisplasztikát bemutató — anyagunk is erről tanúskodik. Minitárlatunkon négy, megyénkben élő szobrász alkotásait mutatjuk be.

Orr Lajos: Falmászó

Zagyva Pál: Pannon Pál

Elek Emil felvételei

Napkelet • A KM hét végi melléklete

Kétszáz éves kazetták alatt

Harmincöt éve minden áldott vasárnap felcsendül hangja a kis templomban

Balogh Géza

A zsurki templom, s harangtorony párját ritkítja a maga nemében. Épp úgy Sz. Pócsik Géza is, a zsurki reformátusok kántora, aki tökéletes ellentéte a Helység kalapácsában megénekelt kántornak. Az csenevész, sunyi szemű, bort és viszályt kedvelő alak, Sz. Pócsik Géza meg közel a nyolcvanhoz is szálfaegyenes, és angyalian szelíd tekintetű férfi, aki semmire nem haragszik úgy, mint a borra, a káromkodásra.

— Hát..., Petőfi is tévedhetett néha — mondja csendes, elnéző mosollyal, s kiigazítja az úrasztal térítőjének ráncait.

A zsurki templom dermesztő hidegében állunk, csend van a falak között, csak a szú perceg fent, az öreg gerendákban. Hajadonfőn vagyunk persze, s nézzük a deszkamennyezetre festett tulipánokat, rózsákat, gránátalmákat. A test múlandó, az emberi élet véges, de azok a rózsák, tulipánok mintha csak nem is kétszáz évesek lennének. Ha emelke- dettebb hangulatban volnánk, tán még az illatukat is éreznénk. A zsurki kántor azonban gyakorlatias ember, s azt mondja gondterhelten:

— Bizony, lassan azokat a kazettákat is renoválni kéne.

Harmincöt éve majdnem, hogy a kis templomban minden áldott vasárnap felcsendül a hangja, s néha eltűnődik, milyen különös az élet. Pontosan őt szemelte ki, hogy a zsurki reformátusok kántora legyen.

— Hogyan születik a kántor, Géza bátyám? — pillantok rá a kétszáz éves kazetták alatt, amire elnéző mosoly a válasz.

Dehogy készült ő annak, ugyanolyan vásott, rosszcsont volt, mint a többi utcabéli gyermek. De aztán magához vette az idős Kutasi Béla, aki mögött akkor már jó húszéves kántormúlt állt. — „Fiam, aki ilyen szépen tud énekelni a mulatságokban, annak a templomban se bicsaklik meg a hangja!”

Ezzel meg is pecsételődött a sorsa. Tulajdonképpen az apja helyébe lépett, aki segédkántor volt az öreg Kutasi mellett, de beválasztották a presbitériumba is, hogy majd aztán ott is felváltsa a fia. Régi történet ez, hiszen az idősebb Pócsik még ötvenkilencben meghalt, úgy tartják, meghasadt a szíve. Akkortájt járták a falut a té- eszagitátorok, de Sz. Pócsik Bertalan mindent odaadott volna, csak a földjét, a lovait, a teheneit nem. Szóval semmit..., bele is halt szegény.

Nagyobbik fia, Géza örökölte a padját, ma is onnan szárnyal fel a hangja az istentiszteletek során.

— Emlékszik még arra a napra, amikor először kezdte egyedül az éneket?

— Hogyne... — feleli enyhe pírral még most is az arcán. — Felmentem a karba, de már félúton folyt a hátamon a víz. A mai napig se tudom, hogy jött ki hang a torkomon.

— És az első temetésre?

.. — Jaj, sose legyen olyan temetésem! Öten voltunk összesen. Á pap, én, a halott, meg két vénasszony. A két vénasszony csak sírdogált, a tiszteletes úrnak pedig sohasem volt hangja. Szembejött velünk a keresztfiam, őt szállítottam le a bicikliről... Ketten aztán elboldogultunk.

