Kelet-Magyarország, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)

1996-01-20 / 17. szám

1996. JANUÁR 20., SZOMBAT I 13 A kimeríthetetlen agyag Kiss Roóz Ilona útja Fehérgyarmaton át Budapestig Művészi kifejezesmodja kiteljesedett. Hű maradt a magyar népi kerámia ko­rongolt edényeinek alapfor­máihoz, ezt fejlesztette tö­kélyre, és módosítja ma is. A kancsók, korsók, boká- lyok alapformáit metszi szét és ragasztja össze figu­ráin és csoportkompozíció­in, majd mázazza és játékos ösztönnel, saját szerszáma­ival, például fokhagyma­préssel, villa levágott foka­ival viszi fel rájuk a díszí­tést. Témaköre, megoldásai változatosak, de csak rá jel­lemzők. Első, arasznyi figu­ráit a hatvanas évek végén készítette, tálakba, fülkék­be helyezte el. Artistákat, maszkokat, később bohó­cokat, furulyázó faunokat, a Biblia jeleneteit, népi fi­gurákat, főleg menyecské­ket, kendőbe burkolt öreg­asszonyokat korongolt, de a nyolcvanas években már a polgári világ Krúdy-nosz- talgiát árasztó figuráit, sőt mai életünk képviselői közül a hegedülő és csellózó mű­vésznőket is. A kifejezés ereje nem az ar­cok, a karakterek megformálásában, ha­nem a megjelenítés anyagszerű dekorati- vitásában van, amint a sokszoknyás asszo­nyok, karcsú dámák a kor jellegzetes kép­viselőivé válnak, mozdulataik humoros groteszkségében rejtőznek. Mégsem imp­rovizál. Fegyelmezett, tudatos alkotó, aki a leglíraibb hatást is belekomponálja mű­veibe, melyeknek humánus tartalma napi gondjaink közt megszólítani képes. Hetvenöt éves a modern magyar kerámia iskolateremtő mestere, Kiss Roóz Ilona. Napjaink sokrétű iparművészeiében az avantgarde törekvésektől a hagyományt folytatókig minden kifejezésforma fellelhe­tő, de fehér holló az önálló, saját útját következetesen fejlesztő, egyéni ötletekben gazdag egyéniség, aki még bravúros mes­terségbeli tudással is rendelkezik. Ilyen al­kotó Kiss Roóz Ilona. Otthonában és műtermé­ben a polcokon sorakoznak táljai, gyertyatartói és szé­les körben népszerű figurái, mert állandóan dolgozik, korongol, mázaz, fest; egye­dül a munka öröme élteti. Gyermekkoráról, indulásá­ról faggatjuk: — Szatmárnémetiben szü­lettem, abban az időben polgárosult kisváros volt — mondja a művész. — Pia­cán, vásárain összegyűlt a környék akkor még népvi­seletet hordó falusi népe, köztük a fazekasok is. So­kat bóklásztam közöttük, szerettem a nyüzsgő soka- dalmat. Később Fehérgyar­matra költöztünk, ahol a fa­lusi kis templomokban a ké­sőgótika és a reneszánsz emlékeivel találkoztam. .Raj­zoltam, barkácsoltam. Isko­láskori rajzaim Londonba is eljutottak. Szüleim megér­téssel fogadták művészi ambícióimat. Ké­sőbb Budapestre költözve édesapám ismer­tette meg velem a múzeumok kincseit, és ő kísért az operaházi gyermekelőadásokra is. Munkámon kívül ma is egyedül a zene nyújt számomra kikapcsolódást. Ilyenkor megáll körülöttem a világ. Mozart, De­bussy és Beethoven. Bizonyosan vannak munkáimban a zenével közös indítóokok is. Kompozícióimban meg kell lennie a ze­ne alapfeltételének. Nagyon szeretem a hangszereket, mint tárgyakat is, főleg a he­gedűt és a csellót. Több figuráján alkalmazza a hegedűt, de az éneklés is állandó témája. Formarend­jének meghatározó eleme a ritmus, amely a dekorációban, de a kompozíciók tagolt felépítésében is jelentkezik (Papageno, Fo- nalgombolyítók, Éneklők). Hogyan alakult pályája, hogy került az Iparművészeti Főiskolára, ahol később ta­nársegéd volt? — Mindinkább a kerámiában találtam meg a számomra egyedül lehetséges kife­jezési formát, mert az agyag kimeríthetet­len változatokra képes. 1936-ban az Ipar- művészeti Iskola növendéke lettem, 1943- ban végeztem. Utána beiratkoztam az Ipar­művészeti Főiskolára. Tanáraim Orbán Antal és Ohmann Béla voltak. Lakásunk­ban a szüleim kis műhelyt alakítottak ki számomra, így korán elkezdtem az önálló munkát. 1948-ban az Iparművészeti Főis­kolára hívtak meg tanársegédnek Gádor István mellé. 