— Szentségtörés, ha megkérdem: szokott nótázni is néha?

A hangjában ugyan semmi feddés, de azt feleli, szinte soha.

— Akkor utoljára mikor mulatott?

— Ó, régen! Nagyon régen.

— A kántorok mind ilyen csendes életet élnek?

— Dehogy, én is szerettem a nótát. Hallgatni ma is szeretem.

Kérdem a mesterét, Kutasi Bélát, sejtelmes mosoly kíséri a választ:

— Ó, az nagy kedvű ember volt! Azt nem kellett egy kis pálinkával kétszer kínálni.

— És magát...?

— Hát..., én is berúgtam egyszer. A záhonyi orvost kellett kihívni hozzám. Azóta nem iszom.

— Mikor történt mindez?

— Harminc..., vagy harminckét éve.

Kutya dolog az ital, megjárta azzal már más is. Hányszor előfordult, hogy egy-egy virrasztó kis híján mulatságba csapott! Pláne, ha egy-két jó torokkal megáldott-megvert helybéli is megtisztelte a halottas házat. Nekik mindegy volt, csak énekelhessenek. De azért legfőképp azt, hogy „Érik a ropogós cseresznye...” Nem csak Zsurkon fordult elő ez persze, megesett ez másutt is. Ám Sz. Pócsik Géza, ha összevonta a szemöldökét, helyreállt a rend, a béke. Különben se lett volna tanácsos ujjat húzni a Pócsikokkal, hiszen annyi volt belőlük Zsurkon, mint fán a levél. Akadt olyan időszak, amikor csak á Pócsik Gézákból négy élt a faluban!

A mi Pócsik Gézánk most hetvenöt éves, és mind többször jut eszébe, mi lesz, ha majd neki harangoznak, s követnie kell a két nagy hírű tiszteletesét, Valádi Mátyást, és Bodnár Pétert, akik együtt majd hetven évig szolgálták a falut.

— Sajnos, aligha lesz követőm.

Szomorúan koppannak az üres templomban a szavak, aztán Sz. Pócsik Géza előveszi az öreg kulcsot, s bezárja mögöttünk az ajtót.

Zörren a kulcs, s a zsurki kántor derűsen megcsóválja a fejét. Minő badarságokon töri néha az agyát... Méghogy ki lesz utódja! Ráér ő még azon töprengeni.

A zsurki templom és kántora A szerző felvételei

FARKAS JÓZSEF:

Egykori iskolám emléke

A Mátészalkai Magyar Királyi Állami Polgári Fiú és Leányiskolába 1941 nyarán, az Éinzig-féle udvaron épült tanteremben működő felvételi bizottság Avemaria Rudolf tanár úr elnökletével, édesapám jelenlétében vett fel azaz írt be. Még a tizedik életévemet sem éltem meg, hisz 1931. július 8-án születtem Mátészalkán a Gróf Vay utca 57. sz. házban,anyai nagyapámék akkor igen rangosnak számító fehértéglás tűzfal ú, nagy udvara, nagykertes — a gyermek számára — földi paradicsomában.

Innen jártam fel a római katolikus iskolába, ahol a 4. osztály 1941. június 12-én kiállított év végi értesítőm igazolása alapján, Bertók Béla és Török Anna áldott emlékű tanítóim szerint jeles eredménnyel végeztem el, sőt szorgalmam ernyedetlen volt, amit Molnár Károly prépost úr, mint iskolaszéki elnök aláírásával és pecsétjével igazolt.

Jókötésű gyerek lévén azonban a tanórák nagy részét kerti munkákkal a tanítói konyhakertben, a templom körüli takarítással, orgonafújtatással, ide-oda küldözgetéssel töltöttük Licsinka Jóska barátommal. Ennek a szépéletnek azonban mégis nagy-nagy lelki-szellemi haszna keletkezett. A plébánián bekaptunk Tóth László tisz- telendőhöz, kispapunkhoz, aki aztán velünk gereblyézett a templom hátánál, gom- bozott-griccelt a templom tövében, ha a prépost úr távol volt...

Emellett kis szobájába invitálva könyveket mutatott, szentek történetét olvasta számunkra. Majd az osztályunk néhány tanulójával elkísért lelkileg az életre szóló élményt hagyott Szív Gárdába. A kis udvari sötét kápláni szoba könyves polcáról leemeltem életem első könyvét. Kisalakú, fűzött, kisded munka volt. Kodolányi János: Baranyai utazás volt a címlapon. Talán az utazás szó kapott meg, amikor megláttam, s a tisztelendőnk lehelletfinom kézmozdulattal tolta arrébb szemsugaramból, miközben szelíden ennyit mondott: „Majd ha felnőtt leszel!”, s egy kis szentképet csúsztatott tenyerembe.

líl

Ilyen lélek-szellem csodavilágból, a szálkái határban, a jármi úti fordulókban, a Ketéce környéki, a Darupallag fűzfái, a Nemesek hídja menti naponkénti csavargások után előtanulmányok nélkül kezdtem meg vitézkötéses kabátkámban, bocskai sapkámban polgárista életemet.

Minden áldott nap egy-egy csoda volt, hisz addig a katolikus iskolába alul jártunk a Gyár után a régi református temető előtt, most mint polgáristák Cérna Pesta nyárfái mellett, az Iparos Székház oldalánál, a Fonalka sarok utáni nagytrafik fegyverekkel „ékesített” kirakata mellett, a Boldi cukrászda előtt vezetett naponként az utunk az iskolába. Az utcákon katonaszekerek, olykor menetelő fegyveresek, nyak- kendős urak, kis piciny zöld négyágú jelvényekkel kabáthajtókájukon, kaftános zsidók ciceszesen, pajeszoson, piros számozott sapkás hordárok, batyut cipelő kofák, birkákat hajtó, süldő malacokat kötélen vezető pipázó emberek, gyékényszatyrokat oldalukon cipelő henteslegények között vezetett az utunk az iskolába.

Az utcai élmény az órákon is élt bennem. Hiába magyarázott, tette ki a lelkét Nagy Jolán tanárnő a német órán, vagy dr. Sza- kálné Várady Olga osztályfőnökünk, magam nem tudtam szabadulni az utcai hatáslátványtól. Az órákon csak testileg voltam jelen, gondolataim, vágyakarataim, a szálkái utcalátvány forgatagában repdes- tek. így a sok odafigyelő, szorgalmasan bekapcsolódó gyermek között hamarosan lemaradtam, és bizony bukdácsolva kecme- regtem egy-egy pótvizsga után, egyik osztályból a másikba.

Bizony keserves éveket éltem meg. Apám főutcai műhelyéből csak késő este érkezett haza, édesanyám napról napra mint rőfös és rövidárú kereskedő a visszacsatolt részek vásárait járta, így az otthoni tanulás is elmaradt s helyette fészkelni, vadka- csatojást szedni jártam a Kenderáztatóba vagy a Krasznán hálózva padmalyozó halászoknak segítettem. A legtöbb időt azonban a falábú, világháborús katonaruhában, a piaci napokon kolduló kertszomszédunk viskójában töltöttem, szájtátva hallgatva lövészárok történeteit. Olykor együtt mentünk horgászni, ha nem sajogtak lábcsonkjai és falába összeszerelhető állapotban volt. Azért döcögtem osztályról osztályra a sok zsidógyerek segítségével; akik finoman és érthetően súgtak, vagy megcsinálták a német, számtan dolgozataimat. Különösen Weisz Pista segített, akinek cserébe meséltem a szálkái határ mezőszépségeiről, büdösbanka fészkeiről, rókakotorékairól, nyúlvackairól, a falábú Feri bácsival való barátságomról...