1952 óta vagyok önálló al­kotó. Az ötvenes években murális munkákat is készített, köztük a székesfehérvári Béke téri iskola homlokzatára egy napórát, a monori gimnáziumba egy falikutat galam­bokkal, a soproni gyermekszanatóriumba kerámia falképet, a békéscsabai Vásártéri bölcsődébe kerámiai falképet állatábrázo­Balázs Attila illusztrációi péseit. Végül is a férfiak azért vannak, hogy a nők átadhassák nekik magukat. Furcsa, hogy szinte jólesik szomorúnak lennie. Vagy ebben a viliódzó fényparádé­ban még a szomorúság színe is más? Meg­lepő, hogy már-már barátnak látszik. Hir­telen úgy érzi, muszáj becsuknia a szemét. Felesleges minden, ami kívül van. Csak az a fontos, hogy érezhesse a táncot. Egy pil­lanatra még eszébe jut, hogy fognak rá néz­ni a többiek, ha meglátják őt behunyt szemmel. Persze ezt nem illik, mert egyér­telműen kétértelmű... Aztán úgy dönt, hogy nem érdekli. Miért ne tehetné meg, ha er­re van most szüksége? Ahogy táncolnak, észreveszi, hogy a fér­fi keze — az ő jobb kezével együtt — las­san a válla felé indul. Finoman, hogy még időben, feltűnés nélkül megszakítható le­gyen a mozdulat, de mert nem áll ellent, egy enyhe fordulat közben a jobb keze is a férfi vállára kerül. Mintha a másik egy törékeny tárgyat próbálna megfogni, olyan óvatos, de biztos mozdulattal tartja a de­rekát, és teszi másik kezét a hátára, hagy­ja, hogy kicsit, egy leheletnyit közelebb húzza magához. Ez az, amit érezni akar: ezt a biztonságos közelséget, és ahogyan az énekes hangja körbeöleli kettőjüket. Jó lenne így, semmi másra sem emlékezve be­letáncolni a végtelen időtlenségbe... II. Már jó ideje figyelte a nőt, ahogyan tán­colt. Ismerősnek tűnt, de nem tudta, kicso­da. Nem emlékezett, hogy korábban bár­hol is találkoztak volna. Hogy miért vette észre, miért pont őt, nem tudta. Talán a mozgása miatt, hajlékony, laza, ösztönös, lágy, meleg — valahogy ezek a szavak ju­tottak eszébe róla, ahogy derekának, csí­pőjének folyamatosan lüktető mozdulata­it nézte. Szerette volna megérinteni őt, ha csak egy pillanatra is. Akkor is muszáj volt rátapasztani a tekin­tetét, amikor Jeült. A nő egyszerre csak felé fordult, amitől furcsa módön zavarba jött, úgy érezte magát, mint akit rajtakap­tak. Aztán, hogy többször is összenéztek, felállt és elindult, hogy felkérje táncolni. Nem volt kedve megszólalni, pedig illett volna. Nem értette a nő arcán átsuhanó bosszúságot, de érezte, hogy most nem baj, ha hallgat. Hányszor kapott már szemrehányást szótlansága miatt! Furcsa, hogy az embe­rek mennyire félnek a csendtől, mintha megszűnne miatta egy kapcsolat folytonos­sága. Pedig a csend nem csak falat emelhet. Lehet körbeölelő burok is, hiszen a másik ott van, megérinthető, megszólítható, s mennyi mindent jelenthet közelsége, egy- egy mozdulata is! Ereje van a csendnek. Meglepte, hogy mennyire könnyen tud­ja a másikat irányítani. Szinte nem is kel­lett vezetni, olyan volt, mintha a derekán nyugvó kezén keresztül gondolatai meg­hosszabbításaként táncolt volna a nő. Egy lassú fordulat közben észrevette, hogy a most már szomorú arcú másik be­hunyta a szemét. Vajon mit nem akar lát­ni, mi elől fordul befelé? Itt és most, eb­ben a táncban vigyázni szeretett volna rá: átkarolni mindkét kezével, óvatosan, mint egy tünékeny, törékeny ajándékot. Jólesett, hogy olyan természetes mozdu­lattal tehette át vállára a nő jobb kezét is. S valahogy az is magától értetődő volt, ahogyan egy kicsit közelebb húzta magá­hoz. Szavak nélkül is érezte azt a távolsá­got, amit átléphetett, és azt is, ami még elfogadható, jó volt a másiknak. Szeretett volna sokáig így maradni: érezni a másik kisugárzását, bőrének illatát, s ahogy a ze­ne és az énekes hangja összezárja őket. MÚZSA Oláh András versei A befalazott asszony unokái (Baka Istvánnak) vagyunk sár és vagyunk törek tapasz a múlt csupasz falán csonkká zúzott ujjunk kereszt Déva romos bástyafokán kísértenek festett szavak s néma torkunk gyáva gyásza — lettünk befalazott asszony vért könnyező unokája megjelöltén magáénak fogadott megjelölt az átfestett arcú éjszaka szétmorzsolt szavak mártóznak feketülő vizébe fertőzött mondatok haldokolnak s az álmok vasfüggönyén túl kamaszvágyaink lenyilazott madarai verdesnek vérmocskosan Diogenész utódai (a Mókuskerék szerzőjének) egyszer lent egyszer lentebb egyszer ...(nincs tovább) kitárt ablakokkal ölelkezik a fény. zuhanni tanulunk szemhunyásnyi csöndért korhadt dongák közé emigrálunk de hallgatásunk is lázadás... (Oláh András mátészalkai tanár-köl­tő verseit Az elfelejtett színek requi- emje és az Üzenet Orpheusnak című köteteiből ismerhették meg olvasó­ink.) Brestyanszky Ilona lásokkal, az esz­tergomi kórház gyermekosztályá­ra egy falképet. 1947 óta vett részt az iparmű­vészeti kiállításo­kon. Első önálló kiállítása, 1961- ben a Csók Ga­lériában volt. Tanulmányútjain Nyugat-Európát, sőt Ázsia egy részét is beiárta. A művész portréja Lakodalmaskocsi (1979)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents